A weimari köztársaság gazdaságpolitikája

A magyarországi belpolitikai vitákban vissza-viszszatérő vádként hangzik el a weimarizálódás kifejezés. A baloldali pártok általában a szélsőjobboldali fenyegetést, a masírozó és utcai harcokat provokáló rohamosztagosokat társítják a szerencsétlen sorsú weimari köztársaság fogalmához. Bár arról ritkán esik szó, hogy a nemzetiszocialisták rohamosztaga, az SA mellett a kommunisták a Vörös Frontharcos Szövetséggel (RFB), a szociáldemokraták pedig a Birodalmi Zászló nevű paramilitáris szervezetükkel demonstrálták erejüket. Sőt, az antifasiszta mítoszba az is nehezen illeszthető, hogy a weimari köztársaság végén – mint az az 1932. őszi berlini közlekedési sztrájk idején történt – a kommunisták és a nácik összefogtak a gyűlölt demokrácia megdöntése érdekében.
A jobboldal erői a széteső, az alapvető funkcióit, a köz-, vagyon- és jogbiztonságot ellátni képtelen állam szinonimájaként, a káosz jelképeként tekintenek a német történelem eme fogalommal jelölt, 1918–1933 közötti korszakára. Közkeletű elnevezését az 1919 elején a thüringiai kisvárosban, Weimarban tartott alkotmányozó nemzetgyűléséről kapta. A polgárháborús Berlinben uralkodó belpolitikai válság miatt képtelenség lett volna a képviselők személyi biztonságát garantálni. Az alkotmányozó nemzetgyűlés már helyszínének megválasztásával is szakítani kívánt a császárságot szimbolizáló Berlinnel, ezért települt a német klasszicizmus központjának számító Weimarba.
A weimari köztársaságról kialakult képünket alapjaiban meghatározza az a számtalan, főként angolszász szemléletet tükröző feldolgozás, amelyben a közép-európai politikai válságokat döntően olyan, jórészt hamis eszmetörténeti közhelyekkel magyarázzák, mint például a demokraták nélküli demokrácia. Az első német demokrácia kezdettől fogva rendkívül nehéz helyzetből indult. E körülmények ismerete azért is tanulságos, mert az akkori demokratikus kísérlet kudarcának okaiban számos hasonlóságot felfedezhetünk a mai magyarországi helyzettel. Rövid történelmi visszatekintésünket különösen indokolttá teszi, hogy az első német demokrácia éppen 75 évvel ezelőtt, 1932–33 fordulóján vívta haláltusáját. A köztársaság a kegyelemdöfést 1933. január 30-án kapta, amikor a politikai ellenfelei által alábecsült Adolf Hitler kapott kormányalakítási megbízást. Amit a jogállami keretek törvényes eszközökkel történő felszámolása követett.
Az 1918. novemberi forradalom kirobbanásában meghatározó szerepet játszott az a remény, hogy az ország demokratizálása, radikális közjogi átalakítása gyógyírt jelent Németország legtöbb problémájára. Hiszen az antantpropaganda azt harsogta, hogy a háborút nem a németek, osztrákok, magyarok stb. vívják, hanem az „elavult”, „zsarnoki” monarchiák ellen harcolnak. S azt ígérték, ha a csúf monarchiákat sikerül megdönteni, akkor az adott országok új politikai vezetése sokkal kedvezőbb békefeltételekre számíthat. E propagandát elhinni egyáltalán nem esett nehezére a Reichstag legnagyobb frakcióval rendelkező erejének, Németország Szociáldemokrata Pártjának (SPD), amely példátlan módon gyűlölte Poroszországot és a birodalmat. Jellemző August Bebelnek, a párt akkori elnökének hozzáállása, aki a birodalmi gyűlés képviselőjeként 1905-től 1913-ban bekövetkezett haláláig rendszeresen államtitkokat juttatott el a zürichi főkonzulon keresztül Londonba. A brit kormánynak többek között a német haderő fejlesztéséről írt riogató, a megelőző csapásra bíztató leveleit aligha lehet ma is másként, mint hazaárulásként értékelni.
Ennek megfelelően hatalmas volt a csalódásuk, amikor a győztesek nemhogy nem voltak hajlandók a békefeltételekről tárgyalni velük, de a rendkívül szigorú diktátum aláíratása érdekében még a kereskedelmi blokád feloldását is megtagadták. Az így mesterségesen fenntartott élelmiszerhiány következtében 1918–19 telén csak Berlinben tízezrével haltak éhen a csecsemők és a kisgyerekek. A fennen hirdetett szép elveket lábbal tipró ver-sailles-i békediktátum – a nemzeti önrendelkezés megtagadása a vesztesektől, valamint a teljesíthetetlen jóvátételi kötelezettségek – mérhetetlenül lejáratták és elhiteltelenítették a „novemberi árulókként szidott” császárság megdöntésében szerepet játszó politikai erőket. S nem csak a jobboldali pártok szemében. Még a kommunisták is úgy érezték, hogy a választási kampányokban érdemes kiváló nemzetközi kapcsolataikra hivatkozniuk, mert ezzel elérhetik, hogy javítsák a kisebbségi sorban élő németek helyzetét. A húszas évek a németek számára nemzeti megaláztatások sorozatát jelentették, a franciák által megszállt területeken szabályos apartheid uralkodott, még a közparkok padjain is olvasható volt a „Csak franciáknak!” felirat. De jól jellemezte az akkori állapotokat, hogy 1923-ban még Litvánia is elég erősnek érezte magát, hogy megszállja a német többségű, formálisan a Népszövetség protektorátusa alatt álló Memel-vidéket.
Az új német demokrácia másik ígéretét is képtelen volt teljesíteni. A remélt jólét helyett az új német állam gazdasági mozgásterét rendkívül korlátozta a győzteseknek fizetendő jóvátétel. A kisemberek jövedelmét az 1923-as világtörténelmi mértékű infláció elolvasztotta. A jóvátételi kötelmeket pontosító 1924-es Dawes-tervet követően beáramló amerikai hitelek ugyan rövid ideig tartó gazdasági virágzást gerjesztettek, ez az egyoldalúan exportvezérelt növekedés azonban számos káros következményt is magával vont. Egyrészt Németország rendkívül szorosan kapcsolódott az Egyesült Államokhoz, így az 1929-ben ott kirobbant hitel- és tőzsdeválság rendkívül gyorsan elérte Németországot. Ráadásul a jóvátételhez szükséges devizát megcélzó gazdaságpolitika együtt járt a magas munkanélküliséggel, miközben az eladósodott önkormányzatoknak nem maradt forrásuk a létbiztonságot garantáló szociális ellátásokra. Jellemző, hogy 1930-ban a Német Birodalom költségvetésének majdnem felét – 47,5 százalékát – költötték a világháborúból fakadó terhekre, döntően a jóvátételre.
A válságot tovább súlyosbította Heinrich Brüning kancellár kormányának a szociális kiadások radikális csökkentésére alapozó takarékossági politikája. A kancellár legfontosabb gazdaságpolitikai célja – függetlenül annak társadalmi következményeitől – a kiegyensúlyozott költségvetés megteremtése volt. Talán az sem meglepő napjaink magyar olvasójának, hogy Brüning meggyőződésévé vált saját pótolhatatlansága, hiszen szerinte neki nem volt alternatívája. E gazdaságpolitika következtében a munkanélküliek száma 1932 végére elérte a hatmilliót. Jórészt ők adták a választásokon a radikálisok – nemzetiszocialisták, kommunisták – támogatóit.
Pontosan ez az a felismerés, miszerint a politikai szabadság, a demokrácia az emberhez méltó életet garantáló létbiztonság nélkül a legtöbb állampolgár számára értéktelen, ösztönözte a második világháború után a szociális piacgazdaság bevezetésére a Szövetségi Köztársaság megalapítóit. Hiszen az számukra immár közhelynek számított, hogy a demokráciát csak akkor fogadja el a többség, ha az új politikai rendszerhez személyes előrejutásukat, anyagi gyarapodásukat is hozzákapcsolhatják. Különösen igaz ez akkor, ha a közösség más területeken – nemzeti kérdésekben – a vesztes háború után aligha remélhetett felemelő sikereket.
A weimari korszaknak talán legfontosabb, máig ható tanulsága a nagykoalíciótól való félelem. S ez nemcsak a nevével ellentétesen, általában csak gyenge közepes teljesítményének szól, hanem annak a felismerésnek, hogy a nagykoalíció együtt jár a szélsőséges pártok megerősödésével. A weimari köztársaság agóniájának egyik meghatározó oka volt, hogy elveszett a választóknak a demokratikus pártokba vetett bizalma, hiszen korábban már mindenki koalíciózott mindenkivel. Így a kiábrándult polgárok mind nagyobb része érezte úgy, hogy a radikális megoldást ígérő pártok valamelyikének kellene lehetőséget adniuk. Addig azoknak, ellenzékben lévén, nem volt alkalmuk bizonyítani. A mind 1932 júliusában, mind 1932 novemberében megtartott választásokon a nemzeti szocialisták és kommunisták együtt a mandátumok több mint a felét kapták. Ezen eredmények következtében képtelenség lett volna stabil parlamenti többséget létrehozni a magukat nemzetinek vagy internacionalistának mondó szocialisták nélkül. A weimari alkotmány lehetővé tette a kisebbségi, rendeletekkel történő kormányzást, ez azonban rendkívül kiszolgáltatta a kancellárt a birodalmi elnöknek. Erre támaszkodott költségvetési diktatúrájában Brüning is. Hitler egyik legnagyobb politikai hazugsága, úgynevezett törvényességi esküje is megkönnyítette, hogy 1933. január 30-án végül ő alakíthatott kormányt. Az 1930. szeptemberi Reichswehr-perben ugyanis kijelentette, hogy az NSDAP kizárólag törvényes eszközökkel kíván hatalomra jutni.
Ezért Németországban máig evidenciának számít, hogy mindig kell egy, az adott kormánykoalícióval szemben álló világos, demokratikus alternatíva. Nem véletlen, hogy a CDU/CSU és az SPD meghatározó politikusai ma is egyhangúlag azt nyilatkozzák, hogy 2009-ben vége lesz a nagykoalíciónak. S addig is csak azért vegetál az egyre mélyülő belső viták ellenére ez a kabinet, mert mindketten tartanak a gyenge választási szerepléstől. Ezekből a példákból okulnunk kell, mert különben rajtunk is beteljesülhet a mondás: aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.

A szerző történész