Amennyire nem szerettem Ujszászy Istvánt, Horthy kémfőnökét, anynyira kedveltem Deseő László tábornokot, Ujszászy szöges ellentétét, a magyar hadsereg egyik legjobban képzett tisztjét. A második világháború előtt ő volt az utolsó magyar katonai attasé Moszkvában. Nagyon jóban volt Lepesinszkajával, a híres balett-táncosnővel, sőt megvette az Alfa Romeóját. Ezzel fejtörést okozott a szovjet titkosszolgálatnak, mivel az nem rendelkezett olyan autóval, amelyikkel követni tudta volna Deseőt, amikor időnként hazakocsikázott Budapestre. Az antikomintern paktum megkötése után, amikor megszakítottuk a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, áthelyezték Finnországba. De hibázott: 1942 novemberében a tiszti klubban tartott előadásán megjósolta azt, ami hamarosan bekövetkezett: a legnagyobb tévedés azt képzelni, mondta Deseő tábornok, hogy a németek megnyerik a háborút. A Szovjetuniónak rengeteg hadosztálya várakozik Szibériában, onnan hoznak át új csapatokat és felszerelést, aztán tönkreverik a németeket. Erre büntetésből a frontra küldték, holott mindenki tudta, ha az oroszok markába kerül, mint volt katonai attasénak nincs kegyelem. Amikor a lágerban találkoztam vele, már éveket ült a Butirka börtönben, ahol arról faggatták, kik voltak azok a helybéliek, akik neki dolgoztak Moszkvában. Mindig úgy védtem ki ezeket a kérdéseket, magyarázta nekem, hogy azt bizonygattam a kihallgatásokon: mi kicsi, szegény ország voltunk, csak a kisantant felé végeztünk felderítést, Oroszországról mindent készen kaptunk a németektől. Amikor az újságban megjelent, hogy Ujszászyt elfogták az oroszok, és a Ljubljankában ül, azt mondta Deseő, Andriskám, ez az én végítéletem: ő folyósította nekem a hírszerzési pénzt. Így is történt: a fogolytáborban nem állt szóba Ujszászyval, igen rossz volt közöttük a viszony, aztán Deseő tábornokot néhány hét múlva visszavitték a Butirkába, és megbízható hírek szerint borzasztó halál jutott osztályrészéül. Milyen halálnem? Hát üvegszilánkos étellel etették meg.
Állítom magának, engem csak azért engedtek haza 1950-ben, mert egyszer kínos ügyben kisegítettem az orosz komisszárt, Timosenko marsall öccsét, aki mellesleg nagy magyarbarát volt. Hétköznapi eset: egy orosz nő megszöktette a táborból szerelmét, egy német SS-tisztet. Nos, ezt az asszonyt én is ismertem, és tudtam, hol van a városban a randevúlakása, mert korábban engem is felvitt oda. Megkérdeztem a komisszártól, mi történik a némettel, ha elfogják. Azt felelte, nem esik különösebb bántódása. Erre megmondtam neki, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom neki, hol találja meg őket. Pedig maga a nő is híres komisszár volt: saját kezűleg akasztott föl egy német tábornokot.
De nem minden orosszal volt ilyen szerencsém. Még a krasznogorszki 27-es lágerban egy rémes figura, ma is emlékszem rá, bizonyos Kubin nevezetű, be akarta bizonyítani, hogy ő majd kitapossa belőlem azt, amit a Ljubljankában nem tudtak kiszedni. Úgyhogy az első fél évben többet voltam tábori börtönben, mint kint, ami százszor rosszabb volt, mint a Ljubljanka, mert tábori fogdaként egy ócska barakk szolgált, amelyben süvített a hideg, nem volt takaró, fűtés. Ez a Kubin kiszúrta, hogy gyakran beszélgetek egy orosz rabnővel. Egyik éjjel jöttek értem, karácsony után lehetett pár nappal, szánkóval vittek négy katona kíséretében. Olyan érzésem volt, mintha egy filmben lennék: megyek ki a civilizációból. Elvittek egy német SS-büntetőtáborba, mondhatom, rettenetes helyre. A fogolyparancsnok magyar munkaszolgálatos volt. Betereltek a fogdába, egy kör alakú sátorba – csak marabunak hívták –, középen egyetlen tartóoszloppal, jóformán be sem lehetett menni, olyan magasan állt ott a hólé. Keskeny gerendára fekhettek a szigorítottak, de aki leesett onnan, az megfulladt. Amikor bevittek ide, gondoltam magamban, ez a vég. Ám ahogy elment a kíséret, bejött ez a magyar munkaszolgálatos fiú, Burgernak hívták: zászlós úr, magának az édesanyja nem a Brachhoz járt cipőt venni a Váci utcába? De igen. Az én kliensem volt tíz évig. Nem tudom, mondja a Burger, magát miért hozták ide, papír sincs róla. Kiderült, az egész Kubin egyéni bosszúakciója. Mit gondol, ki volt a segédje? Egy német SS-altiszt. Négy nap után visszavittek, de addig sem volt rossz dolgom, mert a parancsnok hozott takarókat meg egy falapot, amelyre rá tudtam feküdni. Nem volt ott orvos, csak egy öreg felcser, aki mindig jött sakkozni hozzám a sittre.
Ez a Kubin komisszár volt az egyetlen szar orosz, akivel kint találkoztam. Higgye el, soha nem volt igazán bajom velük, pedig öt évet raboskodtam a Szovjetunióban. Egyet kell megérteni: ezek más műveltségű, más körülmények között felnőtt emberek. Ha Magyarországon egy orosz bement egy proli lakásába, s ott fürdőszobát talált, azonnal elkezdett kiabálni, hogy burzsuj az illető. De alapvetően jószívű emberek.
Mivel töltöttem ezt az öt esztendőt a lágerokban? A kijeviben például gyönyörű színházat alapítottam, nyolcvantagú zenekarom volt, a brünni operaház teljes csapata: ahogy eldavajozták őket a hangszereikkel egyetemben, mind ott ragadtak a fogolytáborban. A német légvédelmi fényszórókból olyan világítást teremtettem, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad elbújhatott mellette. Egyedül a nőkkel szenvedtünk meg: noha akadtak a lágerban, azt tapasztaltuk, hogy rosszabb előadók, mint az őket eljátszó férfiak. Megcsináltuk például a János vitézt balettbetétekkel, amelyeket egy magyar csendőr őrnagy táncolt el. Hamarosan hoztak ide még néhány olaszt is, már aki túlélte, mert közülük keveseknek volt ilyen szerencséjük. Hogy miért? Rossz volt a felszerelésük, és nem bírták az éhezést. Mindent fölfaltak, ők voltak a nagymesterek az emberevő táborokban. Egyszerűen leütötték latrinára vánszorgó, elgyöngült fogolytársaikat, lesből, doronggal, a fenekükből nagy darab húst hasítottak ki, és rohantak megsütni. Volt, akit megöltek, volt, aki még élt, amikor szeletelték. A kutyákat, a macskákat is megzabálták. De a színházban jól teljesítettek.
Összebarátkoztam egyikükkel, egy Berzaglieri hadnaggyal, akivel abban állapodtunk meg, hogy amelyikünk előbb hazaér, az értesíti a másik szüleit. Ő tájékoztatta apámat 1946-ban, onnan tudták meg, hogy élek. Amikor 1956. november 30-án disszidáltam, azonnal elmentem a bécsi főpostára, megkerestem a telefonkönyvben a számát. Másnap ott volt Bécsben a saját repülőgépén, megölelt, a testvérének nevezett, és követelte, hogy költözzem hozzájuk.
Nem így lett.
Hárman vágtunk neki a világnak 1956 novemberében: Szabó Sándor és Ferrari Violetta színészek, valamint én. Sopronnál, Brennbergbányánál mentünk át a határon. Gyönyörű, vadonatúj autóval, amelyet ott kellett hagynunk a hóban, mert a Szabónak útközben elfogyott a benzinje, és Mickey Mouse órájáért cserébe egy orosz tankból vett üzemanyagot – az meg tele volt vízzel. Úgyhogy amikor Sopronban megálltunk éjjelezni, úgy befagyott az egész kocsi, hogy darabokra kellett szedni, de mindhiába. A pali, aki mutatta az utat, azt mondta: uraim, nem hagyom agyonlövetni magamat a maguk autója miatt; vagy jönnek anélkül, vagy maradnak. Bécsből végül nem olaszországi bajtársamhoz, hanem rögtön Amerikába mentem. Ahány magyar elmenekült otthonról, az mind oda akart emigrálni, úgyhogy az amerikai tengerészgyalogosok feltűzött szuronnyal tartották távol a tömeget a bécsi nagykövetségtől. Kapcsolataim segítségével nekünk sikerült bejutnunk, és másnap megvolt a vízumom.
Istenem, a régi világból ki mindenkivel nem találkoztam odakint az Államokban! Minden menekültnek volt támogató szervezete, az enyém az International Rescue Committee, amelynek elnöke Biddle Angier Duke, Kennedy elnök protokollfőnöke volt. Amikor kijöhettem a menekülttáborból, s elmentem New Yorkba, a Madison Avenue-ra ebédjegyért az IRC székházába, mit gondol, kibe botlottam? Ott ült az adatfelvevő asztalnál a legjobb barátnőm, Alberti Erzsébet, illetve Hidvégi Valéria színésznő, osztálytársam a színművészetin. Alberti Liliről azt kell tudni, hogy annak az Odescalchi Miklós hercegnek volt a kedvese, aki 1944-ben vadászgépén megpróbált elrepülni az amerikaiakhoz. Tizenöt kilométert tévedett a navigátora, és a német vonalak végén szálltak le valahol Olaszországban. Mindkettejüket felakasztották. Lili ezért a kapcsolatáért börtönbe került Debrecenben. New Yorkban aztán ő lett a piarista bálok nagyasszonya, jóllehet Amerikában akkorra már kiment a divatból az efféle ünnepség – éppen az ötvenhatos magyarok hozták vissza. Kornfeld György báró – akivel egy osztályba jártam a piaristákhoz – volt az igazgatója az 59. utca és az 5. sugárút kereszteződésénél álló Plaza Szállónak, itt tartották minden évben az előkelő bált, amelyet a West Point katonai akadémia kadétjaival nyitottak meg az első bálozó lányok. Egykori osztályfőnököm, egy Báthory József nevezetű pap volt a fővédnök, vagány ember. Magyarországon vízicserkész-parancsnokként szolgált: a piaristák kezelték az ő irányításával a Búvár nevű hajót, a Monarchia egykori kadétvitorlását. De túl ezen Báthory tábori pap is volt, s azt mesélték róla, hogy 1943-ban, a visszavonuláskor géppisztollyal a vállán, kereszttel a kezében ment a csapatok előtt az orosz fronton, úgyhogy el kellett pucolnia ’45-ben, mert elkapták volna a frakkját. Buffalóban ő lett a piaristák rendfőnöke. Jó ideig élt, még találkoztam vele.
Ha minden igaz, ma sem szűnt meg a bálozás, csak leértékelődött, mert a Plaza Szállót eladták a japánoknak, akik drága apartmanházzá alakították. Pedig nevezetes hely máskülönben is: Molnár Ferenc író lakott ott, s e falak között is halt meg. Az én New York-i lakásom ugyancsak a Plaza mellett fekszik. Van a közelben egy kis művészmozi, ahol a várhatóan kis nézettségű filmeket vetítik, például a magyar alkotásokat, amelyeket általában nagyon hamar levesznek a műsorról. A Plaza Szállóban találkoztam először Vadnai Lászlóval is, a Hacsek és Sajó szülőatyjával: meghívott reggelire az óriási lakosztályba, de aztán kiderült, hogy egy Los Angeles-i telefontársaság küldte át New Yorkba reklámfeliratot írni, és a cég fizette a szállodaszámlát. Akkor már nem ment olyan nagyon jól neki.
Aztán eszembe jut André de Tóth, a félvak rendező, mindig fekete pacsni volt az egyik szemén. Berlinben élt egy időben, de 1938-ban kiment Amerikába. Ő volt az első ember, aki háromdimenziós filmet készített Amerikában – de igazából nem erről híres. A háború alatt a felesége volt az egyik legnépszerűbb amerikai színésznő, Veronica Lake, aki meztelenül pózolt a frontkatonáknak küldött naptárakon. Nos, ez a magyar rendező azzal lett híres Hollywoodban, hogy arrafelé nem igazán ismerték a francia szexet, és a rossz nyelvek szerint ő hozta divatba Los Angelesben. Most halt meg néhány esztendeje, előkelő idős filmesek otthonában.
Nem tudom, hallotta-e valaha az igaz történetet arról, mi történt Jávor Pállal Amerikában. Nem szokták nagydobra verni. Joe Pasternak, a Universal filmstúdió főnöke hívta meg, aki többek között azért rokonszenvezett Jávorral, mert a nem túl hódító külsejű feleségét, Landessman Olgát nem hagyta ott a háború alatt sem, mindvégig kitartott mellette. Pedig Kiss Ferenc, a színészkamara elnöke 1944-ben eltiltotta a szerepléstől többek között a zsidó származású Olga miatt, meg azért, mert Pali hevesen tiltakozott kollégái meghurcolása ellen, s indulatkitörésében ledobta a földre Kiss mellszobrát közös öltözőjükben. Nos, amikor a negyvenes évek végén megérkezett Los Angelesbe, egy fogadáson kicsit berúgott Kertész Gáborral, Kertész Mihály öccsével, aki itthon – azt mondanám – másodklasszis operettbonviván volt, de sokat játszott Honthy Hannával is. Jávor részegen rátette Kertész vállára a kezét, és pesti lezserséggel azt mondta: hát hitted volna, te hülye zsidó, hogy még egyszer találkozunk az életben? Huszonnégy órán belül el kellett hagynia Los Angelest. Pedig Magyarországon a két háború között mindketten tagjai voltak a Fehér Holló Társaságnak, a Fészek Klub különleges részlegének – apám volt az egyik alapító. A társaság arról volt nevezetes, hogy minden nagypénteken hajót bérelt, felment a Dunán Szentendrére ebédelni. Csaknem hatvan százalékuk zsidó származású volt, de amikor a hajó a hidak alatt elhaladt, szertartásosan rázni kezdték az öklüket, azt kiáltva: Kik tették mindezt? Hát a zsidók!!!
Ha emlékszik, maga Marlon Brando is kijelentette, hogy Hollywoodban nem lehet megélni, csak ha valaki zsidó, mert minden hatalmi pozíciót ők töltenek be. Brandóra mindent rá lehetett fogni, azt az egyet azonban nem, hogy rasszista, mert például nem vette át az Oscar-díját az amerikai indiánok nyomorára hivatkozva. Barátai figyelmeztették, hogy a hollywoodi megjegyzése miatt éhen fog halni, több szerepet itt nem kap, úgyhogy néhány nappal később egész oldalas hirdetésben kért bocsánatot a The New York Timesban.
Jávorék az affér után elköltöztek New Yorkba, de alig kapott munkát. Valaki beprotezsálta Washingtonban: a honvédelmi minisztérium éppen történelmi oktatófilmeket készített. Ott láttam őt hárommondatos szerepekben, amikor például a gettysburgi csata egyik tábornokát játszotta. Abból éltek, hogy a magyarokat segítő, jószívű Gábor Zsoli, a Gábor lányok mamája, akinek bizsuüzlete volt New Yorkban – ugyanolyan, mint egykor Pesten a Kígyó utcában –, magához vette Landessman Olgát eladónak. A Landessman család egyébként Magyarország legnagyobb marhakereskedő famíliája volt. Ők fizették ki a cirkuszban azt a fickót is, a lóápolót, akinek a harmincas években Jávor kiverte a szemét dührohamában, amikor a ligeti cirkuszban játszott egy félig színházi, félig cirkuszi előadásban. Botrány kerekedett, Jávort el akarták tiltani, de a Landessman család megegyezett a lóápolóval. Pali, amilyen aranyos ember volt, olyannyira rabiátus is. Már betegeskedett 1958-ban, kórházban feküdt itthon, amikor Kiss Ferenc végül elment hozzá bocsánatot kérni.
Arra kíváncsi, hogyan lettem földönfutóból az ABC televíziós társaság alelnöke? Ötvenhat decemberében érkeztem New Yorkba, január 1-jén már a Szabad Európa Rádiónál dolgoztam. Aztán színházi rendező voltam, Rockefeller-ösztöndíjas, majd elmentem Los Angelesbe a UCLA egyetemre, onnan a 13-as csatornához kerültem, amely ma közszolgálati televízió. Hamarosan behívtak az ABC-hez interjúra, és 1962 óta mindvégig ott dolgoztam. Olyan, mintha a családom lenne az ABC. Tizenhat évig a filmprodukciós osztály alelnöke voltam, ebből tizennégy esztendeig minden szombat-vasárnap a miénk volt a két legnagyobb nézettségű film. Többek között a James Bond- és a Superman-sorozathoz is az ABC adta a legtöbb pénzt – én voltam az executive producere mindkettőnek. Ehhez gyakran Londonba kellett repülnöm, mert ott volt Korda stúdiója, a Pinewood, ahol ezek a mozik készültek. Nem bántam, mert szeretem az angolokat, véleményem szerint ők nyerték meg a második világháborút. Ha nincs Churchill, és kapitulálnak a negyvenes évek elején, akkor vége a világnak. A hülye Rooseveltnek meg imponált Jóska bácsi (Sztálin – M. G.).
Tavasztól őszig egy szép hajón éltünk a feleségemmel. Hetvenhárom éves koromig divíziókapitányi rangban szolgáltam az amerikai parti őrségnél mint search and rescue (kutató-mentő – M. G.) specialista. Úgy van, önkéntesként, a televíziós állásom mellett. Mielőtt nyugdíjba vonultam volna, még az előző héten kint voltam mentésen: tengerbe zuhant egy repülőgép 160 emberrel a fedélzetén. Mi voltunk a legközelebb, ezért feleségemmel siettünk a mentésre: ő stewardess volt a Pan Americannél, ezért jól ismerte a gépek szerkezetét, és képzett búvárként villámgyorsan megtalálta a víz alá merült bejáratot, amelyen még ki lehetett szabadítani az utasokat. Mindkettőnket kitüntettek.
Hát igen, voltam francia idegenlégiós, a magyar hadsereg zászlósa, amerikai parti őr. Hogy mi vonzott az egyenruhás szolgálathoz? Külső kényszer? Hazafiasság? Nehéz ezt meghatározni. Mindenesetre sok más mellett megkaptam a legmagasabb amerikai kitüntetést, amelyet az ország békében adni tud: a bronz Medal of Meritet. Ennek az a kritériuma, mint az első világháborúban a Mária Terézia-rendé volt: nem parancsra cselekedni, hanem saját elhatározásból, a saját életet kockára téve.
Vége
origo.hu
A kamerák előtt vertek meg egy benzinkutast, itt a felvétel
