Gogol Revizora óta semmit sem változott Oroszország: ott az adott szó nem jelentett semmit, az üres és értelmetlen bürokrácia annál többet. Amikor 1945-ben a Ljubljankából a krasznogorszki 27-es lágerba vittek, gondolhatja, nem nézték jó szemmel, hogy nem voltam hajlandó elmenni iskolára. Mondanom sem kell, hogy a marxizmusról semmit sem tudtam. Amikor az orosz tiszt közölte, ne aggódjunk, mindjárt itt lesz az aktivista, azt sem tudtam, miről beszél. Kiderült, ez a bizonyos aktivista egy Mandula Gyuri nevű ember, aki az Egyesült Izzónál volt ügyvéd, a Donnál fogták el mint munkaszolgálatost. Mi volt az első kérdése? Te Székely Béla építész fia vagy? Igen. Apád sokszor dolgozott Újpesten? Igen, feleltem. Rendben, azt mondja, akkor megpróbálok segíteni. Örkény István is velünk volt Krasznogorszkban: őt láttam a legszakadtabb, legszerencsétlenebb embernek az egész táborban. Akkor már két éve raboskodott, Fehér István vezérkari őrnagy csicskásaként szolgált, mert őt is a Donnál fogták el. Mindketten spiritiszták voltak, úgyhogy állandóan asztalt táncoltattak.
Egyik nap fölolvasták, hogy iskolára vezényeltek. Nem mentem. Erre behívott a komisszár: miért nem akar menni, maga talán fasiszta? Mondom, nem vagyok az, csak nem tartom a becsületemmel összeegyeztethetőnek, hogy néhány hónappal ezelőtt eljöttem Budapestről egy gazdag vezérigazgató fiaként, és most a drótkerítés mögött hirtelen kommunista legyek. Erre a komisszár: maga becsületes ember, de ez nagyon sokba fog kerülni. Igaza lett, öt évembe került. Mondanom sem kell: Örkény és vitéz Dobay Aladár huszár zászlós elmentek az iskolára.
Krasznogorszkban három évet töltöttem, mígnem 1947-ben a magyar kommunista párt kampányba kezdett: magyar anyák, szavazzatok ránk, mi tudjuk hazahozni fiaitokat! Az oroszok látszatszállítmányokat indítottak Magyarországra, s a legnagyobb meglepetésemre én is bekerültem egy ilyen transzportba. Jellemző a gogoli oroszokra, hogy nem Moszkvából Budapestre, hanem az ellenkező irányba indítottak haza: az ötszáz kilométerre délkeletre fekvő Tambov felé, amelynek borzalmas híre volt. A doni áttörés után ugyanis három táborban jelentkezett a kannibalizmus: Davidovkában, Krenovajában és Tambovban. Mire én odakerültem, az utóbbi már szép láger volt, a tiszteknek méret után készítettek zubbonyt, csizmát. Persze azonnal összefutottam egy régi osztálytársammal és barátommal, a Kállay fiával, Miklóssal, aki folyamőr zászlós volt, és 1944 végén kapták el. Megosztotta velem plédjét, a Pallavicini család koronájával ékesített lótakarót. A hazaindulás előtti éjjel hívatott a tambovi komisszár. Na, hogy érzi magát, kérdezik tőlem az orosz kihallgató tisztek. Hogy érezhetem magam: három éve vagyok hadifogoly, nem tudom, mi van a szüleimmel, s ők sem tudják, mi van velem, feleltem a hülye kérdésre. Hol van a kedves papa, faggattak tovább. Tudomásom szerint Budapesten, de ezt önöknek jobban kell tudniuk. Gondolkozzon! Tíz perc nyaggatás után elengedtek. Mondom Kállaynak, nem hiszem, hogy holnap hazamehetek.
Másnap reggel a szokásos raport: a tábor kapuja előtt kitettek két asztalt, az egyiknél orosz tisztek ültek, a másiknál felcserek, mindenkinek meztelenül kellett elvonulni előttük, és megcsipkedték a popsinkat, mert ebből állapították meg egészségi állapotunkat. Kállayt is kivették, mondták neki, nem „na pravo”, hanem „na levo”, ami nem a kaput jelentette, hanem a lágeron belüli külön fogolytábort. Oda vittek engem is, tizenhármunkat szedtek ki a szállítmányból. Csak akkor tudtam meg, miért, amikor hazajöttem. Volt velünk egy öreg, összetört rendőrtiszt, Meskó Arisztid, közismert ember, húsz éven keresztül a lovas rendőrség parancsnoka. Ha a futballmeccseken meg akarták ruházni a bírót, akkor Arisztid bácsi tanügetésben megkardlapozta a rendbontókat. Kiderült, a felvidéki bevonulásnál rendőrparancsnok volt. Az oroszok mindent dokumentáltak, a legritkább esetben tévedtek. Senkit sem akartak hazaküldeni, aki veszélyforrást jelentett az új rezsim számára. Ebben a tambovi táborrészlegben végül nem maradt más, mint 13 magyar, 800 lengyel nő a varsói felkelésből és 3000 japán, a magát utoljára megadó Kvantung Hadsereg tagjai. Minket pillanatok alatt szétszedtek: Kállayt visszavitték Moszkvába, én meg nyár közepéig ott rostokoltam. Kicsit megtanultam japánul is. Tudja, melyik a kedvenc szavam? A vezérkar: szambohombu – vagy valami ilyesmi. A japánoknak rengeteg engedményt tettek az oroszok, például tisztjeik megtarthatták kardjukat. Mert egyszerűen nem tudtak mit kezdeni velük.
A magyar tiszteknek hivatalosan nem kellett dolgozniuk, de ezt a rendelkezést csak olyan táborban tartották be, amilyenben én voltam. A többiben sokan meghaltak a bányákban. A japánokat is elvitték dolgozni, ám hiába, nem teljesítették a normát. A munka végén az orosz parancsnok kihívta a csoport vezetőjét, hogy csak 40 százalékot teljesítettek, így enni is csak 40 százalékot kapnak. Mire a japán főtiszt összecsapta a bokáját: nagyon szépen köszönöm, hogy így megdicséri, ahogy mi, japánok dolgozunk, holnap még jobban igyekszünk. Meg nem mozdultak volna, lelőhettek mindenkit, amíg a saját parancsnokuk nem adott utasítást. Nagy összetartás volt közöttük. A legjobb egyenruhát, amelyet valaha láttam, a japán hadsereg katonái hordták: tisztjeik alsóneműje például selyemből készült, ami hadifogságban azért óriási jelentőségű, mert a tetű nem megy bele. Én is vettem tőlük.
Aztán bezsuppoltak, és elvittek egy kijevi táborba, amelyet csak bunkerlágernak hívtak: nem barakkokból állt, hanem földbe vájt lukakból. Ez nagyon közel esett a Babij Jar-i temetőhöz, ahol annyi embert meggyilkoltak a németek – aztán meg az oroszok öldösték itt a hadifoglyokat. A lágerban 18–20 ezer ember tengődött, 85 százalékban németek, a többi magyar, de az egész parancsnokság németekből állt, még az orosz felettes is volgai német volt, a táborparancsnok egykori német SS-altiszt, a munkaelosztó egy jóképű SS-Sonderführer. Átvittek a magyar részlegbe. Ott azt mondták, ez rémes hely, olyan, mint egy SS-büntetőtábor, a német parancsnokok most ugyanazt csinálják a saját embereikkel, mint néhány éve a lágerekban a zsidókkal.
Az első ember, akibe belebotlok, a Dálnoki Veress Lajos parancsőrtisztje, egy Bodroghy Pubi nevű lovas tüzér százados, aki közutálatnak örvendett már a hadsereg-parancsnokságon is, sváb volt, csak magyarosította a nevét. Kérdi tőlem: hova mész holnap dolgozni? Mondom neki: én sehová, egy magyar tisztnek nem kell. Másnap reggel kivonultak: a németek annak rendje és módja szerint mentek a csokoládé- és a kenyérgyárba, a magyarok a Dnyeperre, szálfákat halászni a jeges folyóból. Én bent maradtam, beteg német tisztekkel bridzseztem. Így ment három napig, akkor már látták a magyarok, hogy nem esett bajom, úgyhogy még tízen megtagadták a munkát. Jött az orosz alkomisszár, hogy „kto iniciátor”, ki a kezdeményező. Bevágtak engem a stráfzónába, itt találkoztam az egyetlen emberrel, aki a fogságom öt évében megütött: egy magyar jutasi őrmesterrel. Csak egy ember állt ki mellettem, aki később elismert költő, író lett: Jobbágy Károly híradós zászlós. Én már dörzsölt fogoly voltam Moszkvából, tudtam, egy dolog használ: az éhségsztrájk. A mai napig nem tudom, miért volt ez eredményes, mert százával halhattak éhen a hadifoglyok, az az oroszokat nem érdekelte. Mégis, ha valaki éhségsztrájkot kezdett, Moszkvából jöttek kivizsgálni az esetet. Gondolkodásmódjukat jellemzi az is, hogy piros betűs napokon kettőzött őrséget állítottak a tornyokban, mivel a kommunista katekizmus szerint a cári időkben ők maguk mindig ünnepeken mozgolódtak, hiszen ilyenkor az elit nem ért rá velük foglalkozni: a dácsákban mulatozott.
Először elrendelték, hogy egy orosz orvosnő megetessen csővel, de ő írásos utasítást kért, ha meg találnék fulladni… Nem adtak. Elvittek a főparancsnokságra, ahol magas rangú tisztek fogadtak, s egyikük, egy kopasz alak rám üvöltött: miért éhségsztrájkolsz, az nem kulturált, b…d meg az anyád! Kiderült, ez Hruscsov volt személyesen, az ukrán kommunista párt első titkára. Tudtam, az oroszok szeretik a teátrális dolgokat. Én itt nem az önök foglya vagyok, mondtam neki, hanem az SS-é, a németek dirigálnak, minden füttyszóra megy, mint Dachauban. Másnap bizottság jött, a parancsnokunk két órán belül egy közeli bányában törte a követ, a németeket leváltották, különválasztották a magyarokat, kaptunk egy rokonszenves orosz ezredest, Romancsukot. Felkért, legyek én a magyarok parancsnoka. Mondom, ezt nem lehet, alacsony rangú tiszt vagyok. De a többiek megválasztottak. Romancsuk hangsúlyozta, hogy tudja, nekünk hivatalosan nem kell dolgoznunk, de azért kért száz tisztet a kenyérgyárba. Összehívtuk a tiszti gyűlést, és megállapodtunk abban, hogy mindennap garantálunk száz embert, aki keresetért dolgozik. Soha annyi pénzem nem volt, mint amikor a kenyérgyári brigád parancsnoka voltam. A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy öt év múlva hazajöhettem, de a tisztek 80 százaléka csak ’55-ben szabadult, le kellett húzniuk tíz évet. Sőt hamarosan megszüntették a hadifogolystátust, és ugyanolyan köztörvényes bűnösként ítélték el őket, mint akik teheneket hajtottak el, vagy házakat gyújtogattak. Méghozzá huszonöt év kényszermunkára, amelyet csak akkor függesztettek fel, amikor 1955-ben Adenauer kiment Hruscsovhoz, és kisírta tőle a német hadifoglyokat. Ekkor el kellett engedni a magyarokat is.
Igen, még a krasznogorszki 27-es lágerban találkoztam Ujszászy István tábornokkal, Horthy kémfőnökével. Sokan nem tudják róla, hogy az első perctől kezdve az oroszoknak dolgozott, abban a hitben, hogy megússza. Amikor kijött a börtönből, külön kis házat kapott, nagyszerű ellátást, elvitték néha a Bolsoj Színházba. Mindenki utálta a táborban. Amikor visszahozták a nürnbergi per tárgyalásáról, másnap az aktivista felolvasta a Pravdából a vallomását: Ujszászy többek között kijelentette, hogy Drazsa Mihajlovics ezredessel, a szerb csetnikmozgalom vezetőjével is csak azért barátkozott, hogy kifürkéssze és a németeknek jelentse a terveit. Korábban nem ismertem őt, Karádyval pedig 1942 után, amikor hazatoloncoltak Franciaországból, már nem találkoztam. A viszonyukról nemrég készített filmben Ujszászyt bonvivánként ábrázolták, holott külseje alapján nem volt a Horthy-tisztek mintaképe: a köpcös, kopaszodó, kezét dörzsölgető férfi leginkább úgy nézett ki, mint egy felvidéki vegyeskereskedő.
Jellemző rá az alábbi eset. A táborban csupán annyi legénység volt, amennyi a mi kiszolgálásunkra kellett, s minden olyan előkelő állást, mint a szakácsé vagy a kenyérvágóé, munkaszolgálatosok foglaltak el. A fürdő parancsnoka például egy nagyon helyes ungvári ember, Klein Guszti volt. Egyszer Ujszászy kint sétált a hidegben, és találkozott ezzel a munkaszolgálatossal. Azt mondja neki: drága Gusztikám, hogy méltóztatol lenni? Erre az ránéz: tábornok úr, ha két évvel ezelőtt találkozunk, akkor is így beszélt volna? Velem is csak azért barátkozott, mert velem tudott a Karádyról beszélgetni, ebben élte ki magát. Megesketett: biztos előbb jutsz haza, keresd meg Katalint. Végül nem volt szükség erre: amikor hazajöttem 1950-ben, egy színházhoz kerültünk. A mai Madáchba, amely abban az időben Fővárosi Népszórakoztató Intézmények Igazgatóságának revüszínháza volt. Ez is jellemző: egész életemben drámai színházban voltam dramaturg-rendező, most meg revüszínházhoz kerültem. Egyik előadás után elmentünk egy eszpresszóba, és átadtam Karádynak Ujszászy üzenetét: reméli, hamarosan jön. Mire Katalin: én többet tudok, Andris, neked csak 1947-es híred van. Egy éve idős néni hozott nekem levelet, amely egy kőre volt rákötve, az István dobta ki a vonatból Kőbánya rendezőn. Azt írta: visznek valahová, nem tudom, hová, de azt hiszem, Kelet-Németországba. Szép lezárása a történetnek, gondolhatja: miután Ujszászyt mindenki kifacsarta, elvitték a keletnémet szervekhez, hogy ott is tegye meg kötelességét – de ezután soha senki nem hallott róla. Eltűnt szőrén-szálán.
Folytatjuk
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
