Minden a pénz, de hol az ember?

A betegirányító ablakoknál sorban állnak az érdeklődők. A rendelőintézet előtere is zsúfolt, várakozók toporognak, mert Szalai doktor még nem érkezett meg, Kovács főorvosra itt kell várni, Kalmár doktornő már nem itt rendel, de néhány betegét még idekérette. A lift, a lépcsők orvost kereső betegekkel telítettek, a sorszámot kapottak az ajtó előtt várakoznak és türelmetlenkednek, és ha nyílik a rendelők ajtaja, nemcsak a soron következők igyekeznek bejutni, de a kérdezősködők is odamennek, mert a beteg ember türelmetlenebb. – Ha valami fáj, az nem nézi az órát, reggeltől nem hagyja abba – mondja egy idősebb várakozó, aki előtt még heten-nyolcan várják sorukat.
– Elrontották ezt a jó kórházat, fél nap, míg megtaláljuk a régi doktornőt – panaszolja egy másik várakozó –, de még az sem biztos, hogy megtalálom, lehet, áthelyezték.
Az orvosok vándorolnak ide-oda, úgy látszik, ez lesz a divat. A tönkretételből a kórházak sem maradtak ki, kopogja még a botjával is az elkeseredést egy idősebb férfi, aki kezelésre vár operáció előtt, amit novemberre tűztek ki először, de kiderült, csak az új évben végezhetik el.
Egy nővér munkaruhájából átöltözve, utcai kabátban megáll, mert régi ismerősei megszólítják.
– Tessék mondani, igaz az, hogy a professzor urat nyugdíjazták? – Év végéig még itt lesz, de hogy aztán mi lesz, senki sem tudja, válaszolja a nővér. Sajnálkozás, kesergés és indulatokból is fakadó megjegyzések kísérik a feleletet, megfelelő jókívánságokkal, amit a miniszternek és a biztosítási pénzre lesőknek címeznek. – Minden a pénz, sehol az ember – zárja a hirtelen tanácskozást egy idősebb beteg –, ide jutottunk.
Ilyen előzmények után keresem a délutáni műtétek végeztével régi orvos barátomat, aki legszívesebben elnapolta volna a találkozást, de hála az ismeretségnek – és gondolván, hátha ez is segíthet az egészségügyben kibontakozott összevisszaságon –, az emberek érdekét mindenek elé helyezve tisztázná legalább szóban a gondokat.
Ketten fogadnak, fáradtan és kedvetlenül, mert még a véleményekből is baj származhat.
– Nem szerencsés nyilatkozni saját kálváriánkról, mert a vezetők hallókészülékei nem működnek. Mást értelmeznek, mint amit elmondunk – szól a bevezető intelem.
– Mit jelent pontosan a kálvária?
– Az utóbbi másfél hónapban háromszor költözködtünk. Kezdtük a második emeleten, majd fölkerültünk a negyedikre, most az új épületszárny következik, miközben sokkal nagyobb a megterhelésünk.
– Nem fogyatkoztak meg a betegek? Ilyesfélét hallottunk.
– Ez félrevezetés. Volt néhány hét, amikor kevesebben voltak a híradások szerint, de csak azért, mert teljesen tájékozatlanok lettek. Most a nagy reform azt is eredményezte, hogy két fővárosi kerületet mindenestől az eddigi munkánkhoz plusz ide rendelték, és bírálnak bennünket, hogy nem tudunk az adósságainkból törleszteni.
– Miközben fogyatkozunk.
– Erről szeretnék többet megtudni.
– A szakképzett ápolónői kar, a kisegítő műtőbeli munkatársak közül sokan elmentek. Túlórák ki nem fizetései, pótlékok elmaradása, az ügyfelek megszaporodása, az ideges hangulat olyan morális válságot teremtett, hogy azt helyrehozni nem lesz könnyű. A létszámhiányra egy példa: van tíz műtő, de hiányzik négy aneszteziológus. A beteg vitázik a nővérekkel, a nővérek hozzánk fordulnak segítségért, azután a betegek bennünket, orvosokat tesznek felelőssé, hogy valami nem úgy történik, ahogyan várják. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy maholnap orvoshiány lesz Magyarországon. Egyik sebész kollégát 35 évi szolgálat után nyugdíjba helyezték. Mit gondolsz, mennyi a nyugdíja?
– Sejtelmem sincs.
– Százhúszezer forint. Még szükség volna a munkájára, a szaktudására. De hogy saját magunkról is mondjunk valamit, az utolsó három fizetésünk, miért, miért nem, mindig különbözött. Magyarázat nincs. Tehát hiányzik a nyugalom, helyette van bizonytalanság. Az ügyeletben tervszerűtlenség.
– Persze, hogy valami előrelépésről is beszéljünk, az adatfeldolgozás gépesítése nagy segítség lett.
– Erre válaszolhatom: gyártjuk a papírt, többet, mint azelőtt. Minden héten becsúszik valami hiba a gépi rendszerbe, és akkor egy receptet sem tudunk megírni.
– És a jelzett panaszokra mi a válasz?
– Cinikus és fensőséges pökhendiség. Fővárosunkban egyre több a hiányos felszereltséggel működő kórház. Találhatók egyenesen lepusztult kórházak is. Komoly anyagi erőforrásokra van szükség, de erről mi ne beszéljünk. A biztosítási rendszer ügyében feltornyosuló viták csak sokasítják a bajokat.
– Kiút?
– Sajnos sokan megtalálták, és elmenekültek. Tudok olyan nővérről is, aki minden nyelvtudás nélkül kiment, és boldogul. Kollégáink közül is mentek el, de mintha az egy-egy személlyel történő veszteségek nem számítanának. Megszerzett orvosi diploma, szakmai tapasztalat, a magyar kórházakban megtanult gyakorlat egyetlen esetben is több tíz millió forintban mérhető. Nem tudom, készült-e statisztikai összegzés az eddigi veszteségekről. Milliárdokkal lettünk és leszünk szegényebbek.
– Van erre megoldás?
– Még mindössze a szétzilálásnál tartunk. Akik mindezeket irányítják, abban bíznak, sikerült az orvostársadalmat megfélemlíteni, egyeseket a többség ellen fordítani, és ennyi elég is ahhoz, hogy mindent a maguk titokban felépített rendszere alapján végrehajtsanak. Ne feledjük, a magyar egészségügyi felépítés a fellelhető hibáival együtt a beteg érdekét tekintette a legfontosabbnak. Ebből a nem tudom, hogyan jellemezhető káoszból először az embert, a beteget hagyták ki. És a valóság, hogy tehetünk-e akármit a hatalom ellenében, mind fárasztó erőlködés. Szétverték az értelmiséget, egységes fellépés nincs, és tehetetlenül hallgatjuk, amikor a miniszter előre betanult szöveggel válaszol a problémákra, kioktat, irányít azzal a végtelen önhittségével, amely csak minősíthetetlen képzelgés, de megbízói ezt így akarják.
– Ne hagyjuk ki, egy hazai törpepárt megbízásából teszi, amelyről lépten-nyomon kiderül, hogy országfelszámolással foglalkozik. Elég csak a vasútvonalak megszüntetését említeni.
– Tegyük hozzá, mi történt a MÁV-kórházzal. De még ennyi is sok részünkről a politikából.
– Mi várható holnapra?
– Költözés új épületszárnyba és feszültség, idegi túlterhelés, betegállomány vagy menekülés.
– Ennél nagyobb győzelmet nem arattak még a világon az orvostársadalom ellen.
– Csakhogy mindezek egy ország ellenében folynak, és első számú vesztesei a betegek. A beteg ember pedig kiszolgáltatott. Először is fél, mi történik vele, ha nincs mellette a megszokott támasz, az orvos, akihez elsőként fordul, ha baja támad. Ettől rossz közérzet lesz úrrá nemcsak a szenvedőkön, de egységesen minden polgáron, mert ma te, holnap én kerülhetek nehéz helyzetbe. Akik ezt előidézték, nem gondolták végig, mert bizakodnak a pénzben, a saját tehetségükben, és nem törődnek a többi emberrel. Csaknem skizofrén állapot, de sürgősen kezelendő, míg nem késő, míg a bizonytalanság fertőző járványa le nem teríti a ma még egészségeseket is.