Németlövő őrei

Hogy mennyi kárt okoztak Magyarországnak „szegélyei” lenyírásával, az nem csupán a súlyos történelmi következményekben és a sérelmes nemzettudat forrongásaiban mérhető le, hanem a népi emlékezetben fennmaradt hétköznapi eseményekben is. Persze csak ha vesszük a fáradságot, és a pátosz általánosságaitól alászállunk a szürke konkrétumokhoz. Hajlamosak vagyunk kipécézni egy-két kettévágott „mintafalut”, mondjuk a kárpátaljai Szelmencet, amellyel megalkothatjuk Trianon (és poszt-Trianon) minden borzalmának és abszurditásának példázatát – miközben települések tucatjai, emberek tízezrei élték át, amint kettészántják lakóhelyüket és történelmüket.
De hogy volt értelme a legelkeseredettebb szélmalomharcnak is, hitvallással, prédikációval, fenyegetéssel vagy akár tűzzel-vassal, arról Vas vármegye peremfalvai tanúskodhatnak. Errefelé ma is gyakran idézik Kossuth romantikus szenvedélyű mondatát: „Gyáva népnek nincs hazája!” Joggal: 1923-ban, tizennégy hónapi osztrák uralom után, csatározások és alkuk árán sikerült tíz településnek visszaverekednie magát az anyaországhoz. Ami kötés a mentén: a középkori gyepűőrzők utódainak, a túlnyomórészt horvát és német ajkú falusiak hűségének köszönhetően.
A mai határ túloldalához tapadva, Szombathelytől alig húsz kilométerre, a Pinka-patak nyugati partján fekszik Németlövő (Deutsch Schützen), amelynek sorsa ugyancsak egy hajszálon múlott, de lakosságát megmérgezte ez a hajszál. Akár a közeli Vasvörösvár, Gyepüfüzes vagy a Felső-Őrség régi katonatelepei, Németlövő is e határövezet feloldhatatlan történelmi ellentmondásával küzd: az osztrákok Várvidékének, azaz a csupán néhány évtizede létező Burgenlandnak minden őrtornya, sasfészke, elegáns várkastélya ezer évig éppen nyugatra irányította íjait, ágyúit és flintáit, mígnem a lövők leszármazottait felváltotta Ausztria csendőrsége, és a fegyvereket Magyarországra irányozták. Talán azért olyan nehezen értelmezhető, vibrálással teli e vidék most is, mert ez az egyetlen határszakasz, ahol „pusztán” a régi gyepűt és a gyepűelvét szakították el az országtól – a többi utódállam jóval szélesebb szeletet kanyaríthatott ki magának. Van abban valamiféle katonai megszégyenítés, hogy a bennünket vesztes háborúba hívó, ezért, ha lehet, hivatalosan nálunk is vesztesebb Ausztria megkaparintja Őriszigetet, Alsó- és Felsőőrt, Alsó- és Felsőlövőt, valamint Németlövőt. Hiszen e települések nevükben és reflexeikben is megőrizték a X. században ide telepített székely, besenyő meg mindenféle egyéb csatlakozott könnyűlovas és gyalogos íjász gyepűvédők emlékezetét. Vas vármegyében így vetett véget Trianon és Saint-Germain az Árpád-kornak.
Ha Pornóapáti felől lépjük át a határt, a túloldalon magára hagyott vámház, majd határőrlaktanya következik, amely oly hosszú ideig ejtette kétségbe a vasfüggöny magyar őreit. Mielőtt Németlövőre érkeznénk, már messziről vonzza a szemünket a csonka kis gótika a vetésben. Ha röntgenszemünk volna, alatta a kiterjedt római kori temetőt is megpillanthatnánk, amelyet a XV. század elején emelt Szent Márton-plébániatemplom őriz, meg azt, ahogy hagymahéjként rakódnak egymásra e falakban a római–ókeresztény szentély, a gyepűt vigyázó őrtorony és a XIII. századi Árpád-kori templom maradványai. Csupán 1938-ban, az új istenháza megépítésekor hagyták sorsára a németlövői németek, s leromlása után mindössze sokszögzáródású szentélyét állították helyre. Ma a kápolna mellett Egy nagy múltú talaj címmel rövid értekezés olvasható az épület történetéről – magyar nyelven is. A falon pedig tábla a feltehetően a „birodalmi védőállás” kubikolásakor, 1945-ben meggyilkolt és a közelben elhantolt 57 zsidó munkaszolgálatos emlékére.
Különös hely ez a pusztatemplom a község nyugati szélén, a szőlőhegyre kanyarodó út mentén, ebben az évszázadok óta német lakosságú faluban. Magára hagyatva, befelé fordulva, több ezer év zárványaként ma már csak titokzatos kisugárzásával utal arra, hogy válságos időkben mindig viszonyítási pont volt környezete számára. Akárcsak végóráiban, a kilencszázhúszas évek elején, amikor az osztrák birtokba került német- és horvátlövői híveket is ellátó Osztovits István plébános – amint azt Jusits Győző tanulmányából megtudjuk – nem átallott a Magyarország melletti nyílt állásfoglalásra buzdítani. Nem kis bátorság kellett ehhez: 1921-ben az ugyancsak elcsatolt Pornóapáti köztiszteletben álló, hasonlóképp magyar érzelmű esperesét, Pataki Ferencet ismeretlen különítményesek elhurcolták otthonából, lovas kocsi után kötözték, Náraiig, a szomszédos faluig vonszolták, majd összezúzott testét igyekeztek elrejteni az erdőben. A Magyarország iránti hűségre ösztönző nagynardai Kuntár József plébánost letartóztatták, a szentpéterfai Strassner József esperest hoszszasan zaklatták, a szintén idevalósi Németh János községi tanítót pedig elbocsátották állásából a vidék értelmiségének szétverésére törekvő osztrákok. Végül Osztovitsnak is parasztruhában kellett menekülnie, amikor őérte is felkerekedett egy szabadcsapat, s minden tiltakozása ellenére megérnie, hogy Németlövőt és a rejtélyes Szent Márton-templomot végleges határ válassza el az 1923 elején hazánkhoz viszszakerült filiájától, Horvátlövőtől.
Noha a két falut ezer szállal fűzték össze rokoni, gazdasági, egyházi, történelmi kapcsolatok – talán még annál is szorosabban, mint amilyen természetes és banális egységben élnek egy tájegység közös sorsú települései –, és Németlövő ugyanúgy kinyilvánította Horvátlövőhöz és Magyarországhoz tartozását, a Pinka mégis új gyepűt vont közéjük. Jóllehet a két Lövő népe ezután is átjárt egymáshoz látogatóba, ünnepelni és misére; sőt bizonyos Trummel László németlövői lakos derűlátó szerződést kötött a szomszéd községgel, amelynek értelmében 1948. január 1-jétől 1958. január 1-jéig évi 200 forintért szolgáltat villanyáramot Horvátlövő közvilágításához. Ám minderre 1949-ig lett volna módja, amikor legördült a vasfüggöny, és évtizedekig nem volt annyi áram a világon, amely a nyugati határvidékre boruló sötétséget eloszlathatta volna.