Sakkparti a Keletiben

Keleti pályaudvar. A főváros vérkeringésének egyik fő ütőere, állandó mozgás és változás színhelye. Miközben a vonatok meghatározott menetrend szerint közlekednek. Az utasok meg várakoznak. És ezalatt – ha kedvük tartja – sakkozhatnak a nagy indulási és érkezési tábla előtt, a 7-es vágányt lezáró betontömbön, a tettre kész partnerekkel. A játékosok között szóba kerül a nagypolitika és a történelem is.

Zajlik az élet. Legalábbis a Keletiben mindig történik valami. Ha más nem, akkor Szent Ferenc képében egy idős asszony nagy zacskó kukoricafélét szór a sínek mellé, közvetlenül a sakkozók háta mögé, és alig telik el pár másodperc, a galambok csapatostul csapnak le az adományra, amely télidőben jól jön ezeknek az égi utasoknak. Vasárnap van, délután négy óra. Egyelőre csak egy játékos csalogatja némi szórakozásra az utasokat. Ráköszönök.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot! Indulhat a parti?
– Mennyit kell fizetnem, ha játszani szeretnék?
– Kétszázat vagy száz forintot. Ha vesztek, maga kap ennyit. Ha nyerek, ez egyértelmű.
– S ha döntetlen?
– Akkor nem nyer egyikünk sem.
– Milyen gyakran játszik a Keletiben?
– Naponta itt vagyok. Déltől este 6-ig, 7-ig. De előfordul, hogy reggel is.
– És mióta, ha szabad kérdeznem?
– Évek óta. Korábban a Keleti előtt lévő szabad téren, a kerek kőasztalokon mentek a partik, de ott most építkeznek.
– Kuncsaft akad?
– Hát nemigen. Ma csak kettő volt.
– Melyik a legjobb nap?
– A hétköznap. A leggyengébb a szombat és a vasárnap.
– Nagyon keveset kér, egy ezres is megtenné.
– De bukhatok is annyit. Az utasok arra számítanak, hogy elbukjuk. Attól függ persze, hogy kivel állunk szemben. Nem egy külföldi ingyen akar játszani.
– Mennyi volt eddig a legnagyobb keresete? – kérdezem a sakkjátékost, aki mindegyik válasza előtt mozdít egyet a kucsmája állásán.
– Három-négyezer forint, de akkor játszottam ezer forintban is, mert láttam, hogy gyenge a pali… Külföldi volt, és tele volt a marka pénzzel.
– És érzékelteti a pénzösszeget.
Megérkezik ellenzős sapkában a társa, és pakolja ki ő is a figurákat. Pillanatok alatt rajtra készen áll. A jártasság irányítja a mozdulatát. Lopva vagy hosszasan figyelik őket az emberek, ahogy kissé idegenül hatnak ebben a zajos környezetben. A játék öröme van az arcukra írva, még ha kissé fázósan keresik is embertársaik tekintetét a hidegben, egy kis mulatságot ajánlva nekik. Mert a sakkjáték mulatság. Akárhol, akármilyen időben.
– Hányadik lépés után lehet látni, hogy jó vagy gyenge játékossal van dolga? – faggatom még mindig a kucsmást.
– Öt-hat lépés után. Meg aztán az is árulkodó, hogyan fogja meg valaki a figurákat. Ha megmarkolja őket, megvan róla a véleményem. Olyan pasas is akadt, aki egyszerre két figurával lépett. De vagy tettette magát, vagy velem szórakozott. Mit gondol, kik a legsmucigabbak?
– A skótok?
– Ugyan már, a németek. Azok aztán nagyon meggondolják, hogy fizessenek egy-két sakklépésért. Az angolok sokkal gavallérosabbak. A német megfogja a pénzt. A magyar meg könnyen elveri a kocsmában. Legalábbis itt a Keletiben.
– S ha valaki egy órán keresztül játszik magával, rontja az üzletét.
– Ha gyengébb nálam, akkor nem rontja.
Először szólal meg az ellenzős sapkás, a sakkozó társa.
– De akkor sem jó száz forintért az egyórás parti! Negyedóra, húsz perc, az a kellemes.
– Eléggé elkoptak már a bábui – mondom a kucsmás embernek.
– Sokat játszottunk velük – feleli. – De aki jól sakkozik, az nem mondja, hogy kopottak. Az vakon játszik. Annak ez nem számít.
– Aki veszít, annak minden baja van… – emígy az ellenzős sapkás.
– Maguk sok mindent látnak és hallanak itt.
– Hajjaj! – tárja szét a karját az utóbbi. – Mit mondott tavaly a rendőrkapitány? Hogy megszűnik a pályaudvarokon a csencselés. Megszűnt? Azóta is csencselnek a szemünk előtt. Nem szűnt meg semmi. Minden van itt, kérem, még drogáru is. Nézzen körül, lépten-nyomon koldusok kéregetnek. Lent, fönt, mindenfelé.
– Melyik volt a legrosszabb napjuk, amikor a legtöbbet vesztették?
A kucsmás szólal meg:
– Vesztettem, de szerencsére visszajött. Óvatosnak kell lenni, és tudni kell abbahagyni.
– Nagyon keveset kérnek – ismétlem meg.
– De még így sincs játékos, láthatja. Tegnap csak egy pasi volt, és az is csak véletlenül kezdett el játszani.
– Akkor miért csinálják?
– Mániája az embernek ez a játék – veszi át a szót a kucsmás, és természetesen megigazítja a fején a sapkát.
– Annak is oka van, hogy miért kell a pályaudvarokon játszanunk – mondja az ellenzős sapkás. – Miért kerültünk ide? Megszűntek a sakk-klubok, ahová régebben járni szoktunk. A Belvárosi kávéház, a Kulich Gyula tér. A Városmajor még megmaradt, de eléggé kiesik. Az üzletnek a bevétel kell, a pénz, más nem számít. Mi itt fillérekért szórakoztatunk, miközben körülöttünk az árak borzalmasak. Ami máshol száz forint, itt a duplája.
– A lángos kétszáz – árulja el a kucsmás férfi.
– A piacokon száz-százhúsz. Fél deci harmincfokos pálinka itt kétszázharminc…
– A rendőrökkel nem gyűlik meg a bajuk?
– Nem szólnak azért, mert szórakoztatjuk a publikumot – említi az ellenzős sapkás. – Száz-kétszáz forintért mit szóljanak?! Régebben erre jött egy törzsőrmester néhány közlegénnyel, és kiadta az ukázt: „Pakoljanak azonnal össze! Mire visszajövök, ne legyenek itt.”
– És elmentek?
– Muszáj volt, mert hozzátette, hogy „másképpen baj lesz”.
– Azt is mondta – veti közbe a sakkozó kollégája –, hogy közterület-foglalásért pályázni kell az önkormányzatnál… Egy darabig nem jöttünk, aztán elhelyezték a törzsőrmestert.
Kisebb csoportosulás veszi körül a játékosokat, és néhány utas beszédbe elegyedik velük. A lakásbérek drasztikus emelkedése a téma, a szegénység és az élet minőségének a romlása. Megállapítják, hogy Magyarországon az élet – zsákutca. A biztonság meg jórészt babona.
– Volt kedvenc sakkozójuk? – terelem ismét a játékra a szót.
– Nekem Kaszparov – mondja a kucsmás férfi. – Nagyon „mély” játéka volt, amit nem is tudtam megérteni…
– És a magyarok közül?
– Portisch.
– De nagyon zárkózott volt – jegyzi meg a társa. – Biztosan megvan ennek is a miértje, mint mindennek. Egyszer azt nyilatkozta, hogy gonosz ember nem lehet jó sakkozó. A gonoszsága megöli benne a jó lépéseket.
– Idealista.
– A napokban együtt utaztam a buszon Bilek nagymesterrel – folytatja a kucsmás –, és mintha mindig ismertük volna egymást, úgy beszélgettünk.
A 7-es vágány mellett néhány napja kerítést húztak, s ha lezárják a területet, a sakkozók is védtelenek lesznek, kiszorulnak a tömegbe.
– Minek itt ez a kerítés?
– Mintha ellenünk szólna ez is – mondja az ellenzős sapkás. – Pedig a betontömb mögött most öt játékosnak van hely. A múltkor a beton sarkán én voltam a hatodik. Az a szöveg, hogy a lógósokat akarják ily módon kiszűrni. Kissé lejjebb is építik már a kapukat, ahol az ellenőrök elkapják majd a bliccelőket. Minden téren szigorúság és pénzbehajtás várható ebben az évben. Azt mondják, veszteséges a MÁV, miközben a napi söprögetőknek 3900 forintot fizetnek, s a hordár 300 forintot kap csomagonként. A taxisoknak sincs okuk panaszra, de a szegény embert az ág is húzza.
– Mi volt a maga foglalkozása korábban? – fordulok a kucsmás sakkozóhoz.
– Fűtő voltam a János-kórházban. Kazánfűtő. De néha árjártunk a Kútvölgyibe, ellenőrizni a fűtést. A nagy balhéról hallott?
– Milyen balhéról?
– Igaz vagy nem, de mesélték, és hallottuk mi is. Szájról szájra járt, hogy 1989-ben, a halottas ágyán, utolsó szavaival mit mondott Kádár. Híre ment, hogy szegény nővért kirúgták az állásából, mert továbbadta, kifecsegte, ami akkor elhangzott.
– Mit mondott Kádár?
– „Öljetek meg! – mondta. – Ha nem hívom be ’56-ban az oroszokat, a románok jöttek volna be…”
– Jöttek az oroszok maguktól is, nem kellett őket hívni.
– Én elhiszem, hogy Kádár ezt mondta, mert a román nem szívleli a magyart… Állítólag már jelentkeztek, hogy széjjelverik a magyarokat.
– Sok mendemonda járta, járja…
– De Nagy Imrét sem véletlenül vitték Romániába…
– A politikusok valódi akrobaták – állítja az ellenzős sapkás. – Úgy tartják meg az egyensúlyukat, hogy az ellenkezőjét mondják annak, amit tesznek.
– Na, játszunk egyet? – kérdezem a kucsmás férfit.
– Játszunk – feleli, és megigazítja a fején a sapkát. – Mennyi a tét?
– Két kávé. Az kétszázhúsz forint.
– Rendben, de forró legyen, mert a kávé úgy jó.