A bátrak és a tiszta szívűek

Serfőző Simon József Attila-díjas költő Bálint napján vette át a bátrak és tiszta szívűek, az igaz költők díját, a Balassi-emlékkardot. Méltóbb kézbe aligha kerülhetne a magyar nemzeti, népi elkötelezettségű líra emblematikus jutalma, amely jelzi, hogy a kitüntetett alkotó méltó Balassi örökére. Serfőző verseskötetekkel, (Közel, távol; Megfordult égtájak), a Gyerekidő című regénnyel, drámákkal (Mindenáron), riportokkal, publicisztikákkal (Még nincs vége) gyarapította a magyar irodalom értékkészletét.

A közéleti szerepvállalás sem idegen tőle. Tavaly választották a Tokaji Írótábor kuratóriuma elnökéül.
– Mit jelent önnek Balassi Bálint költészete és életpályája?
– Egy katonaének című versében írta Balassi Bálint: Emberségről példát, vitézségről formát / mindeneknek ők adnak. A törökök ellen hazát védő katonák életüket, vérüket áldozták a megmaradásért. Balassi őket állítja elénk, hogy követnénk példájukat bátorságban, hazaszolgálatban. Igaz, ma nem fegyverrel kell védeni magunkat, hanem erős szívvel és lélekkel, hogy megálljuk helyünket a Kárpát-medencében, a globalizáció szele el ne hordjon bennünket, mint a homokot. Ahhoz, hogy kivédjük a hazai és nemzetközi megtévesztések támadását, felkészülteknek kell, kellene lennünk, és nem vagyunk azok. Kihasználhatók inkább és kijátszhatók. Magunk ellen fordíthatók. A példák sorolhatók, mire szedtek rá széles néprétegeket. S meg tudták tenni, mert jó előre leszerelték az összetartozás-tudatot, a szolidaritást, mint a katonaságot. Idők hosszáig szégyenkezhetünk azért, ami azon az emlékezetes december 5-én történt. Az irodalom dolga, hogy a mákonyból felébredjünk.
– Ön azon költők közé tartozik, akik az irodalmi igényesség mellett a valóság ütőerén tartják a kezüket. Felfogható ez a magatartás a Balassi-hagyomány folytatásának?
– A magyar költészet fő vonulata Balassi Bálinttal kezdődik. S folytatódik Zrínyivel, Berzsenyi Dániellel, Petőfivel, Adyval, József Attilával, Nagy Lászlóval, hogy csak a legjelesebbeket soroljam fel. Ez egy olyan hagyomány, amely nem szakadhat meg. Az általuk írt versekben ott kavarog a magyar történelem, a nép lelkülete kiérződik belőlük. A leghitelesebb képet az irodalomból kapjuk magunkról. Önismeretre minden nemzetnek szüksége van, a miénknek is, hogy lássa hibáit, lehetőségeit. A történelmet időről időre átírják, a verseket nem lehet. Az első kötetem megjelenése óta, amely a mámoros kifejezésvágy könyve volt, arra szegődtem, hogy azt írjam, azt a valóságot, amely meghatározója volt életemnek az ötvenes–hatvanas években, majd az azt követő időben. Ez az élet egybeesett a tanyákról-falvakból elüldözöttek sorsával, az állványokra fonnyadókéval. Közelről láttam, hogyan vesznek el értékek, megőrző hagyományok. Hogyan prolisodik el az ország. Miközben épült is, persze. Csakhogy milyen ország, s milyen áron, és mibe került ez nekünk, manapság döbbenten tapasztaljuk.
– Utoljára legújabb könyvéről beszélgettünk, amelyben a haza-versek mellett fokozottabban szerepet kapott a személyes indíttatás és a létfilozófia. Merre tovább?
– Amerre jöttöm iránya mutat. Az a kettős elkötelezettség, amely egyszerre kívánja szolgálni a szépet és a társadalmi igazságot. Ebbe a személyesség ugyanúgy beletartozik, mint az, ami közösségi gond. Támasznak szánom a verset a támaszra rászorulóknak. A félrebeszélésre rámutasson, a becsületet a hazugság lejáratni ne tudja, lelepleződjön az álnokság, s a hitványság megszégyenüljön általa. És segítsen, hogy érzelmeinkben gazdagabbá legyünk, ragaszkodóbbakká a szülőföldhöz, országhoz, amelyről oly szépen vallott Balassi: „Ó én édes hazám, te szép Magyarország.”
– Tokaj a magyar irodalom egyik szellemi agorája. Mivel készülnek a legközelebbi írótáborra?
– Még mindig nincs végleges tervezet, de nem járunk messze tőle. Abba az irányba kívánjuk a tanácskozásunkat elindítani, hogy milyenek ma az irodalmi érvényesülés lehetőségei. A pályájuk elején járókra gondolunk elsősorban. Ugyanakkor van egy, talán az előzőnél is aktuálisabb megvitatni valónk, s ez az irodalmi kánonok változásai az utóbbi időben. Még pontosabban, az új kánonok hatása és következményei az irodalmi életünkre. Azért kell erről szólni, hogy ne szorulhassanak félre, perifériára olyan értékek, amelyek a magyar irodalom alapművei, Ady, Illyés Gyula, Nagy László vagy Móricz, Németh László, Sütő András nem állítható félre büntetlenül. Tartóoszlopok ők. Feledésbe taszításuk esetén mérhetetlen veszteségekkel kellene számolnunk. Következményei beláthatatlanok lennének.