Csendes péntek virradt a Dárfúr tartomány egyik fontos településének is tekinthető Zalingeire és környékére. Az éjjel nem volt támadás, nem történt incidens. Szép hétvégénk, péntekünk lesz, „in saa Allah”!
Az óvatlan utazó tehát könynyen elábrándozhat hálózsákjában, és álmokat szövögetve lebeghet a valóság sárga homokos talaja fölött.
Ez azonban Szudánban nagy hiba lenne.
Nem csupán a skorpiók és az érdeklődést mutató ismeretlen állatok, a számtalan gyógyíthatatlannak nyilvánított betegség miatt: a hosszú évtizedek óta szinte folyamatosan polgárháborús viszonyok között élő, alacsony népsűrűségű, 40 milliós lakosú, döntően sivatagi ország az első tíz között szerepel a biztonsági okok miatt nem ajánlott utazási célpontok között.
Mindennek köze van ahhoz, amiért az éjszakát az ENSZ egyik megerősített táborában, sátorban töltöttem a világ egyik legveszélyesebb helyén. Az általam is meglátogatott dárfúri helyszínek közül kettőben (Zalingei, Geneina) maguk a UNAMID (az ENSZ és az Afrikai Unió közös hadteste Dárfúrban) tagjai is csak fegyveres konvojban tudnak közlekedni, és az éjjeli órákban egyáltalán nem hagyják el táboraikat.
Zalingeibe, ebbe a kis faluba csak helikopterrel lehet eljutni, pontosabban csak a helikopterleszállónak kialakított, elegyengetett terület melletti UNAMID-táborig. Ha az odaérkező utazó lekési az aznapi konvojt, akkor nem tud elvergődni a nyolc kilométerre fekvő faluba. Saját biztonsága érdekében nem engedik tovább a katonák, mert a falut csak az egyik menekültekkel teli táboron keresztül lehet megközelíteni.
Amikor áthaladunk a táboron, megértem az óvatosságot. Amint a kocsi ablakából fotózni kezdtem, az egyik ruandai ENSZ-katona mérgesen rám parancsolt, azonnal hagyjam abba, mert a tábor lakói nem tűrik a fotózást, és könnyen megeshet, hogy a kocsival együtt foglyul ejtenek bennünket. Kétségtelen, hogy a nyomorúságos viskók között civil fegyvereseket is lehetett látni, ami megmagyarázta kísérőim indulatát.
A 40 Celsius-fok körüli hőséget még elviselhetetlenebbé teszi a rendszeresen feltámadó homokvihar, ami ellen csak az arcot takaró álarccal vagy kendővel lehet védekezni. Pedig tél van.
– Nézd meg a baobabfát, a tabaldit. Egy levele sincs, csak a marabuk ülnek rajta. Majd nyáron lesz meleg, két hónap múlva – jegyzi meg kísérőm. Izzadtan próbálom elképzelni az itteni nyarat, de visszarettent a jelenben megtapasztalt hőség.
Az este enyhet adó hűse helyett Zalingeiban vacogtató hideg következik naplemente után. A nappali 40 fokot meghaladó hőséget öt-hat fokos éjszaka követi. Az itt állomásozó afrikai katonák dideregve rángatják magukra a meleg ruhákat, mielőtt hálózsákjaikba bújnának. Nem ezt szokták meg Nigériában, Ruandában, Kenyában, Kongóban vagy Zambiában.
Belegondolni is rossz, milyen lehet ilyen körülmények között a táborok ócska viskóiban éjszakázni, élni.
Pedig a legutóbbi adatok szerint Szudánban a lakhelyüket elhagyni kényszerültek száma megközelíti a 2,5 milliót, a segélyeken élők száma pedig több mint négymillió. A jelenleg működő menekülttáborok teljesen megteltek, nem tudnak több lakót befogadni.
*
Januárban az ENSZ történelmének eddigi legnagyobb szabású akciójába kezdett a térségben. Méretein túl sokak szerint ez az eddigi legkockázatosabb ENSZ-misszió. Az UNAMID-misszióval 26 ezer külföldi katona és rendőr érkezett, érkezik Szudánba. A szudáni vezetés nem tudta megakadályozni az ENSZ-erők megjelenését az országban, azt azonban elérte, hogy a külföldi katonák döntő hányadát az afrikai országok biztosítják (a korábban működő afrikai uniós misszió, az AMIS egységei beolvadnak az ENSZ-misszióba), a nyugati államok csak elenyésző arányban képviseltetik magukat.
Az UNAMID munkája tehát megkezdődött, ha döcögve is, hiszen ez idáig sem a tervezett létszám, sem a szükséges logisztikai háttér nem teljes. Ennek nemcsak az ENSZ bürokratikus gépezete az oka, hanem a szudáni vezetés – nehezen tetten érhető – tudatos ellenállása is.
Vallási, etnikai és gazdasági konfliktus
A szudáni probléma gyökerei nehezen kibogozhatók. Kétségtelen, hogy az egyik motívum a vezetés vallási fundamentalizmusa. A szudáni milíciák egy része továbbra is élvezi az iszlamizációs törekvéseit alig palástoló központi vezetés támogatását, ami az utóbbi időben nem csak korszerű fegyverek átadását jelenti. (Szudán lakosainak 60 százaléka muzulmán. A keresztény kopt hívők aránya csupán négy százalék. A déli területeken jelentős számban élnek az ősi animista vallás hívei.) A közelmúltban közzétett adatok szerint a szudáni kormányzat 70–80 ezer mozlim vallású arabot telepített át Csádból és Nigerből Szudánba, és helyezte el őket a menekültek elhagyott lakhelyén. Az áttelepítetteket azonnal szudáni állampolgárságot igazoló iratokkal látták el.
A szudáni reguláris csapatok is aktívan be-bekapcsolódnak a déli és a dárfúri területeken élő, többségében nem mozlim vallású fekete lakosság terrorizálásába. Ezrek haltak meg eddig a támadásokban, százezrek az élelem hiánya miatt, és még többen, milliók kényszerültek mindenüket hátrahagyva menekülni a kilátástalanságba. Legtöbben a szomszédos Csádba érkeztek, de reményeik gyorsan elillantak, amikor a szudáni milíciák és helyi szövetségeseik ide is követték őket, lecsaptak rájuk. (Egyes források szerint a szomszédos Csádban napjainkban zajló zavargások mögött valójában a szudáni vezetés áll).
Nem megkerülhető tényező azonban a dél-szudáni olajmezők bevételeinek kérdésköre sem. A dél-szudáni lázadók kifogásolják, hogy a bevételekből nem részesülnek a déli tartományok, ezért az itteni felkelők a teljes önállóság elérését tűzték zászlajukra.
A déli területek részleges önállósága már ma is észlelhető a hétköznapokban is. A dél-szudáni területek fővárosába, Dzsubába érkezve kiderül, hogy a hétvége nem a Kartúmban megszokott péntek és szombat, hanem szombat és vasárnap. Az üzletekben szinte mindent lehet kapni, még szeszes italt is. A jövővel kapcsolatos aggodalom, a feszültség azonban itt is érzékelhetően áthatja a mindennapokat. Az emberek biztonságra és stabil megélhetésre vágynak. Jelenleg ezt hosszabb távon sem látják biztosítottnak hazájukban. Marad a szülőföld elhagyása, a menekülés.
Talán a 2005-ben aláírt békemegállapodás lehetne a kiindulópont, amely szerint a déli területek részleges autonómiát kapnának, az olajbevételeket megosztanák, a déli területeknek külön hadserege lenne, 2011-ben pedig népszavazáson döntenének ennek a résznek teljes függetlenségéről. A kormányzat azonban nem mutat túl sok hajlandóságot az együttműködésre, ezért elhúzódó folyamatra lehet számítani.
A kilencvenes években az ENSZ emberi jogi bizottságának különleges megbízottjaként végzett feltáró munkát az országban Bíró Gáspár, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója. A többéves munka jelentéseit az ENSZ közgyűlése rendre elfogadta, míg a szudáni vezetés kifogásolta tartalmukat. A magyar professzort, az ENSZ megbízottját nemkívánatos személynek nyilvánították Szudánban jelentései miatt. A kormány által támogatott erőszakos cselekmények nem szűntek meg azóta sem, sőt a jelek szerint – a világ hírügynökségei által ismertetett események, például a szudáni hadsereg falubombázása, valamint a szomszédos Csádban kirobbant harcok fényében – új szakaszba lépett a konfliktus.
Felmerült az a gyanú is, hogy a szudáni hadsereg csapatai esetenként megjelennek Csád határ menti területein. Mindkét országban milliók élnek menekülttáborokban a közös határ mellett, közel az éhhalálhoz. Az UNAMID fő feladata a polgárháborús helyzet megoldásán túl éppen a táborokban élők megvédése lenne. Ez azonban rendkívül nehéz, kilátástalannak tűnő feladat, mivelhogy a csádi határ közvetlen közelében, Geneinában még rosszabb a biztonsági helyzet, mint Dárfúr tartomány más részein. A terület gyakorlatilag majdhogynem megközelíthetetlen. Maga az ENSZ is „no fly” (repülési tilalom alá eső) zónának nyilvánította a városkától Csád felé eső területet. Csak evakuálás vagy mentés esetén repülhetnek ide be az orosz, ukrán, kazah, kanadai stb. nemzetiségű pilóták által vezetett UN jelzésű, fehérre festett helikopterek. Geneina menekülttáborait én is csak távolról szemlélhettem. A városkában dolgozó ENSZ-alkalmazottak, érthető okok miatt, nem vállalnak ésszerűtlen kockázatot, és minden eszközzel igyekeznek távol tartani az odavetődő külföldieket a veszélyesnek tartott helyszínektől. A táborokban növekvő belső feszültségek mellett a helyzetet bonyolítja a kívülről be-betörő fegyveres csoportok veszélye is.
Az ENSZ helyszínen dolgozó munkatársai saját biztonságuk érdekében nem beszélnek tapasztalataikról, megerősítik, hogy a szudáni vezetés felelősségét megállapító eddigi határozatok okai valósak. Ráadásul a dárfúri és dél-szudáni konfliktus már régen túlterjedt a határokon, mivel a határok mindkét oldalán élnek nemzetiségek. (Jellemző, hogy Idris Déby csádi elnök egy Dárfúrban is megtalálható etnikai csoportból származik.) A nagyszámú menekültáradat pedig destabilizálja a szomszédos, befogadó országokat.
Bin Laden repülőtere
Dárfúrba készülve volt idő a szudáni főváros és környékének megtekintésére is. A 37 fokos száraz melegben folyamatosan száll és mindent finom rétegben belep a sivatagi por. A szokatlan módon a főváros központjába épített repülőtérről viszonylag könynyen el lehet jutni a nagy kiterjedésű Kartúm minden pontjára. A valós motívumokat hordozó legenda szerint a repülőteret és az utak többségét annak idején az országba befogadott Oszama bin Laden építette a szudáni népnek ajándékként. Az akkori vezető, Turabi sejk (aki nemcsak Bin Ladent, hanem Carlost, a hírhedt terroristát is vendégül látta az országban) ugyan a jelenlegi elnök spirituális tanácsadója, péntekenként mégis ellenfeleként ostorozza Omar el-Besir elnököt a szállásomhoz közeli mecsetben. Ez azonban senkit nem zavar. Nem zavarja sofőrömet sem, aki komótosan szlalomozik a nagy forgalomban, ügyesen kerülgetve a kocsik között cikázó utcai árusokat, koldusokat és a főleg ázsiai országokban honos motoros riksákat.
Kartúmban szinte minden ideérkező egyik első útja a várost kettészelő Nílusokhoz vezet. Itt egyesül ugyanis az Etiópiából érkező Kék-Nílus és az Ugandában eredő Fehér-Nílus. A Nílus partján vannak a kormányzati épületek, a követségek, és itt található az a hatalmas, duzzadó vitorlára emlékeztető sokemeletes vendégház is, amelyet a líbiai vezető, Kadhafi ezredes építtetett az ideérkező líbiaiak kényelmére. A szudáni főváros soksávos, jó minőségű főútjai csalóka képet nyújtanak. A mellékutcák inkább emlékeztetnek egy tereprali gödrös, földes, meglepetésekkel teli pályájára, mint egy sokmilliós főváros utcáira. Az utcákon, az árnyékba húzódva, apró, ingatag sámlikon kucorgó, színes kendőkbe burkolózó nők kávét és teát főznek, árulnak. Érdemes kipróbálni, mert a kávé ízesítése egészen változatos. A térségre jellemző kardamonos (hél) ízesítés mellett lehet fahéjjal vagy más helyi fűszerrel készített kávét is kapni. A kávéfőző kisvállalkozók mellett lépten-nyomon belebotlunk a földre terített gyékényekről többnyire silány minőségű portékát kínáló árusokba.
Igazi ínyenceknek való élmény a zöldségpiac felkeresése. Forgataga, a színek kavalkádja mellett az ismerős és ismeretlen fűszerek illata is kábító.
Mielőtt elragadnának a költői képek, térjünk viszsza a földre. Egy jobb érzésű ÁNTSZ-szakember valószínűleg infarktus közeli állapotba kerülne a látványtól. A faasztalokon, állványokon kínált húsokon nemcsak a por az állandó vendég, hanem a legyek is a társasági élet helyszíneként kezelik a véres darabokat. A fűszerek többségét a földön árulják, és nem gond, ha egy-egy elgondolkodó vásárló felborítja a kis edényeket. Azonnal visszalapátolják a kiömlött füveket, porokat a földről. A vásárlás tehát a szokásosnál nagyobb izgalmakat tartogat. Ki tudja, milyen következményekkel jár a megvett áru fogyasztása.
Persze Szudánba utazni egyébként is kockázatos. A tudósító elutazása előtt rekordot döntött a Gyáli úti oltóközpont a szükséges védőoltások számát és árát tekintve. A standard oltások mellett még mindig ott a malária, a dengue-láz, a bilharzia és ki tudja, még mi: ezeknek a betegségeknek egy része gyógyíthatatlan.
Szellemvonat Nijálába
A területét tekintve franciaországnyi tartományban, Dárfúrban a betegségek beszerzésének kockázata megnő. Igaz, előbb el kell jutni oda. Elsőre egyszerűnek tűnő feladat, de a kivitelezés már fogas kérdés. Kartúmból ugyan van vonat a tartomány kereskedelmi központjába Nijálába, de az indulás időpontja körül teljes a bizonytalanság. Az érdeklődésre talányos válaszok érkeznek: „A múlt hónapban kétszer is ment vonat, de azt nem tudjuk, mikor indul megint.” A belföldi légitársaságnál kapott hasonló választ még azzal a bizalmas súgással egészítették ki, hogy a legritkább esetben adnak el külföldinek jegyet Dárfúrba, többnyire örökös várólistás helyezést nyerhet el az érdeklődő. Marad az ügyeskedés: egy ENSZ-repülőjárat.
Nijála, bár nem Dárfúr tartomány fővárosa, mégis sokan annak tekintik. Kétségtelen, hogy gazdasági központ, és nemzetközi reptere (Uganda felé van járat) mellett azzal is büszkélkedhet, hogy van egy Rejtő-regényeket idéző hangulatú vasútállomása, mégpedig a Kartúmból idevezető vonal végállomása és egy hetente egyszer filmet vetítő mozija. A repülőút Kartúmból alig több egy óránál, de meglehetősen egyhangú. Az ablakon kinézve a sárgás-vöröses sivatagot csak néha töri meg egy-egy vulkánra emlékeztető, lekopott sziklás hegycsúcs és nagy ritkán néhány kunyhóból álló település a kiszáradt folyómedrek közelében. Zöld foltokat egyáltalán nem látni.
Rideg, riasztó szépsége van a sivatagnak. Rejtély, miként tudnak megélni azok, akik ott lent a kúpos tetejű kunyhókban laknak, távol mindentől, víztől, élelemtől, alapszolgáltatásoktól. Nijálában ritka az emeletes ház, de a városban megjelenő ENSZ-erők, a különböző segélyszervezetek fellendülést hoztak a gazdasági életben. Megmozdult a munkaerőpiac, nem csupán az itt dolgozó szervezeteknél lehet dolgozni, hanem a bérbe adandó házak építkezéseinél is. A bérleti díjak folyamatosan emelkednek. Egy körülbelül 350 négyzetméteres bútorozatlan ház havi bérleti díja négy-ötezer dollár, de ebben, ha a bérlő ügyesen alkuszik, már benne van a generátor és a dupla víztartály biztosítása is. Az áram és a víz ugyanis hiánycikk, egyes kerületekben egyáltalán nincs. Tehát nagy a kereslet az üres épületekre, és ez a kereslet várhatóan tovább fog növekedni.
De másra is van kereslet. A nagyobb városokban a rohamosan terjedő AIDS ellenére virágzik a prostitúció, az alkoholforgalmazás és -fogyasztás tiltása ellenére szinte mindenhol be lehet szerezni, ha nem is egyszerűen, a helyben gyártott szörnyű ízű alkoholos italokat, műanyag zacskóba csomagolt ugandai vodkát vagy kongói whiskyt, igaz, borsos áron.
Dárfúrban egyébként minden a kartúmi árak kétszeresén szerezhető be a bizonytalan szállítási körülmények miatt. A város piacán – a megjelent külföldiek miatt – lehet a helyben termelt szokásos gyümölcsökön kívül almát és szőlőt is kapni. Nijálának két betonozott főútja van, az összes többi állapota olyan, hogy elmenne a Bamako-rali sivatagi szakaszának is. A város központjában két apró vendégházra leltem, mert a sokak által ajánlott repülőtéri hotelnak mind a hét szobája foglalt volt. A szállás színvonala egy magyarországi befogadótáboréval ér fel, a szoba ára viszont egy jobb európai háromcsillagos hotelét is meghaladja. (A szállás kérdése dárfúri körutam során folyamatos gond volt, mert a menekültek miatt felduzzadt településeken az infrastruktúra színvonala még mindig a régi apró falvakénak felel meg.) A központban egy arab bazárra emlékeztető piac található, ahol sok mindent lehet kapni. Bár a várost mindenki biztonságos helyszínként jellemezte, mégis az utcákon és a bazár sikátoraiban lépten-nyomon állig felfegyverzett ENSZ-katonákkal, terepjárókra szerelt géppuskák mögül figyelő szudáni járőrökkel lehet találkozni.
A bazár kínálatából csak kettőt említek. Ha idevet valakit a sors, ne hagyja ki a baobabfa terméséből készült üdítőt, és szerezzen be – biztos, ami biztos alapon – néhány tevebőrből készült, univerzális védelmet biztosító apró, nyakba akasztható vagy karra köthető talizmánt. Alkudni érdemes, szinte kötelező. Mivel teljes védettségre vágytam, sikerült a különféle betegségek, szemmel verés, lőfegyver és kés ellen védelmet rejtő varázslatot tartalmazó apró bőrtalizmánt a kezdeti tízről egy dollárra lealkudnom. Célszerű az ártárgyalást arab nyelven folytatni, mert angolul kevesen beszélnek. Önbizalomhiány és szorongás esetére kínálnak a piacon házasság előtt állóknak első ránézésre gyújtósnak, tűzifának látszó fadarabokat. A titokzatos fűszerekkel átitatott fát a nászéjszakán a hitvesi párna alá kell helyezni, és – az árus szerint – garantált a siker, az élményekben gazdag éj. Kívánságra az alapszolgáltatást egyéni illatokkal is kiegészítik. Az utcákon és a bazár sikátoraiban csodálatos színes anyagokba burkolózott nőket lehet látni, akik kézfejüket és bokájukat hennával festett ornamentikával díszítik. (A barátság egyik jele, hogy a férfiak barátjuk házasságkötésekor bal kezük ujjainak első percét hennával festik be. Ezzel is jelzik, hogy osztoznak az örömben.)
Menekültek a város szélén
A város melletti táborokban rengeteg menekült él. Számukat senki nem tudja pontosan, csak százezres nagyságrendekben gondolkoznak megmentésükön. A különböző hulladékokból összetákolt viskók mellett szerencsések, akik valamilyen szervezet által felállított sátortáborban élhetnek. Az UNAMID-nak és a városban állandó vagy ideiglenes jelleggel dolgozó segélyszervezeteknek sokrétű feladattal kell megküzdeniük. El kell látniuk a menekülteket élelemmel, vízzel. Elemi szinten orvosi ellátást kell biztosítaniuk, ami egyben a nagyobb járványok megelőzését is szolgálja. Néhány civil szervezet az alapszintű oktatás, egészségügyi felvilágosítás feladatát vállalta fel.
Az UNAMID felel a rend fenntartásáért és a védelem biztosításáért. Mindkettő kockázatos és a körülményeket látva nehezen kivitelezhető feladat. A dárfúri táborokban különböző, sokszor egymással hagyományosan nem felhőtlen kapcsolatban álló törzsek, etnikumok tagjai élnek. (A 2,5 millió négyzetkilométer területű országban élő 56 népcsoport több mint száz nyelvet, nyelvjárást beszél.) A menekültek jelentős része rendelkezik fegyverrel, és ezek a konfliktusok során el is dörrennek. Az ENSZ jelen lévő megfigyelői, a segélyszervezetek helyszínen dolgozó munkatársai sok ilyen esetről tudnak. A táboron kívül sem jobb a menekültek helyzete. Gyakori a tábort rövid időre elhagyó, tűzifát, élelmet kereső nők megerőszakolása. Növekszik a köztörvényes erőszakos fegyveres rablások száma.
Jellemző, hogy ez év januárjában El-Fáserban, Dárfúr tartomány fővárosában az UNAMID központi táborától 500 méterre nappal rabolta el néhány fegyveres a misszió gazdasági igazgatójának vadonatúj terepjáróját.
Januártól az ENSZ és a rendezés feladatára korábban sikertelenül vállalkozó Afrikai Unió közösen próbálja megoldani az egyre veszélyesebb méreteket öltő válságot.
A korábbi ENSZ-jelentésekhez képest azonban nem történt túl sok változás, derült ki a csádi határ közelében dolgozó, emberi jogi kérdésekkel foglalkozó ENSZ-alkalmazottal folytatott beszélgetésemből. Továbbra is létező probléma a lakosság erőszakos elüldözése, a rabszolgaság intézménye, a tömeges emberrablások, a nők megerőszakolása. Mindebben vitathatatlan a szudáni kormány felelőssége.
Kneecap
Több nemzetközi zenei eseményről kizárták már a Sziget fesztivál fellépőjét
