Könyve két egységből áll. Egyik része férje, Lázár Ervin életében készült, és zömmel ’56-os és hajléktalanokról szóló írásokat tartalmaz. A másik rész férje betegségét és kettejük túlélésért folytatott küzdelmét örökíti meg fájdalmas hitelességgel. Mi vette rá, hogy ilyen tényszerűséggel megírja a haldoklás és halál megrendítő pillanatait?
– Amikor Ervin betegsége elkezdődött, arra gondoltam, hogy naplót vezetek, csupán magamnak, hogy pontosan idézhessük vissza gyógyulása után együtt a történeteket. A bennem élő erőszakolt optimizmus és a veszélyérzet hiánya az utolsó pillanatokig megakadályozta, hogy elképzeljem a tragikus végkifejletet. Ami bekövetkezett. Ilyenkor szembesülünk olyan kérdésekkel, amiket halogatnánk az élet határáig, legyen az akár Isten, akár vallás, akár a halál utáni élet. A magamfajta ember az ehhez hasonló kérdéseken sokáig hezitál. Férjem naplójában is benne van az a Pilinszky-mondat, amely szerint aki távolodik Istentől, az közeledik is hozzá. Én is hosszú időn keresztül távolodtam, és elodáztam a szembesülést a végső nagy kérdésekkel. S most természetszerűen felvetődik: ilyen az életünk. Nemcsak eleje van, hanem középső, majd végső szakasza is, hozzátartozik az, hogy lassan egyre több dologból kimaradunk, fokozatosan leépülünk. Beletörődni ebbe nagyon nehéz, különösen ha a finálé ily gyötrelmes és emberpróbáló. Ezért, bár személyes használatra készítettem a jegyzeteimet, úgy éreztem, meg kell írnom e könyvet, hogy megosszam másokkal is a szembesülés drámáját, ezért muszáj volt olykor a valóságot nyersen, tényszerűen ábrázolnom.
– Felejteni lehetetlen, de folytatni mégis muszáj.
– Tamási Áron írja: azért vagyunk e világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Azóta én úgy érzem, sehol sem vagyok otthon. Amióta kicsit magamhoz tértem, megpróbálom legalábbis lakhatóvá tenni ezt a világot, amelyben nagy segítségemre vannak a gyerekeim, a családom. Mielőtt önök megérkeztek, megpillantottam az állványon Ervin virágait, és egy pillanatig arra gondoltam, mint ha élne: nahát, tegnap hétfő volt, és nem öntözte meg a kedvenceit. Úgy beleéltem magam, hogy Ervin elfelejtkezett erről, hogy elnevettem magam, úgy ahogy együtt szoktunk.
– A kötetben is, az életükben is fontos szerepet kapott az a bizonyos festői kis Tolna megyei falucska, ahol parasztházuk van. Járt ott azóta?
– Sokat töprengtünk azon, hol vegyünk magunknak olyan házat, amely emlékeztet vidéki gyermekkorunkra, és kiszabadulást jelent a zajos Pestről. A varázslatos tolnai falura, Kisszékelyre esett választásunk, ahol szeretnek bennünket. Igen, erőt vettem magamon, egyszer voltam már ott, és a szomszédainkkal együtt ültettünk fát Ervin emlékére.
– Dolgozik valamin?
– Nem könnyű, mert bármily furcsán is hangzik, de én a legszomorúbb dologról is egy bizonyos fajta jó kedvvel, derűvel, humorral tudok igazán írni. Mégis, a munka a legjobb terápia, sokat írok, legszívesebben a közeli Szabó Ervin könyvtár gyönyörűen felújított központjában, most is oda készülök. Befejeztem azt az ötvenhatos novellát is, amit eredetileg e kötetbe szántam. Mondják, a munka a legjobb terápia. Remélem, az is számít, hogy a legnehezebb esztendőn túl vagyok. Azóta nem utaztam sehová, mert akárhol is vagyok, először újra és újra végigélem azt, hogy milyen volt vele együtt. S túl kell azon lennem, hogy végigéljek minden elképzelhető helyzetet, immár Ervin nélkül.
origo.hu
Kis híján egy gyalogost is elgázolt egy piroson áthajtó öreg Lada - videó
