Folt a mellényen

Aki manapság letér a bejáratott turistaútvonalakról, és bebarangolja Dél-Erdély szórványvidékeit, a hajdani Hunyad és Alsó-Fehér megyét, talán nem is sejti, hogy arrafelé a domborzati elemeknek súlyos jelentőségük van. A düledező templomok, iskolák, kastélyok közelében, egy-egy pince gádoránál, egy gólyahírrel teli mocsaras réten úgy suhanunk el, mintha csupán művelődéstörténeti, természeti fontossága volna annak a helynek. Álmélkodva, búsongva, netán kardcsörtetve. De aki afféle etno-katasztrófa-turistaként jön ide, hogy még szóba elegyedjen egy-egy gyönyörű falu utolsó magyarjával, azzal a lelkésszel, aki egyetlen embernek tart istentiszteletet a kongó Árpád-kori szentélyben, az sem értett meg mindent e táj tragikumából.
Festői pihenőhely az Ompoly-patak völgyében, kétfelől szurdokká záródnak a hegyek az országút fölött, padok, avítt obeliszk és kövér rét nyugtatja a szemet. A fák között három halmocska, néha építkezési törmelék borítja, ha nem, elüldögélnek rajta az átutazó szerelmesek. Emberi csontokon heverésznek. A magyarországiak többsége sem tudja ezt. Több mint hétszáz zalatnai magyar patrícius, asszony és gyerek holttestét rejtik az ompolygyepűi dombok, azokét, akiket 1848 őszén menekülés közben hősiesen agyonvertek a móc parasztok. A babonás helybéliek azonban tudják ezt, és most sem mernek házat felhúzni az elátkozott helyre, ahol éjről éjre felhangzik a meggyilkoltak panaszos sírása. De azért az 1899-ben emelt emlékművet már többször megpróbálták dinamittal felrobbantani, feliratát lekaparni. Mára egyedül a PAX szó maradt meg a kövön. Az emlékezés iróniájaként.
Hány ilyen domb vagy holttestekkel betemetett kút van Dél-Erdélyben! Nagyenyeden a többségi társadalom számára értelmezhetetlen, jelentéktelen tábla emlékeztet a lemészároltakra, Zalatnán, Abrudbányán, Magyarigenben, Boroskrakkón és az egész Hegyalján még az sem – vagy ha igen, akkor azt kisajátítja a román emlékezet. Történelemkönyveink tanítják a nemzetiségi pogromokat mint a forradalmi magyar kormány késlekedésének sajnálatos következményeit, de azt már kevésbé hangsúlyozzák, hogy a mai Romániában annak az Avram Jancunak állítanak tucatszámra szobrokat, arról az Axente-Severről neveznek el utcát többek között az általa feldúlt Nagyenyeden, akinek kezéhez a legtöbb magyar vér tapad. Nálunk nem hangsúlyozzák az állati kegyetlenségnek azt az érthetetlen és elmélyült aljasságát sem, amely sok tízezer román hegylakón, férfin és asszonyon egyaránt erőt vett, amikor magyart kellett ölnie.
„Az unitáriusok templomának romjai előtt, – beszéli egy szemtanú, – az unitárius pap feküdt, szemei kiégetve, kezén-lábán megnyúzva. Mellette a fia, aztán a református pap, és még számos legyilkolt magyar. A véres holttesteken kutyák és disznók lakmároznak” – idézi az Enyed közeli Járán történteket Gracza György XIX. század végén megjelent, Az 1848–49-iki szabadságharcz története című alapművében. „A foglyokat kettesével-hármasával kivezették a pinczéből, és mindjárt ott a gádornál agyonbunkózták őket. (…) sietniök kellett, mert híre jött, hogy a foglyok kiszabadítására honvédcsapatok közelednek. Istálló-lámpások fényénél folytatták tehát az öldöklést” – ez Boroskrakkón esett meg, ahová ma a néhány magyar ínyenc a rejtelmes szépségű középkori templomért látogat el.
Dél-Erdélyben nemigen akad olyan település, ahol ne volna kit gyászolnunk. A történelem iránt érzékeny magyar közvélemény tudatához mégsem jutott el igazán, hogy 1848–49-ben szisztematikus népirtás vette kezdetét ezen a tájékon, amint a szerbek ostromolta Délvidéken is. És hogy amit a tatárjárások, török rabló hadjáratok, korábbi parasztlázadások nem tudtak bevégezni, azt a román szabadcsapatok – viszolygó, de állhatatos osztrák támogatással – sikeresen megtették: egyszer és mindenkorra magyartalanították Erdély déli tájait, hogy a szórvány mélyszórvánnyá, a mélyszórvány pedig egyenletesen hullámzó román tengerré változott.
Középiskolai rajztanárom, szikár kedélyű, Babits-arcú ember, minden nemzeti ünnepnapon ósdi posztómellényben jelent meg, amelynek hátán tenyérnyi barnás folt éktelenkedett. Mintha lekávézta volna. Lötyögött is rajta, levakarhatatlan koszával kínos is volt kissé. Egyik március 15-én összeszedtem a bátorságomat, és otrombán rákérdeztem, van-e valamilyen különleges oka annak, hogy így ragaszkodik ehhez a ruhadarabhoz. Van, felelt csöndesen, az ükapámé volt. És a folt? Az is az övé, felelte, a vére. A rácok szúrták le 1848-ban.
Csak foltok maradnak, ha 1848–49, ha az 1944–45-ös délvidéki magyarirtás, ha 1990 Marosvásárhelye kerül szóba? Vagy a közelmúlt magyarverései? Se bűn, se bűnhődés, se tettes, se sírhalmok, se emléktáblák, se csontok, se kegyelet. A magyar kultúra és kapcsolatteremtő ösztön arra a jóhiszemű ostobaságra épül, hogy ahol egyszer bedörömböltek, fosztogattak, karóba húztak és lefejeztek, anyát, feleséget, gyermeklányt erőszakoltak, magzatot vágtak ki eleven méhből, ott ez többé nem történhet meg. Hogy a magyarirtás immunitást ad a következő magyarirtásra, és ha valamilyen homályos oknál fogva arra mégsem, akkor az azt követőre. Nem hiszem, hogy van még egy nép térségünkben, amelyik ilyen hivalkodóan űzne sportot a szellemi és fizikai önvédelem feladásából.
Ezért kell szívósan törekednünk az emlékezet visszanyerésére. Ez az egyetlen vádhatóság, amely a magyarirtások túlélőinek megmarad.