Lélekvesztők és lélekformálók

Gügyög velünk a politika, mi meg tűrjük megadóan. Megérdemeljük a sorsunkat. Pedig nem kellene ennek így lennie, hiszen attól, hogy a komprádor politikai elit módszeres önfelszámolásba kezdett, még nem kéne a politikai nemzetnek is szolgamód leutánoznia a virtuális harakirit. A politika botcsinálta professzionalistái a nyilvánvaló tényeket, de még a magyar nyelv szavait és fogalmait is hajlamosak rövid távú pártérdekeik szerint magyarázni és csoportosítani. Hogy a regnáló miniszterelnök semmin sem pirul, az nem újdonság: az immoralitásból immár átlépett az amoralitásba. Most épp a parlamentet, a koalíciós társat, sőt saját pártját megkerülve kötött gázpaktumot, mint egy öntörvényű diktátor. Kommunikációs fegyverhordozói pedig meg vannak sértődve, ha az ellenzék felveti: ez a fecni talán nem is az a szerződés, amit Moszkvában oly sietősen aláírtak. Közgazdászok, nemzetközi jogászok mossák az antidemokratikus szennyest, mondvacsinált különbséget téve kormányközi meg államközi egyezmények között; de erőlködésük hasztalan. Fletóról, a hiteltelenség mintaképéről ugyanis mindent el tud képzelni az ember: még azt is, hogy a saját aláírását is meghamisítja. Miért épp ebben a kardinális kérdésben ne hazudna, amely – unió ide vagy oda – egy újabb emberöltőre az orosz anyahajóhoz kötné Kompmagyarországot? Elvégre, ha Schröder, a bukott német exkancellár lazán beejtőernyőzött az Északi Áramlat elnöki székébe, a bukni készülő Gyurcsánynak is megtenné a Déli Áramlat bíborzsöllyéje. Majd így harcol vállvetve a két másodhasznosítású Putyin-zsoldos az Európai Unió vezetésére pályázó, ugyancsak bukott Blair ellen. Ők, a sikeres harmadik utas szociáldemokraták bízvást eligazítják az új Európa sorsát.
De gügyög velünk a köztársasági elnök is, holott igazán nem vártuk tőle: izraeli látogatásán megköszönte elnöktársának a hárommilliárd eurós magyarországi befektetést. Lelke rajta – de létezik, hogy ne értesült volna arról: vendéglátói legmagasabb szinten ezt a tőkeinjekciót Magyarország felvásárlásaként élik meg? Mit ér a gondosan suvickolt államfői karizma, ha a nemzetközi mezőnyben már a selejtezőkörben ilyen látványosan megkopik?
E sorok írásakor úgy tűnik: rosszkedvünk telét rosszkedvünk tavasza követheti. S nemcsak azért, mert reaktiválódott a XXI. századi magyar politikum legsíkosabb Potemkin-kreációja, a Tisztelet Társasága. A jolly joker rendészeti miniszter például március idusát a nagy koncertek rendőri biztosításának rutinjához hasonlítja, fokozott összetartást rendel el, s igazából csak azt sajnálja, hogy már (vagy még) nem foganatosíthat előzetes letartóztatásokat a megbízhatatlan, bajkeverő elemek körében, mint a régi szép időkben. A kormány tőlünk már csak a jövőtől meg a saját árnyékától fél jobban. Hosszú távú vagyonosodási mézesmadzaggal, tehetségápolási blöffökkel meg mindenféle reformhablattyal áltatja a népet és önmagát, de a maratoni terepfutásban a következő kanyarig sem lát el. Pedig a következő kanyar után ott az összeomlás; s ezt ők is sejtik, különben nem szerveznék át magukat a vesztébe menetelő szocialista pártból a talonban tartott szociáldemokratába, amelynek akár már a milliárdos platformja is megalakulhatna. Ha mégis van a lárifári kormányfőnek egyetlen hihető mondata, akkor az az, hogy március kilencedikére garantáltan március tizedike következik. Ez a nagy számok törvénye szerint kétségtelenül igaz: elvileg egyetlen kivétel van, de akkor másnap már úgysem jelenik meg semmilyen újság. Úgyhogy én most inkább a március tizedikére koncentrálnék: a tegnap hősei, a lélekvesztők helyett a holnap örököseire, a lélekformálókra fordítva a figyelmemet. A napokban kedvtelve forgattam estelente egy érdekes könyvet, amely a Magyar lélek, magyar forma címet viseli. Az Éghajlat kiadó vezetője, Kovács Lajos Péter szándékosan játszott rá a Szekfű Gyula-i hagyományra, hiszen a történelmi helyzet hasonló: virtuális romjaiból kell újjáépíteni az országot. Ebben az új felállásban a létező gyurcsányizmus apró betűs lábjegyzet lesz, úgyhogy nem is a percemberkék, hanem a nagy szellemi formátumok véleményét, megérzéseit célszerű tudakolni. A kiadó – önkényesen, de nem esetlegesen – három ilyen kulturális nagyságot választott ki és ültetett össze képletesen és valóságosan is: Makovecz Imrét, Melocco Miklóst és Szörényi Leventét. Az építészt, a szobrászt és a zeneszerzőt nem csupán a látomásosság isteni adománya meg a nemzeti közösség iránti fokozott felelősségérzet köti össze, hanem az is, hogy nem tegnap lettek bátrak. Írásaik – de indázó csevegésük, anekdotázásuk, teóriáik és rögeszméik is – épp attól érdekfeszítők, mert átsüt rajtuk a megszenvedett személyes hitel: az a ritka portéka, amelynek a handabandázó politikaiparosok igen nagy híjával vannak.
Nem dolgom a homlokráncoló kritika, csupán szemezgetnék a jeles férfiak bőséggel adagolt gondolataiból. Makovecz meséli: „Az elcsatolt Komáromban dolgozunk, a régi és az új vár újjáélesztésével foglalkozunk. A komáromi építészekből a magyar Litomericky, a szlovák Varga, innen tőlünk meg Makovecz. Vagyis ha faji alapon közelítjük meg a magyar ügyet, akkor nevetséges helyzetbe kerülünk.” Erre erősít rá Melocco is: „Én magyar különben 1956-ban lettem. Addig az enyéim olyasmikre voltak büszkék, mint Chiovini, Lunganini, Steingassner, D’ouveneou, Melocco. Nem nagyon volt köztünk magyar nevű ember. Európai értelmiséginek képzeltük magunkat, akik utálják a kommunizmust.” Ideje leszögezni: bármit hazudozik a posztkommunista propaganda, bárhogy tetszeleg a demokrata pózában a magyargárdázó rendőrminiszter, a magyarság nem faji kérdés, hanem vállalás kérdése. Magyar érdek márpedig van. Mint ahogy van szerb, román, orosz meg szlovák érdek is: törékeny internacionalista illúzióink vaskos nemzeti öntudatokból állnak össze. Ezt rajtunk kívül mindenki látja a soknemzetiségű Európában, keleten és nyugaton egyaránt. A multikulturális jövő egy pillanat alatt szertefoszlott, amint néhány hete az elveikre oly kényes nagyhatalmak Amerika vezényletével létrehozták a második albán nemzetállamot. (Koszovó küszöbönálló budapesti elismerését követően Göncz Kingának ne legyenek kétségei: a vajdasági magyarok arcán csattanó szerb pofonokat részben az ő kis kacsója is adja.) A magyar farkasvakságra hadd hozzak fel egy motívumot Szörényitől: „A pápalátogatás alkalmából hangzott el egy megbeszélésen, amin én is részt vettem: az ember először jó keresztény, és azután jó magyar. (…) Én pontosan fordítva gondolom.” Érdekes: épp így gondolják a szlovákiai keresztény vezetők is. Az egyház ugyanis követi a világi közigazgatási beosztást, amelynek egyetlen célja, hogy a tízszázaléknyi magyarság tömbben élve is mindenütt kisebbségbe kerüljön. A felvidéki magyaroknak statisztikusan járna egy magyar nyelvű püspök, de nem jár, mert a Vatikán helyi felkentjei úgy vélik: előbb kell jó szlováknak lenni, s csak aztán jó kereszténynek…
Sorolhatnám a példákat, hogy a magyar lélek és magyar forma manapság miért inkább magyar lelketlenség és formátlanság. De hát március tizedikére függesztve a tekintetünket, ne legyünk negatívak. Sok a teendő, sok a munka, s helyettünk mindezt nem csinálják meg sem a szomszédaink, sem az oroszok, sem a brüsszeli urak. A nulláról kell újrakezdeni mindent; de az is lehet, hogy a mínusz tartományból. Nem baj: erre születtünk. De ne gondolja az új hatalom se, hogy március tizedikén nem egy darázsfészekbe kell telepednie.