Második mérés

Van egy doboz, amit félünk kinyitni. Az van ráírva: népességfogyás. Azért félünk, mert mindannyian tudjuk, két másik doboz van benne. Az egyik azoké, akik vállalnának gyereket, de úgy érzik, nincs miből. A másik azoké, akik azért vállalnak, hogy a vele járó juttatásokból legyen meg a család mindennapi kenyere.

Sokkoló képeket láthattak nemrég az egyik kereskedelmi televízió nézői: a Blaha Lujza téren késelő erdélyi roma fiú családját meglátogató stábot fényes nappal, forgatás közben rabolta ki az elképesztő körülmények között élő rokonság. De nem kell több száz kilométert utazni ahhoz, hogy harmadik világbeli körülményeket találjunk – Budapest közvetlen szomszédságában, de még a főváros bizonyos részein is mindennapos a nyomor, a jövőkép nélküli világ.
Ha körültekintünk a környező országokban, szomszédaink közül Ausztria kivételével mindenhol aggodalomra ad okot a helyzet. Szlovákiában néhány éve az éhséglázadásig fajult az ország déli részén szegénységben élő romák tarthatatlan állapota, a Romániából százezerszám kiáramló koldusok és megélhetési bűnözők egyre súlyosabb társadalmi-politikai feszültségeket okoznak Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban. Ukrajnában is nő a szegények száma, míg Szerbiában politikai-nemzetiségi konfliktusok is bonyolítják a helyzetet, ráadásul ott a lakosság jelentős része rendelkezik fegyverrel, vagy könnyen be tudja szerezni.
Miközben felmérések bizonyítják, hogy a magyarok lényegesen több gyereket szeretnének, mint amennyit vállalnak (a Hungarostudy, 2002 országos reprezentatív felmérés szerint a negyvenöt évnél fiatalabb népesség körében mind a nők, mind a férfiak lényegesen több gyermeket szeretnének, mint ahány gyermek végül megszületik – egyedül a nyolc osztályt vagy kevesebbet végzettek körében áll közel egymáshoz ez a két érték), az ország demográfiailag is kettészakadt: a tehetősebbek gazdasági és karriertervezési okok miatt egyre kevesebb gyereket vállalnak, míg a mélyszegénységben élők (egyrészt azért, mert egyetlen biztos jövedelmük a gyereksegély és a gyerekneveléssel járó egyéb szociális juttatások, másrészt mert a fogamzásgátlás és a családtervezés sokba kerül) egyre több gyereket vállalva újratermelik és elmélyítik a nyomort, további terheket rakva az egyébként is anyagi megfontolásokból családot nem alapítók vállaira (a segélyeket ugyanis az ő adójukból fizeti az állam).
Talán a sorsuk alakítását eddig kézben tartók félelmeit tükrözi az az elképesztő adat, hogy a magyar társadalom hetven százaléka úgy gondolja: nem érdemes bízni senkiben, és a jövőt sem érdemes tervezni. A Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének kutatócsoportja mintegy négyezer-ötszáz ember megkérdezése után összesítette ezt a számot egy felmérésében. Ez az elkeseredettség nyilván kihat a születések számára is: ez tovább-billenti a mérleget azon családok felé, ahol a tervezés, az előregondolkodás sosem volt szempont.
A kérdés valódi mélységeiről igen nehéz őszintén beszélni – úgy tűnik, a magyar (tudós)társadalomban ez az egyik legerősebb tabu. Arról mindenki szívesen beszél, hogy Magyarországon alacsony az egy főre eső termékenységi arányszám (a reprodukciós szint, vagyis a kívánatos 2,1 gyermek/nő helyett alig 1,3–1,4 között állunk), de amikor azt kérdezzük, hogy a világra jött csecsemők közül hányan születnek mélyszegénységbe, olyan környezetbe, ahol kevesebb az esélyük arra, hogy később ne az eltartottak táborát szaporítsák, bezárulnak a kapuk.
*
A szociológusok nem tudják, nem akarják ezt vizsgálni, talán attól tartva, hogy politikai vagy etnikai támadások kereszttüzébe kerülhetnek, pedig valószínűleg még sokkolóbb volna a reprodukciós szint, ha azt vizsgálnánk, mekkora a szegénységi szint fölé születő gyerekek aránya. Az a tapasztalat ugyanis, hogy a felsőbb és középrétegek a gazdasági válságok idején inkább elhalasztják a gyerekvállalást (nem bíznak a jövőjükben), míg a nagyon szegények döntését ez nem befolyásolja. Az meg már végképp feltehetetlen kérdés, hogy az újszülöttek hány százaléka roma származású (a becslések szerint jelenleg tizenhét, és az arány folyamatosan nő), és ez nem is volna kérdés, ha nem tudnánk: ezeknek a gyerekeknek a jelentős része úgy nő fel, hogy környezetében nem lát munkahellyel rendelkező embert, szóval maga is a segélyekre szocializálódik. (Maradnak a tények: a Központi Statisztikai Hivatal 2007. évre vonatkozó adatai szerint Magyarországon tavaly 97 600 gyerek látta meg a napvilágot, és ez kétezer-háromszázzal kevesebb, mint tavaly. Az elhalálozások miatt az ország lakossága egy év alatt harmincötezerrel fogyott. Minket ugyan nem vigasztal, de tény, hogy Európában sok éve már csak Albániában és Törökországban nem fogy a népesség tartósan, igaz, hogy szomszédaink egy részénél tavaly megfordultak a negatív tendenciák, a népességszám alakulása pozitívba váltott.)
Tavaly decemberben jelent meg egy szakemberek számára készített tanulmány, amely súlyos társadalompolitikai tanulságokkal szolgál, és értelmezése azonnali szociálpolitikai-családtámogatási intézkedéseket sürget. A Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézete Életünk fordulópontjai címmel úgynevezett követéses vizsgálatot végzett meglehetősen nagy mintán: 2001–2002-ben kérdőívekkel megkerestek több mint tizenhatezer 18 és 75 év közötti magyar állampolgárt, majd három évvel később újból felkeresték őket. 13 540 ember töltötte ki újból a kérdőívet, így pontos képet kaptak az életükben bekövetkezett változásokról. Spéder Zsolt és Kapitány Balázs Gyermekek: vágyak és tények című tanulmánya ennek a vizsgálatnak az első eredménye, de további kötetek várhatók más témákban is.

A tanulmányból kiderül, hogy a társadalmi változások erős hatással vannak a gyermekvállalási szándékra és az időzítésre. Bizonyos rétegeknél (iskolázott, jó anyagi helyzetben levők) ez egyre inkább tudatos döntés és hosszas mérlegelés eredménye (köszönhetően a fogamzásgátlási eszközök hozzáférhetőségének, valamint az új normák kialakulásának), míg másoknál a gyermekvállalás az egyetlen út a megélhetést jelentő jövedelem felé.
Demográfiai szakadás történt: a rendszerváltás győztesei és a kevéssé vesztesek inkább nem (vagy később) vállalnak gyereket, míg a reménytelenül leszakadók inkább igen.
Ráadásul a roma közösségekben sok esetben ez az egyetlen út a felnőtté válás felé: a fiatal lányok középiskolai és munkahelyi esélyei beszűkültek, így családon belüli státusuk csak akkor változik, ha gyorsan szülnek egy gyereket. Ráadásul egyenes összefüggés van az iskolai végzettség és a nem szándékolt szülés között is: a mintában szereplő, alapfokú végzettséggel rendelkezők negyede nem tervezett gyereknek adott életet, míg a diplomások gyerekeinek alig hét százaléka tekinthető „véletlennek”.
Magyarországon az adatok jelzik a nyugat-európai tendenciákat, de nem másolják azokat: míg például Németországban egyenes arányban csökken a gyermekvállalási hajlandóság az iskolai végzettség növekedésével, Magyarországon egy nyújtott szárú U betűt mutat az ábra: az alacsony végzettséggel rendelkező nők körében nagyon magas a gyerekek száma, a mélypont az érettségizetteknél van, majd a főiskolai-felsőfokú végzettségűek esetében újra emelkedik, de messze nem annyit, mint az első kategóriában. E hungarikum arra figyelmeztet, hogy nálunk nemcsak gazdasági döntés a gyerekvállalás, hanem emocionális is. Ahogy az egyik kutató megfogalmazta: nálunk rossz dolog értelmiséginek lenni, de nem annyira rossz, mint a háromhavonta meghosszabbított szerződésű pénztárosnőnek egy hipermarketben.
Az első kérdőívben rákérdeztek arra is, hogy a következő három esztendőben szeretnének-e gyereket a válaszadók. A második méréskor kiderült, hogy ezt a szándékot a tervezők többsége (hetvenkét százaléka) nem tudta megvalósítani! A miértre sok válasz adható: a nők hetvenegy, a férfiak hatvanegy százaléka például azzal számol, hogy ha gyereke születik, akkor munkahelyi kilátásai előnytelenül alakulnak. (Más felmérésből viszont kiderül: a magyar fiatalok 80 százaléka szerint nem lehet boldog az, akinek nincs gyereke.)
Ez olyan terület, ahol tud segíteni az állam, például családbarát törvényekkel és a gyerekes munkavállalók érdekeinek határozott védelmével (fontos adalék, hogy a magas kereset a férfiak gyerekvállalási kedvét növeli, a nőkét csökkenti – utóbbiak sajnálják a gyes idején bekövetkező bevételkiesést). Érdekes tapasztalat az is, hogy a Bokros-csomag (amelynek lényeges eleme volt a gyed megszüntetése) leginkább az érettségizett és diplomás nők gyermekvállalási kedvét fogta vissza.
A tanulmány legfontosabb tanulsága, hogy a gyednek (a polgári kormány által újra bevezetett jövedelemarányos gyerekgondozási díjat azok kapják, akik a szülés előtt rendelkeztek munkahellyel) fontos szerepe van a gyerekvállalás elősegítésében, a még katasztrofálisabb demográfiai adatok elkerülésében: a középréteg esetében azoknál van nagy esélye a második gyermek vállalásának, akik a hároméves gyereknevelési szabadság alatt vállalják a következőt. (A mérések szerint aki visszament dolgozni, annak már nem született meg a második gyereke, annak ellenére sem, ha korábban tervezte.)
Egyértelmű a következtetés: ha megkurtítják a gyedjellegű juttatásokat, még kevesebb gyerek fog születni Magyarországon!
A gyed intézménye nyilvánvalóan nem ösztönzi gyermekvállalásra azokat a szülőket, akik segélyekből élnek, és pusztán jövedelemszerző céllal terveznek utódokat (a megszerezhető szociális juttatások reményében). Az így születőket nevezi a szakirodalom „stratégiai gyereknek”. A gyakorlat ellen – minden bizonnyal az ország elmaradt térségeiben élő baloldali polgármesterek nyomására – a kormány is lépni kíván azzal, hogy napirendre vette a szociális segélyek (köz)munkavégzéshez kötését. (Ezt különben a polgári kormány egyszer már bevezette.)
Ugyanakkor illúzió lenne azt gondolni, hogy pusztán gazdasági kérdés lenne a gyerekvállalás. Néhány évvel ezelőtt összehasonlító vizsgálatot végeztek Magyarország és Bulgária között. Amiben a két egykori szocialista ország hasonlít: mindkettőben rendkívül alacsony a termékenység, és mindkettőben növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek a rendszerváltás után. Bulgáriában és Magyarországon is nagy hagyománya van a kiterjesztett háztartásnak, vagyis több generáció együttélésének.
Az eredmények fontos különbséget rögzítettek. Sarkítva fogalmazva, nálunk inkább azok vállalnak gyereket, akik nem dolgoznak, míg Bulgáriában pont fordítva. Bővebben kifejtve: Magyarországon a nők akkor halasztják el az első gyerek születését, ha rendelkeznek munkahellyel. A magyarok úgy gondolják, hogy a munka fontosabb a gyereknél, ezért egyre későbbre tervezik az első gyermek megszületését. (Bulgáriában az állástalanoknál valószínűleg azért kevesebb a hajlandóság a gyerekvállalásra, mert az ottani támogatási rendszer nem ad annyi segélyt, következésképpen kevesebb „stratégiai gyerek” születik.) A második gyerek vállalásánál is fontos különbség van: az állással rendelkezők között a lakáshelyzet a döntő, míg Bulgáriában, ha a szülők közérzete jó, akkor lakáshelyzettől függetlenül vállalnak gyermeket.
Erről a magyarországi értékválságról tudósít a Kopp Mária által vezetett kutatócsoport vizsgálata is. A közérzetünk, valamint a társadalmi tőke (az anyagi javak mellett idetartozik például az egészségi állapot, az egymás iránti bizalom, a társadalmi összetartás és még sok minden más) romlása, illetve hiánya nagymértékben hozzájárul a magyarok, különösen a férfiak korai halálozásához, de sok másra, így a gyerekvállalási kedvre is hat. (Érdekes módon a gazdasági jólét csak egy bizonyos szintig befolyásolja az elégedettséget: a nyugati társadalmakban az életfeltételek folyamatosan javulnak ugyan, az emberek mégsem érzik jobban magukat, sőt a mentális és pszichés eredetű zavarok aránya egyre nő.)
A Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének vizsgálata azt is kimutatta, hogy ma Magyarországon hátrány éri azokat az iskolázott nőket, akik gyermeket is szeretnének vállalni, és tehetségüknek, elvégzett tanulmányaiknak megfelelő társadalmi szerepet is be szeretnének tölteni. Eközben egy norvég példa bizonyítja, hogy az esélyegyenlőség tényleges biztosítása jelentősen növeli a termékenységi arányt, és nem csupán a nők, hanem a férfiak élettartam-növekedésével is együtt járhat.
Ha a mai tragikus magyar demográfiai helyzeten változtatni akarunk, támogatnunk kell a kívánt gyermekek világrahozatalát és nevelését. Számos olyan esélyerősítő lehetőség van, amelyben európai összehasonlításban a legrosszabbul állunk: a rugalmas munkaidő, az otthoni távmunka és elsősorban a gyermekvállalást támogató munkahelyi környezet sokat javíthatna a mai hátrányos helyzeten.
Nyugat-Európa egyes nagyvárosaiban mindennapossá váltak az összecsapások a hatóságok és a bevándorló fiatalok között: felgyújtott autók, felborogatott kukák jelzik az egyre súlyosbodó társadalmi feszültségeket. Európa keleti felében más jellegű konfliktusok várhatók a (közel)jövőben: elképesztő nyomorban felnövő, ököljogon szocializálódott ifjak próbálnak majd érvényt szerezni vélt vagy valós igazuknak a társadalom gazdagabb, ám elöregedő-elmagányosodó felénél.
Így azonban, bár a tudósok nem mondják ki, időzített szociális bombán ül a magyar társadalom. Az olaszliszkai ügy csak az első lépése ennek az egyre szélesedő folyamatnak. Tudomásul kell vennünk, hogy Magyarországon emberek tízezrei nőnek fel ingerszegény környezetben, társas együttélésre nevelő szocializációs hatások nélkül. Köreikben az ököljog érvényesül, nem tanulták meg érteni és értékelni azt, hogy a konfliktusok rendezésére és a vágyak kielégítésére vannak más – kétségkívül rögösebb – utak is az erőszaknál.