Mélyponton az ország

A gazdaság katasztrofális teljesítménye mögött az utóbbiévek alapjaiban elhibázott gazdaságpolitikája áll

A magyar gazdaság múlt évi növekedéséről megjelent sokkoló adatok joggal késztetik aggodalomra az ország sorsáért felelősséget érző közgazdászokat. A tavalyi 1,3 százalékos ütemnél kisebb növekedésre utoljára több mint tíz évvel ezelőtt, a Bokros-csomag idején volt példa. Az alacsony növekedésnek az emberek jövedelmi helyzetére vonatkozó üzenete a nem szakmabeliek számára is könnyedén megvilágítható. Ehhez egyszerűen azt kell elfogadni, hogy az országban keletkezett jövedelmek nagysága (a bérek, kamatok, vállalati nyereségek, kormányzat által beszedett adók stb. összege) mindig a bruttó hazai termék (GDP) értékével egyenlő. Ez egy közgazdasági alapazonosság, amely minden körülmények között – akár esik, akár fúj – fennáll. Igaz akkor is, ha a gazdaság a prosperitás éveit éli, és érvényes akkor is, ha az elhúzódó válság gyötrelmes időszakával szembesül. Ez a magyarázata annak, hogy a közgazdászok miért is kísérik kitüntetett figyelemmel – a laikusok számára egyébként sokszor érthetetlen módon – a gazdasági növekedés alakulását.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a GDP növekedési üteme a kormányzat gazdasági teljesítményének azon mércéje, amely igazán számít. Ha egy kormányzat gazdaságpolitikája ezen a területen sikeres, akkor gyors jövedelemnövekedést tud biztosítani polgárainak, s gazdasága gyorsan közelít a fejlett országok szintjéhez. Ekkor nem az elvonások és a leépülés, hanem a fejlődés és a gyarapodás van napirenden. Növekedés nélkül viszont nincs reálbér-emelkedés, jövedelmi felzárkózás, és nincs több pénz egészségügyre, oktatásra vagy a nyugdíjas-inflációt meghaladó nyugdíjakra. Ilyenkor a gazdaság képzeletbeli tortáját csak másképp szeletelhetjük, amit – ha már képtelenek vagyunk nagyobb tortát sütni – akár reformnak is nevezhetünk. De összességében nincs mód arra, hogy a társadalom valamennyi rétegének, illetve a közfeladatokat ellátó intézmények számára vastagabb szeleteket juttassunk. Ráadásul, ha mindez még a felelőtlen fiskális politika következtében a költségvetési hiány lefaragásának kényszerével is párosul, akkor az eredmény a reálbérek drámai csökkenése, és a növekvő adóterhek ellenére a közösségi feladatok ellátásából történő fokozatos állami kihátrálás. Úgy, ahogyan azt a múlt évben megtapasztaltuk.
A közhangulat javítására ilyenkor olyan eszközök maradnak, mint a maradék állami vagyon tulajdonképpeni lenullázása – mint azt a miniszterelnök évértékelőjében meghirdette –, ami némi túlzással a jövendőbeli kormányzat gazdaságpolitikai mozgásterének mattolása. A helyzetet belenyugvással elfogadni nem tudók számára pedig marad az azon való töprengés, hogy a polgárosodás vágányán sorstársaink (a hajdani szocialista országok) miért haladnak az expresszvonat sebességével, miközben mi, mint életünkben már annyiszor, jó esetben is csak elakadva várakozunk, vagy rosszabb esetben tolatunk.
Néha mégis úgy tűnhet, a GDP-ről és a jövedelmek alakulásáról fentebb kifejtett gondolatok érvényessége megkérdőjelezhető. Az emberek személyes jövedelmeinek alakulása és a gazdasági teljesítmény egymástól mégiscsak elszakítható, mint az történt 2002–2006 között. A „jóléti fordulat” meghirdetését összekapcsolva dilettáns fiskális politikával ez valóban megtehető. Ideig-óráig, de nem akármeddig, és legfőképp nem következmények nélkül. A voluntarista gazdaságpolitika számlája pénzügyi krízis formájában jelentkezik. A szakmabéliek ezt már évekkel korábban tudták, a többség azonban csak a benyújtás pillanatában. A számlán szereplő tételeket elnézve – amelyek vizitdíj, tandíj, növekvő adók és gazdasági stagnálás köntösében mutatkoznak – kezd egyre nyilvánvalóbbá válni: hatalmas az az ár, amelyet a jövedelmeket rövid időre néhány százalékponttal a gazdasági teljesítmény fölé tornászó szocialista–liberális politikáért fizetnünk kell. Ráadásul a benyújtott számlán szereplő összes tétel véleményem szerint még most sem teljesen látható. Pontos értékét majd csak a következő évek fogják feltüntetni, arról jelenleg még csak sejtéseink lehetnek.
Azért lehetnek csak sejtéseink, mert a benyújtott számlán van egy különös tétel is, amely legjobban a „növekedési áldozat” címszóval jellemezhető. Ez különösnek azért tekinthető, mert a többség számára általában nem is látható, vagy legalábbis messze nem nyilvánvaló, a kormányzati kommunikációban pedig érthető módon síri csend övezi. A legutóbb napvilágot látott növekedési adatok fényében azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a számlán szereplő legnagyobb tétel. Nagyobb, mint a megvalósult adó- és járulékemelések, valamint az életminőséget romboló egyéb intézkedések – ha ez utóbbiakat egyáltalán mérni lehet – pénzben kifejezett összege. A növekedési áldozat jelentősége a makrogazdasági öszszefüggésekkel hivatásszerűen foglalkozók számára jól ismert, lényege azonban közérthetően is bemutatható. A következőkről van szó.
A hazai gazdaság fejlettségi szintje mellett reálisan és tartósan 4-5 százalékos növekedésre lehet számítani. Hogy miért ekkorára, és miért nem 7-8 százalékra, mint például a balti államokban, annak bemutatása az akadémiai szintű elemzések tárgykörébe tartozik. Elégedjünk meg itt ezért annyival, hogy nálunk ez a realitás, ekkora növekedést várhatnánk stabil, kiegyensúlyozott, nem pedig pénzügyi válsággal küzdő gazdaság esetén. Ehhez vegyük még hozzá, hogy a magyar gazdaság éves GDP-je folyó áron a múlt évben 24 000 milliárd forint körül alakult, amiből következően a tényleges növekedési ütem egy százalékpontos elmaradása a gazdaság növekedési potenciáljától (az említett 4-5 százaléktól) 240 Mrd forint kiesést jelent a GDP-ben, és ezáltal az országban keletkezett jövedelmekben. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az állami elvonások (adók, járulékok, illetékek stb.) összességében a GDP 45 százalékra rúgnak, akkor a potenciálistól egy százalékponttal elmaradó növekedési ütem az állami költségvetés bevételét 108 Mrd forinttal csökkenti. A Központi Statisztikai Hivatal legújabb gyorsjelentése óta azonban azt is tudjuk, hogy a múlt évi 1,3 százalékos tényleges növekedési ütem nem egy százalékponttal tér el a gazdaságban benne lévő 4-5 százaléktól. A kettő különbözete szerényen számolva is legalább 2,5-3 százalék, ami a korábbiakat alapul véve 270-320 Mrd forint állami bevételkiesést jelent. És nem egyszeri alkalommal, hanem minden egyes évben, amíg a gazdaság a pénzügyi válság következtében ilyen mértékben a lehetőségei alatt teljesít. (Csak összehasonlításképpen: a vizitdíjból, a kórházi napidíjból és a tandíjból tervezett állami bevétel évi 50-60 Mrd forintra rúg.)
A növekedési ütem csökkenésének persze sokféle oka lehet. Érhetik a gazdaságot olyan külső sokkhatások, amelyek a legjobb kormányzati szándék mellett is a növekedés lelassulásához vezethetnek. Ezt okozhatja például az olajárak robbanása, az exportpiacok visszaesése, egy kibontakozó nemzetközi pénzügyi válság, s egy sor további tényező. Az Európai Unióban lévő országok gazdaságai azonban szoros kapcsolatban vannak egymással, az integráció logikájából következően egyre inkább összefonódnak, a kedvezőtlen külső sokkhatásokra hasonló módon, a növekedés lassulásával reagálnak. Vagyis az integráció elmélyülésével gazdaságaik többnyire együtt mozognak, és minél mélyebb az integráció, ez az együttmozgás annál szorosabb, így annál kisebb az esélye a pusztán egy-egy országot érintő, úgynevezett aszimmetrikus sokk kialakulásának.
Ha most egy gyors pillantást vetünk a környező országok adataira, akkor azt láthatjuk, hogy azok hozzánk képest szinte kivétel nélkül elképesztő mértékben növekednek. A növekedés még a nálunk fejlettebb Szlovéniában és Csehországban is 5-6 százalék körüli, míg a többi feltörekvő országban (Románia, Bulgária, balti államok) 6-9 százalék. Tehát a hazai növekedési teljesítmény lassulásában, ha esetleg valakinek kétségei lennének felőle, biztosan nem külső okokat kell keresnünk, mert az érezhető lenne a térség valamennyi országában. Ott azonban ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk. A hazai növekedési mutató kérdésében ezért nincs helye mellébeszélésnek, közgazdasági csűrés-csavarásnak: a magyar gazdaság katasztrofális teljesítménye mögött egyértelműen az elmúlt néhány év alapjaiban elhibázott gazdaságpolitikája áll.
Mindent összevetve arra juthatunk, hogy ha további adóemelésre esetleg már nem is kerül sor, az elfuserált gazdaságpolitikáért a lehetőségeinket messze alulmúló növekedéssel, s az ebből eredő jövedelemkieséssel még bőven vezekelnünk kell. Valamennyiünknek, a saját bőrünkön tapasztalva, pártállásra tekintet nélkül. Hogy ez a vesszőfutás meddig tart, az pontosan meg nem mondható, de hogy a következő két-három év növekedésére még biztosan rá fogja nyomni bélyegét, s a környező országoktól messze elmaradó fejlődést fogunk produkálni, az szinte biztosra vehető. A helyzet súlyosságát jól jellemzi Demján Sándor közelmúltban tett kijelentése, amely szerint az „EU legszegényebb országa leszünk”. Noha ezt a véleményt én nem osztom, az aggodalmát mégis megértem, és indokoltnak tartom.
A gazdaságot új és magas ütemű növekedési pályára állítani nem lehetetlen, de nem is egyszerű feladat. A közgazdasági elmélet és a sikeres jövedelmi felzárkózást végrehajtó országok példái azonban arra tanítanak, hogy nincs olyan reménytelen helyzet, amelyen okos, az ország érdekeit – és nem a hatalmi ambíciókat – szem előtt tartó gazdaságpolitika megvalósításával ne lehetne úrrá lenni.

A szerző közgazdász, főiskolai tanár