Monyorókerék, a törzsvár

Harácstörténelem, akár a közeli Jáké vagy Pornóapátié, a nagyvonalúságnak és a mohóságnak hasonló példameséivel. Nagy nemzetségek versenyfutása, majd kipusztulása, életrevalóbbak karrierjének kiindulópontja, reneszánsz emberek, főpapok, törökverő hősök méltatlan tündöklése – felsorolni is sok, mi mindent láttak egy jelentéktelennek tetsző kis nyugatmagyar várkastély falai. Ám amit ma láthatnak és láttatnak, jóval hervasztóbb, mint amit mondjuk 1772-ben: amikor Erdődy Sándor felújíttatta a kétszer elpusztított erősséget a várkapu fölötti felirat tanúsága szerint; vagy 1587 őszén, amikor bizonyos Manlius János vándornyomdász megjelentette itt az első magyarországi újságot Neue Zeitung aus Ungarn címmel, német nyelven bár, mégis patrióta lelkesedéssel ecsetelvén a szenzációt: a keresztény seregek diadalát a szigetvári pasa fosztogató csapatai fölött. Netán 1369-ben, amikor Nagy Lajos királyunk olyan teuton lovagoknak adományozta ezt a földet, akikről illett hőskölteményeket zengeniük a minnesängereknek, és akik nem késlekedtek újjáépíteni és megerősíteni az egy-két évszázaddal korábban emelt Pinka menti erődöt. Mindebből kitetszik, csak a XX. században nem tudtak úrrá lenni a romboláson a vár birtokosai – ahogy mások sem ezen a tájékon –, mert bármely pasa kártevése orvosolható volt – az 1945-ben ideözönlő és egy évtizedre berendezkedő komisszároké már nem. Azóta málladoznak a monyorókeréki vízivár falai, s ahelyett, hogy gazdái sokakat vonzó történelmi emlékhellyé alakítanák, a kastély omladozó árkok és sáncok, valamint újdonatúj drótkerítés koncentrikus gyűrűjében zárja magába múltját. Az utazó számára megközelíthetetlenül.
Az osztrák–magyar határon, a „leghűségesebb magyar községgel”, a Vas megyei Szentpéterfával szemközt található a dallamos nevű Monyorókerék, ma Eberau, amely szép állapotban őrizte meg középkori főterét – méghozzá olyan következetesen, hogy a téren most is megtekinthető a régi pellengér –, déli csücskében pedig azt a vármaradékot, amely legalább három-négy korábbi erősség foglalata. Hét tornyából manapság csupán egy áll, a félig vakolatát vesztett, tömzsi lőporos, amely már a XVIII. században is katonai lomtár lehetett: „kiben … vagyon circater három mására való ólom és holmi páncsér [páncél] és hadi eszköz”, jegyzik fel egy korabeli leltárban, utalván arra is, hogy ekkortájt a szomszédos bástyában a húsfüstölő és a pincében tárolt répa meg savanyú káposzta jelentette a legnagyobb kihívást. Nem volt ez mindig így. Szakértők ma is álmélkodva állapítják meg, hogy a monyorókeréki várurak szívós munkával erődítménnyé alakították az egész falut, palánkok és árkok védgyűrűiben: aminek „következtében Eberau mindenekelőtt a török ostromlás idején egy bevehetetlen erőd és szükséghelyzetben egy fontos menedékhely volt a környék lakossága számára” – tudjuk meg az osztrákok diadalittas magyar nyelvű tájékoztatójából. Persze Monyorókerék felemelkedése a legkevésbé nekik köszönhető. Inkább azoknak a külhoni lovagoknak és honi végvári vezéreknek, akiknek esélyük sem volt arra, hogy egyhuzamban néhány hétnél tovább melegedjenek a palota kandallóinál.
Nem lopták a napot példának okáért az Elderbachok, amikor királyi kegyek kivívásáról vagy elkótyavetyéléséről volt szó: ők a nemzetségi hajszában lemaradó, a pornói és jáki monostorokat megalapító, majd annak rendje és módja szerint kihaló Jaákoktól vették át a monyorókeréki stafétabotot. Méghozzá Konrád ősüknek köszönhetően, aki végigverekedte Itáliát és Dalmáciát Lajos királyunk déli hadjáratában, s egy költő szerint ajkán Hie Ungerlant!, azaz Itt Magyarország! kiáltással vezette német harcosait Zára ostromára. Feltehetően ezek voltak utolsó szavai, mielőtt egy dárda felnyársalta volna, de fia, Bertold fájdalomdíjul megkapta többek között Monyorókerék tulajdonát, hogy hamarosan pálosoknak alapítson itt kolostort. A következő Elderbach-generációk hol pártütőként, hol a királyok hűségére ímmel-ámmal visszatérő nemesi családként uralták a környéket, mígnem a XV. századi, nyakig eladósodott, történetesen II. Ulászlóval packázó János áldozatul esett a magyar történelem legzseniálisabb és leggátlástalanabb birtokhalmozójának, Bakócz Tamás esztergomi érseknek.
Mint ismeretes, az erdődi kerékgyártó jobbágy fiúgyermeke többek között azzal csinált karriert, s lett egyes feltételezések szerint a hatalmas ország egyhatodának birtokosa, kis híján római pápa, elképzelhetetlenül vagyonos és befolyásos reneszánsz főpap, Ulászló mellett a „második király”, hogy a kihalóban lévő nemesi családokra specializálta magát. Joviális kölcsönökkel, házassági kapcsolatokkal, mézes szavakkal, zsarolással megszerezte tőlük váraikat, földjeiket, parasztjaikat, ahogy a testvérévé fogadott Jánostól, a magvaszakadt Elderbachtól is – ezzel egyszersmind megalapozván a következő évszázadok egyik legkiemelkedőbb képességű famíliájának, az Erdődyeknek a sorsát. Monyorókerék, akárcsak Pornóapáti, Vép, Gyepüfüzes, Vasvörösvár, unokaöccsének, Péternek a tulajdonába került Bakócz érsek dinasztiateremtő ajándékaként, s emelkedett a törökverő, császárhű Erdődy család törzsvárává.
Hosszú békeévek nekik sem jutottak osztályrészül. Ahogy a rövid időre birtokon belül kerülő Zrínyieknek sem: Miklós e falak között házasodott 1564-ben, de két év múlva már Szigetvárnál tűzték lándzsahegyre a fejét Szulejmán harcosai. Amikor épp nem erőszakos várfoglalásokkal múlatta idejét, Erdődy Péter is a török ellen, például a mohácsi csatában hadakozott; az aulikus Tamás hatszor verte szét a török seregeket a déli végeken, s lett horvát bán; György Thököly híve, majd I. Lipóté; Károly csaknem egy évszázaddal megelőzvén a jobbágyfelszabadítást, 1768-ban mentességet ad Monyorókerék lakosainak a terhek alól; István pedig, a vasvörösvári kastély építtetője minden udvari befolyását latba vetette az 1848–49-es szabadságharcban, hogy az akkor még színmagyar Felsőőr lakosságát megóvja az osztrákok véres bosszújától.
Változnak az idők: a koncentrikus védgyűrűkben, az egykori „kerek mogyorócserjés” helyén álló Monyorókerék ma a nyugalom szigete. Sőt a helybéliek szerint az elzártság, a munkanélküliség, a reménytelenség sündisznóállása. A szovjet katonaság látogatta, széthordott, rogyadozó vízivár most is az Erdődy család birtoka. Nagyon várjuk, hogy egyszer betehessük a lábunkat e sokat látott falak közé. Addig marad a pellengér.