A közvetítő

Hozzám írt utolsó levele 2006. június 14-én kelt. Amikor sorait két nap múlva kezembe vettem és elolvastam, a levél írója már halott volt. (Hasonlóban egyetlenegyszer volt részem korábban. Fodor András utolsó levelét is akkor kézbesítette Pécsett a postás, amikor írója már nem élt. Fonyódon kelt a levél. Bandi ebéd után a postaládába dobta, lement a Balaton-partra, hogy megfürödjék, besétált a vízbe, és többé élve onnét nem jött ki. Különös, elgondolkoztató párhuzam. Domokos Mátyás és Fodor András az együtt töltött egyetemi évek, az Eötvös-kollégium óta bensőséges barátok voltak. És mindketten fontos szerepet játszottak az én életemben is.)
Úgy hallottam, Domokos Mátyás 2006. június 16-án fölkelt a pesti Duna-parton álló, Közraktár utcai ház hatodik emeleti lakásában, a fürdőszobába ment, megborotválkozott, megmosakodott, pizsamában át akart sétálni lakószobájába, hogy felöltözzék, de ezt az utat már nem tehette meg. Az előszobában, a földön fekve találták meg. Szívhalál. Hetvennyolc évet élt. Halála megrendített. Akkor, a döbbenet pillanatában, a veszteség, a hiány, a fájdalom heveny érzésében nem volt erőm tőle búcsúzni, emlékeimet összeszedni és papírra vetni. Azóta eltelt másfél év, ma már talán meg tudom fogalmazni, ki volt ez a férfi, és személye mit jelentett számomra, ma már talán kapcsolatunk történetét föl tudom idézni.
A pesti bölcsészkaron szerzett diplomával és rövid ideig tartó könyvtárosi munka után hamar a Szépirodalmi Könyvkiadó kötelékébe került, lektor, kiadói szerkesztő lett. Csernus Tibor emblematikus festményének, a háromalakos Lektoroknak ő az egyik „szereplője”. Nevével 1958-ban találkoztam először, amikor kritikát írtam Stetka Éva Az ébredés partjáig című első verseskötetéről az akkor induló Jelenkor című folyóiratba. Stetka Éva kollégám volt a pécsi Janus Pannonius Gimnáziumban, verseit a Vigilia közölte először, költészetét becsültem, lírája játékosságát, Apollinaire-re emlékeztető szürrealisztikus hangját dicsértem. A kritikai rovat szerkesztője nem is értett velem egyet mindenben, a kritika címét megváltoztatta, Gondolatok egy verseskötetről címre cserélte, és írásomhoz csillag alatt megjegyzést fűzött: „Írását a szerző eredetileg recenziónak szánta. Minthogy azonban könyvkritika formájában lényegében az úgynevezett »modernizmus« kérdéséhez szól hozzá, megállapításai pedig eléggé problematikusak, a recenziót Vita rovatunkban közöljük.” Ilyen időket éltünk akkor. Ezért aztán nemcsak Stetka Évának gratuláltam a könyv megjelenésekor, hanem azt is megjegyeztem, amit a kötet kolofonjából tudtam meg: „A szerkesztésért felel: Domokos Mátyás.”
Amikor átvettem a Jelenkor szerkesztését, és már én feleltem azért, hogy mi jelenik meg a folyóiratban, sokat segített Fodor András a jó kéziratok megszerzésében, a Pesten élő írók megnyerésében. Domokos Mátyás is a lapot támogató munkatársak között volt. Takáts Gyula Kinek könnyebb? című novelláskötetéről írt igényes, elemző kritikáját közöltem. Még ugyanebben az évben, 1963-ban személyesen is megismertem őt. A találkozást Fodor András Fonyódon szervezte meg. Naplójában (Ezer este Fülep Lajossal) írja: „1963. IX. 1. Fonyód. Domokosék vannak nálunk… Délután Tüskés Tibor száll be még hozzánk. Barátságos alkonyatban megyünk a berek menti úton a »Százötven éves« pince felé… Fogasfilét rendelünk s két lityi bort… Öröm hallani, hogy amit tegnap sulykoltam Matyiba (öntsön bizalmat Tiborba, bátorítsa tanulmánykötet összeállítására), milyen diplomatikusan, ügyesen mondja a magáéként. Aztán meg Tibor »húzza be« Matyit ösztönzésem szerint, írja meg a Szabó István-kötetről szóló kritikáját a Jelenkornak.”
Akkor „Domokosék” még a Matyi és a felesége, Nagy Éva párt jelentette. Fodor András 1967 tavaszán jelzi levelében: „Matyi válik Évától.” És azt is, hogy Domokos Mátyás a Szépirodalmi Kiadóban sem érzi jól magát. Bár Illés Endre, a kiadó igazgatója „teljes erővel támaszkodik rá” (egy időben arról volt szó, hogy utódját is benne látja), „remélem, visszalépési szándékait föladja”. Domokos ott marad, és újra házasodik. (Ács Margittal, akitől később két fia születik.) Továbbra is változatlanul és önzetlenül egyengeti az általa értékesnek tartott – alkalmanként más kiadótól átkerült – kéziratok sorsát, a barátok, Fodor András, Hernádi Gyula műveinek útját a Magvetőből a Szépirodalmi Kiadóba. Ő veszi pártfogásába Bari Károly verseit, vállalja Bertók László bemutatását A magunk tenyerén című antológiában. És én is hálás vagyok neki azért, hogy közbenjár, és Illés Endre szerződést köt velem a Kodolányi Jánosról szóló könyv megírására.
Más kérdés, hogy a kézirat sorsa a kiadóban kissé rögössé válik. Nem rajta múlt, hogy ott lemondtak a munkámról. (Végül a Magvető jelenteti meg 1974-ben.) Ekkor adja a megszívlelendő tanácsot: „Az időnyerés fél eredmény, az elsietett visszavágás viszont teljes kudarc is lehetne.” Hasznos tanács volt. Lemondtam a „visszavágásról”, és a későbbi években – netán némi bűntudatot is érezve az első kapcsolat oktalan fölrúgása miatt – további hét könyvemet, tanulmányköteteket, a Pécsről írt szociográfiát, a Nagy Lászlóról, Pilinszkyről, Illyésről írt portrékat jelentette meg a Szépirodalmi Kiadó.
Személyes találkozásaink emlékét fényképek őrzik. Az egyik fotón Szekszárdon, a könyvheti rendezvény szünetében, Fodor András és köztem áll a nálunk fél fejjel magasabb Domokos Mátyás. A másik képen azokat látom, akik 1979-ben, már Németh László halála után, a Démusz Ellánál szervezett szilveszterestélyen vettek részt: Illyésék, Sinkovits Imre, Keresztury Dezső, Juhász Ferenc és mások mellett Domokosék, Fodorék és mi is.
Leveszem a polcról könyveit, esszéinek, tanulmányainak gyűjteményeit és az általa szerkesztett fontosabb munkákat. Emlékszem, amikor 1981-ben Nagy Lászlóról írott könyvem kéziratát Illés Endre elfogadta, fölajánlotta, hogy Illyésről írjak könyvet. Szabadkoztam. Gazdag életmű, hatalmas téma, egyébként is a kiadó már hirdeti az Arcok és Vallomások sorozatban az előkészületben lévő könyvek között Domokos Mátyás munkáját. Illés Endre ekkor azt mondta: Domokos sosem írja meg.
Tíz-tizenkét könyve sorakozik most előttem az író dedikációival; „baráti köszöntéssel, szeretettel” küldte el őket. Egytől egyig 1982 után jelentek meg. Eszszék, tanulmányok gyűjteménye, emlékkönyvek. Egyik-másik kötetéről írtam megjelenése után, ő is hivatkozott rám írásaiban. Szerencséje volt. A kor lehetővé tette, hogy még életében könyvtestbe gyűjtse legfontosabb írásait. Ezek a kiadások elérhetők lesznek olyan időkben is, amikor a szellem már alig pislákol, s a hatalom azon fáradozik, hogy a gondolat elsivatagosodjék, amikor a társadalom atomjaira esik szét, és az ember számára csak a siker, az élvezet, a pénz megszerzése lesz vonzó. Vallotta: „Meggyőződésem, hogy nem a művészi érték került válságba a mi időnkben, hanem az ember, aki nem tud mit kezdeni a teremtő szellem nagy, nélkülözhetetlen ajándékaival.”
Forgatom és faggatom könyveit. Milyen lektor és esszéíró, milyen kritikus és tanulmányíró, milyen szerkesztő volt Domokos Mátyás? Milyen irodalomszemléletet vallott magáénak? Mit hagytak ránk a művei?
Eszembe jut: egy vasalt könyökű irodalomtudós, neofita egyetemi tanár nekrológjában olvastam. Ő azt hirdette: az irodalmat nem szeretni, hanem tudni kell. Nos, Domokos Mátyás vállalta az irodalom, a művek és az alkotók szeretetét, ugyanakkor igen sokat tudott is róluk. A műveket megérteni, az alkotót tisztelni és megszerettetni akarta. A hazug érveléssel szemben – „Erre van igény!” – azt vallotta, hogy az igényt nem kielégíteni, hanem fölkelteni kell. Babits, Schöpflin Aladár, Szerb Antal voltak a mesterei. Tisztelte őket, de szuverén személyiség volt. Igazi írástudóként arra törekedett, hogy – Babits szavaival – „ébren tartsa a tiszta erkölcs és logika tekintélyét és tudatát”.
Az értékelvű irodalomszemlélet híve volt, az irodalom folytonosságának gondolatát képviselte. A kortárs magyar irodalomból mindenekelőtt Illyés, Németh László és Weöres Sándor munkásságát méltatta. (Ezek közös csillagaink, közös témáink voltak, de sosem voltunk riválisok, hanem közös ügyek szolgálatában álltunk.) Legfontosabb írásai róluk szólnak. Élvezte a jelentős alkotók bizalmát, köteteiket a kiadóban gondozta, majd haláluk után (Weöres Sándor kivételével) az örökösök bizalmát is elnyerte, emlékkönyveket állított össze a róluk szóló írásokból. Még később – már a Nap Kiadónál, Sebestyén Ilona igazgató támogatásával – elindította, szerkesztette és gondozta a kiadó két fontos könyvsorozatát, az In memoriam s az Emlékezete könyveit, amelyek a huszadik századi magyar irodalom – kortársak és írótársak által írt – történetévé, szemelvénygyűjtemények, szövegkönyvek sorozatává álltak össze.
A kilencvenes években még egyszer munkatársak lehettünk. Amikor 1994 és 2000 között, hét éven át a Kaposváron megjelenő Somogy című folyóiratot szerkesztettem, többször adott fontos kéziratot a lapnak. Ő pedig megbízott, hogy a Nap Kiadó Emlékezete sorozatában Tatay Sándorról és Veres Péterről kötetet állítsak össze.
Domokos Mátyásnak volt két sajátos kifejezése. Az egyik a múltra, az 1990 előtti időre vonatkozott, és így hangzott: gondolatrendőrség. (Működését leginkább Leletmentés című könyvében dokumentálta. A kötet alcíme: Könyvek sorsa a „nem létező” cenzúra korában, 1948–1989.) A másikkal az 1990 utáni korszakot jelölte: A rendszerváltás kísérlete. Nála a szókapcsolatban az utótagon van a hangsúly.
Végül ennek a „kísérletnek” egyik ékes dokumentumát illesztem ide. Mintegy negyven levelét őrzöm. Az utolsó volt az, amelynek emlékével kezdtem ezt az írást. A levél előzménye: 2006 áprilisában jelent meg Nem-múló múlt című kötete. A könyvről a Népszabadság fölényes, gonoszkodó, „levágó” bírálatot közölt. A kötetet ismertem, olvastam. A kritika fölháborított, és hogy az író hitét, meggyőződését erősítsem, baráti levelet írtam neki. Erre érkezett 2006. június 14-i keltezésű válasza:
„…köszönöm együttérző leveled. – Hidd el, nem rendített meg P. elvtárs pártszolgálatos maszatolása, sőt: bizonyos értelemben intellektuális erkölcsi bizonyítványnak is tekinthettem fanyalgását, hiszen valóban az a (keserű) meggyőződésem, hogy az úgynevezett rendszerváltás bizony elmaradt. Hogy Szabó Lőrinc egyik verssorának a parafrázisával mondjam: az élet, bár sokan akartuk, most sem változott meg. Tudomásul kell vennünk, Neked is, hiszen elég sok leckét kaptál életed során e tekintetben Te is, hogy »ellenségként« vagyunk kezelve, de ilyen (történelmi) körülmények között, amilyenben 1945 óta élni kényszerülünk, bár nem vagyok híve, a változatosság kedvéért Benjámin egy korai verssorával (büszkén) mondom: az ellenséghez tartozom.
Kritikusom természetesen nem foglalkozott érdemben írásaimmal, mert az már kényelmetlen lett volna, hiszen akkor állást kellett volna foglalnia olyan ügyekben is, hogy mit jelent ma baloldal és hazafiság összefüggése, Németh László, Illyés Gyula vagy éppen Sárközi Márta példája, Ferenczy Bénié, a »tour-retour« osztályellenségé, s hogy valóban ott van-e ma is a nagy vagyon mögött a bűn, amint azt Balzac mester feltételezte? […] – De nem folytatom, mert ez a pártfőiskolai (ál)filozófus nem vitapartner.
Téged is, engem is bőséges lelki tréningen részesítettek a méltánytalanságok elviselését illetően, de tudnunk kell, hogy mifelénk azoknak, akik az irodalom oldalán állnak, ez a sorsuk. Dolgozni kell, ez a lényeg… Baráti szeretettel ölellek: D. Matyi.”
Dolgozott haláláig, az utolsó pillanatig. Április 18-án töltené be nyolcvanadik esztendejét. Munkájának értéke, értelme és hatása ma már a műveiben van.