Egy rendszerváltó emlékezete

Kevés szó esett a Fidesz húszéves születésnapja kapcsán egy olyan értelmiségiről, akinek komoly szerepe volt az első magyar független ifjúsági szervezet megalakításában. Diczházi Bertalan nélkül talán nem 1988. március 30-án vagy nem olyan formában alakul meg a Fidesz, ahogy.
A hat esztendeje, fiatalon elhunyt vegyészmérnök, közgazdász az elsők közt vetette föl, hogy a pártállam idején is lehetne alapítani egy alternatív, nem pártfüggő ifjúsági szervezetet. A sors különös játéka, hogy mégsem írta alá az alapító nyilatkozatot. A reálértelmiségi közösségszervező életéről szól az a könyv, amelyet régi tisztelői, barátai jelentettek meg csereháti szülőfalujában, Szalonnán. A Laki-Lukács László összeállításában közreadott In memoriam Diczházi Bertalan című dokumentum-összeállítás érdemes lehet mindenki figyelmére, aki a rendszerváltozást megelőző és az 1990-et követő időszakról valós képet akar alkotni. Diczházi műveiből, a vele készült interjúkból kirajzolódik az a posztkádári politikai erőtér, amely igyekezett mindent elgáncsolni, ami kivezethette volna az országot a permanens csődhelyzetből. Diczházi egészen ifjan, hamis illúziókkal telve belépett az MSZMP-be, ám mégis a nómenklatúrával gyűlt meg leginkább a baja. A szocializmus eredeti értelmét komolyan véve, megpróbálta saját környezetét egy emberibb élet felé irányítani. 1980-ban megalakította a 405-ös Társadalompolitikai Kört a kollégiumban, ahová a progresszíven gondolkodó értelmiségieket, írókat, művészeket invitálták. Később aztán többedmagával azon gondolkodott, miként lehetne a sikeres szakkollégiumi hálózatok talaján egy KISZ-szel konkuráló ifjúsági szervezetet létrehozni. Ez lett a Fidesz, amelyet azonban ő még Demokratikus Szocialista Ifjúsági Szövetségként (DSZISZ) képzelt el. Nem opportunizmusból, hanem mert túlzott óvatosságra intették személyes tapasztalatai, s reális veszély volt az MSZMP megtorlása. Politikai bölcsességére jellemző, hogy később belátta tévedését, és sajnálta, amiért nem lett alapító tagja egy történelemformáló szervezetnek. Egy 1988-as elemzését jövőbe látó módon úgy zárja: föltételezhető, hogy viharos folytatása lesz a Fidesznek. Ugyanebben a Szakkollégiumi Értesítőben megjelent tanulmányban krónikási hűséggel írja le a nevezetes március 30-a eszmei hátterét. Felsorolja azokat az érveket, amelyek a Fidesz azonnali megalakítása mellett szóltak, s győzedelmeskedtek az ő kiváró stratégiájával szemben. „Meg kell mondani, hogy a többségnek nem tetszett a DSZISZ elnevezés” – írja lakonikusan. Az olvasó képet alkothat arról, hogy milyen figyelő szemek és fülek kereszttüzében kellett a több tucat fiatalnak hitet tenni a demokratikus kibontakozás mellett. Más helyütt ugyanis arról számol be: „számos megfigyelő vett részt a KISZ KB-tól, az MSZMP KB-tól, a Budapesti Pártbizottságtól, az egyetemi párt- és KISZ-testületekből stb.” Hogy mi lehetett ez az „stb.”, az a díszes megfigyelő stáb és a pártállami titkosszolgálatok ismeretében nem lehet kétséges.
A magát akkor szociáldemokrataként meghatározó Diczházi Bertalannak nem voltak kétségei a kommunista hatalom természetéről. 2008-ban olvasva akkori mondatait, szinte zavarba jövünk, nem a máról szólnak-e. Azt kifogásolja, hogy „a politikai kormányzat állandóan a politikai megújulásról beszélt, és refomretorikától visszhangzott az egész ország”. Majd 1996-ban szóvá teszi, hogy a sok millió forintos prémiumok és a kis nyugdíjak már-már latin-amerikai szélsőségeket jelentenek. Az állami vezetői réteg újabb és újabb életszínvonal-megszorító intézkedéseket hoz, miközben érdemtelenül magas jövedelmeket realizál. Váteszként kifejti: nem önmagában a magas jövedelmek okoznak feszültséget, hanem az, hogy a vezetők nem a közjót szolgálják, és „a rengeteg elhibázott döntésért senki sem visel egyéni politikai-erkölcsi-anyagi felelősséget”.