Itt állok Régusse magas házak kerítette szűk főterén vasárnap délelőtt, ózonos hegyi levegőben. Tél elején vagyunk, öt-hatszáz méter magasan.
– A herélt ló kifejezésben meg a lóherélőben maradt meg a maguk népneve, ha éppen tudni akarják – mondja Bernard Sappe, egy felső-provence-i hegyvidéki falu jegyzője, és majd legurul a székről nevettében. Nagyot nyelünk, de diplomatikusan hallgatunk arról: mi messze jobban jártunk az ő „hongre”, „hongreur” szavukkal, hiszen Magyarországon csúnya nemi betegség nevében emlékezünk meg a franciákról. Mégiscsak történelmi jelentőségű találkozás ez; Monsieur Sappe-ról pedig ismeretes, hogy hímzett kalocsai terítőt őriz nappalijában, könyvespolcán meg Móricz Zsigmond és más magyar írók műveit. Pusztán ezzel kivívná tiszteletünket és kíváncsiságunkat, de a jegyző vaskos dossziét is dédelget, amely negyven évvel ezelőtti események emlékeit tartalmazza.
– Azóta is arra várunk, hogy a magyarok és a franciák közösen filmet készítsenek a falunkról, de úgy tűnik, mindhiába, elillant a lelkesedés – nevetgél tovább Sappe úr, talán csak azért, hogy meghatottságát leplezze, amint elénk terít tucatnyi újságkivágást és fotót. Gyűjteményének legfőbb büszkesége a csoportkép, amelyen több mosolygós középkorú férfiú zakóban, idős hölgy gyapjúkosztümben álldogál, a társaság két szélére pedig magyarok kerültek – zárkózott arccal, elegáns télikabátban, mintha utólag illesztették volna be őket. A régusse-i testvérfalu-kutató bizottság tagjai ők, köztük kölyökképű fiatalember, maga Bernard úr, valamint édesapja, a „zömök, jó izmú” Gabriel Sappe, akit a településre látogató legnevezetesebb magyar csak Papp Gábor bátyámnak titulált az első, ölelésnek is beillő kézfogás után. Nem más, mint a fekete barettes, merev vonású ember a kép bal szélén: Illyés Gyula, bök a fotóra Bernard úr, és megilletődötten felsóhajt. A két Sappe, az ifjú jegyző és az alpolgármester vezette végig szülőfalujában a magyar költőt 1967 novemberében, hogy egy hónap múlva Magyarországon lelkes cikksorozat jelenjen meg a villámlátogatásról. „Itt állok Régusse magas házak kerítette szűk főterén” – e veszélytelennek tetsző mondattal kezdődő illyési példázat, a Hajszálgyökerek című esszé őskutatási lavinát indított el mindkét országban.
Azért kerestük fel Bernard Sappe-ot régusse-i otthonában, mert ő a csoportkép és a találkozó utolsó élő szereplője. És talán mert ő az utolsó ember, akit még szenvedélyesen foglalkoztat Régusse lakóinak különös származástörténete. Amikor azt firtatjuk, miért gyűjt magyar vonatkozású anyagokat ezerötszáz kilométerre, történelmileg pedig fényévekre a kis közép-európai államtól, Bernard Sappe csak megrántja a vállát.
Folytatás a 30–31. oldalon
Folytatás a 21. oldalról
– Bizonyosságot szeretnék, semmi mást. Az eredetem érdekel, mert nem állíthatom teljes nyugalommal, hogy én és a családom ebből a faluból származunk. Akkor honnan jöttünk? Annyi népvándorlás és keveredés volt errefelé, hogy elveszítettük a fonalat.
Persze minél mélyebbre ássa magát valaki a lóherélő nép odisszeájában, annál kisebb esélye van a tisztánlátásra.
És ha mégis legenda az egész? De hisz a kérdésnek épp legendabeli része foglalkoztat a „való tények”-nél is jobban. A léleknek az a különös szomja, amely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön. Mi ez a szomj, ez érdekel.
Évek óta nyomozunk magyar vonatkozású eredettörténetek után a föld – talán csak a magyarok számára – bizarr távolságban és környezetben fekvő pontjain: a mediterrán Törökországban, Dél-Egyiptom sivatagában vagy éppen a kazahsztáni sztyepvidéken – ám mindeddig csak keletre zarándokoltunk e históriákért. Ezért is meghökkentő az ázsiai és afrikai világok szeszélyes változékonyságával, ingerlő, de termékeny bizonytalanságával szemben a délfrancia Provence lezártsága és mozdulatlansága. Az egykedvűség és az udvarias kétely, amely az érintetteket jellemzi. Meglehet, a Kelet még mindig mint nyugatabbra, jobblétbe szakadt rokonságára néz fel ránk, egyszersmind a magától értetődő összetartozás tudatával, míg a legalább olyannyira kevert és zavaros történelmű Nyugat csupán mint kopottas, súlytalan lehetőségre. De szíve mélyén leginkább mint „Attila gyermekeire” – ahogy ezt számos írásban megfogalmazták francia szerzők is –, akik után többnyire nem nő fű.
Illyés Gyula 1967-es franciaországi elődkereső expedícióját minden furcsa körülménye ellenére nem hagyhatjuk feledésbe merülni. Jóllehet a történetírás és a hagyományozódás fintora, hogy éppen ez a legingatagabbnak tetsző legenda vonult be a magyar köztudatba, és a leginkább megalapozottnak bizonyuló, a núbiai magyarábok genezise temetődött el a legreménytelenebbül – a hozzánk szívósan ragaszkodó törzzsel egyetemben. A törökökkel és a kazakokkal azért évről évre elevenebb kapcsolat formálódik, lelkes erdélyi és magyarországi kutatóknak köszönhetően. Meglehet, efféle lelki szomjról értekezik Illyés is.
Több mint negyven évvel az első magyarországi híradás – amely éppen lapunk 1967. január 1-jei számában jelent meg – és Illyés Gyula látogatása után érkezünk a tavaszi Provence-ba, amely maga a kiürültség: néptelen utcák, ember nélküli tájak, fagyos sikátorok fogadják a húsvét tájékán ide látogatót. A történet kulcsa, az ezerlelkes Régusse falu – avagy parasztvároska – Var megye északi csücskében fekszik, nagyjából száz kilométerre Cannes-tól és Marseille-től is, a magasabb hegyvidék lankáin olyan tájban, amely a legbarátságtalanabb időben is elakasztja az ember lélegzetét. Egyszerre mediterrán és alpesi világ ez virágba borult mandulafákkal és sárga mimózákkal, idegtépő misztrálszélrohamokkal, többnapos esőfüggönnyel és váratlan forrósággal.
Régusse környéke erdős dombvidék, a kőből rakott kisvárosok még a szaracén portyák idején menekültek föl a síkságokról, völgyekből a dombtetőkre, s a francia műemlékvédelem nagyobb dicsőségére most is kifinomult és akkurátus sasfészekként őrzik önmagukat meg a vidéket: a fennsíkok levendulatábláit, a szőlőket és az olajfaligeteket, a gyümölcsösöket és a művészien kanyargó országutat. Messzire látszanak konzervált bástyáik, szellős kovácsoltvas toronysisakjaik, kapuíveik, régi hídjaik, szélmalmaik, lépcsőzetes falaik. A sikátorok elegáns középkori szállodákat rejtenek, a falvak alján pedig a chambres d’hotes-ok, azaz a kiadó villák gyűrűi várják a turistákat – egyszóval minden adott az igényes és fellengzős idegenforgalomhoz.
E provence-i települések, a középkori városiasság gyöngyszemei manapság csak úgy vannak november közepétől húsvétig, amikor szivárogni, majd hömpölyögni kezd az összeurópai turistafolyam. Ami élet van kora tavasszal, az leginkább értelmiségi minigettók csöndes élete, egyre kevésbé az őshonos gazdálkodóké: csökken a művelt földek területe, s amint sokan panaszkodnak, ezzel együtt felejtődik a borkészítés tudománya is. Maradnak az absztrakt festők, a dzsesszzenészek, a novellisták és a posztimpresszionista gondolkodók, akik olyan számban költöztek az elmúlt évtizedekben az Illyés jövetelekor még isten háta mögötti Provence-ba, hogy ha találomra bekopogtatunk egy ajtón, talán nagyobb eséllyel kérhetünk kölcsön levendulaszínű olajfestéket, mint kerti szerszámot.
Nos, ebbe az idilli tájképbe helyezzünk bele az utolsó emberig kipusztult pestises kísértetfalvakat, lemészároltak tömegsírjait és persze százötven magyar családot, akiket a johannita lovagok hajóztak át a délfrancia vidékekre. Legalábbis a legenda szerint.
Semmi kívánnivalóm tőlük. Semmit nem adhatnak, amire szükségem volna. Semmit nem nyújthatok nekik, ami hasznukra lehetne. A regényességet pedig, főleg az érzelmek regényesedését eleve gyanúval nézem.
Illyés Gyula tojáshéjon táncol Hajszálgyökerek című esszéjében. Igaz, nincs könnyű dolga. Néhány szokatlan hangzású név köré teremtett legendáról kell véleményt mondania. Kell, mert zavarba ejtették a személyes tapasztalatok. Régusse-i látogatása után egy hónappal megjelent Népszabadság-beli cikksorozata – amely kötetben 1971-ben látott napvilágot – nem túl bátor, sőt az internacionalista Magyarország korszelleméhez több ponton igazodó, szalonképes írásmű. A provence-i magyar telep kérdését leginkább csak ürügynek tekinti a „közösségi érzés”, a „nemzeti háborúk” természetrajzának, a ki a, mi a magyar régi illyési problémakörének boncolgatásához. Mi kovácsol embereket nemzeti közösséggé? Hogyan is kellene ennek tisztázásába fogni? – teszi fel a kérdést Illyés, ami annyit tesz: hogyan lehetne minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy Régusse és másik tizenöt környékbeli falu lakói valóban elfranciásodott magyarok-e.
Az esszéíró már kerek legendává dolgozza össze az addig csak egymás mellett keringő történettöredékeket, ami pompás viszonyítási pont lesz a további kutatások számára, de a hipotézisek ténnyé szilárdulásának is ez a kezdete. A történet így szól: miközben az első magyarországi oszmán offenzívától kezdve ezreket és ezreket, sokszor egész falvak járóképes lakosságát hajtották a Balkánon át a világ egyik legnagyobb rabszolgapiacára, Konstantinápolyba, a XVI. századi Provence-t sem kerülte el a demográfiai katasztrófa. Vallásháborúk, járványok tarolták le az ottani településeket, úgyhogy a johanniták összekötötték a kellemest a hasznossal. Mivel I. Ferenc francia királynak és I. Szulejmán szultánnak közös ellensége akadt a Habsburgok személyében, a szultán kegyesen megengedte, hogy a lovagok jó pénzért néhány száz magyart kiváltsanak, és áthajózzanak Marseille-be. A kikötőből a saint-maximini rendházba terelték, majd szétszórták őket különböző északibb településekre. Régusse régi templomos erődítménye lett a magyar rabszolga telepesek központja, s bár néhány generáció még megőrizte eredeti nevét, hamarosan feloldódtak a provanszál közegben, mint dunántúli parasztdallamok a trubadúrénekekben. Derék csizmadia, keresett szabó, kőműves, tímár és persze lóherélő vált belőlük, sőt sokan felküzdötték magukat a helyi elitbe.
A francia sajtó a hidegháborús években meghökkentő lelkesedéssel számolt be Illyés Gyula 1967-es vizitjéről: a „nagy magyar költő”, a „magyar írószövetség elnöke” (nem volt az – M. G.), Aragon, Éluard és Giono barátja, a szürrealista forradalom figurája Draguignonban megkoszorúzta Provence leghíresebb magyar hadifoglyának, Kisfaludy Sándornak az emléktábláját, majd baráti sugallatra Régusse-be utazott néhány órára, ahol „honfitársai kutatásával foglalkozott”. Bernard Sappe cikkválogatásából az is kiderül, hogy a francia újságírók már kész tényként fogadták el a magyar rabszolgák megmenekítésének és letelepítésének históriáját, és örömmel ecsetelték, hogy Illyés forgatókönyvet ír a régusse-i magyarok történetéről egy készülő filmhez. Ez a film, mint tudjuk, azóta sem készült el.
A francia újságírók ekkor már lendületben voltak, ugyanis 1967-ben nem Illyés Gyula volt az első nevezetes magyarországi látogató Régusse-ben.
Ha visszalapozunk néhány hónapnyit az újságcikkekben, ’67 májusáig, efféle szalagcímekre bukkanunk mértékadó regionális napilapokban, például a Nice-Matin: Egy Var megyei falu megtalálja magyar gyökereit; A közeljövőben filmet forgatnak a régusse-i magyarokról?; A Tízezer nap sztárja, Bürös Gyöngyi Régusse-be látogatott; 440 éve a magyarok…; Egy film a magyar menekültekre emlékezik. A címek alatt pedig képriport az ódon sikátorokban sétálgató magyar delegációról: a nizzai francia–magyar baráti társaság tagjairól, Gyenis Jenő kulturális attaséról, bizonyos Monsieur Garamvölgyiről, illetve Bürösről és Kósa Ferencről, aki az ezekben a napokban zajló cannes-i filmfesztiválon átvehette a legjobb rendezésért járó díjat a Tízezer napért.
– Igen, még Illyés előtt jártam Régusse-ben – idézi fel kérdésünkre Kósa Ferenc filmrendező –, a francia–magyar baráti társaság hívta fel a figyelmemet a településre, amikor Cannes-ban voltunk. Régusse nagyon kedves városka, ahol vendégszeretően fogadtak, és órákat töltöttünk azzal, hogy átnézzük a polgármesteri hivatalban a régi anyakönyveket. Maga az elöljáró hívta fel a figyelmünket olyan érdekes mozzanatokra, mint például a Sappe és a magyar Papp név gyanús hasonlósága, amely, meglehet, a kacskaringós P és az S betű felcserélésének, elírásának köszönhető. A régusse-iek arra kértek, itthon meséljem el mindezt.
Kósa Ferenc ma is úgy véli, normális és tisztességes felvetés a provence-i magyartelepítés problémaköre, amely nem mérhető a sumer „rokonság” elméletéhez. Régusse-i benyomásai alapján reálisnak tartja, hogy egykor rabszolga magyarokkal népesítették be a falut, mert feltűnően sok magyar hangzású névre bukkantak a dokumentumokban. A franciák számára mindenesetre olyan súlyú kérdés volt ez, hogy Kósát behívták a nizzai televízió stúdiójába: számoljon be régusse-i tapasztalatairól. Az újságcikkek a magyar filmrendező látogatását történelmi jelentőségű találkozóként aposztrofálták, amely „akár egy regény vagy film vége is lehetne”, jelezvén, hogy 1968-ban francia–magyar koprodukcióban megkezdődik a forgatás – a legmagasabb szintű állami együttműködéssel.
– Végül miért nem készült el a film?
– Valójában a franciák ötlete volt – felel Kósa Ferenc –, de akkoriban nehéz volt magyar filmesnek nyugaton forgatni. Talán ma is érdemes volna dokumentumfilmet készíteni a témáról. Én mindenesetre kedves emlékként őrzöm ezt a találkozást.
– Messzi idegenben én is jobban érezném magam egy olyan faluban, ahol franciák élnek, mint ahol nem.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy nekünk magukat máris magyaroknak kell néznünk?
Nem Kósa Ferenc volt az első nevezetes magyarországi látogató Régusse-ben. Ő is, Illyés is már csak a folyamat végpontját láthatták.
Bernard Sappe, aki édesapjával, a falu alpolgármesterével részt vett Kósa fogadásán is, újabb újságcikkeket terít elénk régusse-i otthonában. Ezek 1967 márciusából valók: két hónappal a filmrendező látogatása előtt már magyar állami delegáció érkezett a Var megyei faluba. Régusse a Magyar Népköztársaság követeit fogadja, így a cím, alatta pedig: Hidasi János, a párizsi magyar nagykövetség attaséja feleségének, a Nők Lapja tudósítójának kíséretében látogatást tett a festői román kori településen. Mivel a kutatás mind Magyarországon, mind Franciaországban igazolta, hogy „1575-ben tekintélyes magyar emigráció érkezett” a vallásháborúk miatt elnéptelenedett területekre – folytatódik a tudósítás –, a magyar fél is egyre jobban érdeklődik a kérdés iránt. Hidasi János látogatásának célja, hogy a két ország szorosabbra vonja a kötelékeket kulturális együttműködés, valamint igaz emberi kapcsolatok révén. A polgármester, Georges Bonnet kifejezte az ügy iránti föltétlen odaadását, szorgalmazta testvérvárosi kapcsolatok kiépítését, hangsúlyozva, hogy mielőbb fel kell kutatni a Duna-medencében azokat a településeket, amelyekről a törökök elragadhatták a régusse-i magyarok őseit.
Úgy tetszik, ennek felkutatása is elmaradt.
De már ekkor felmerült a film ötlete; a találkozó végén pedig Hidasi – „hamisítatlan” hungarikumokkal kedveskedve – cigányzenelemezeket, kecskeméti barackpálinkát, tokaji bort ajándékozott vendéglátóinak, amit Bonnet úr provence-i termékekkel viszonzott.
– Amikor a magyar küldöttség megérkezett, óriási készültség volt Régusse-ben – emlékezik Bernard Sappe. – A magyar attasé mögött, a fotókon jól látszik, a francia titkosrendőrség tagjai álldogálnak. Ez nyilván a hidegháborús légkör miatt volt így.
– Mikor merült föl önökben a magyar eredet lehetősége? Évszázadokkal ezelőtt vagy csak ezekben a forgalmas esztendőkben? Egyáltalán: hogy vetődtek Régusse-be, ebbe az eldugott kis faluba a rangos magyarországi delegációk?
Sappe úr elgondolkodik. Eddig rutinosan felelgetett kérdéseinkre, ahogy már Illyés Gyulának is, amikor a költő arról faggatta őt a Hajszálgyökerekben, magyarországi létére miért érzi magát ilyen otthonosan a franciaországi alpesi faluban.
– Egy emigráns magyar újságíró, Garamvölgyi Artúr felfedezésének köszönhető a sok látogatás – mondja aztán a jegyző, színre híva azt az embert, akinek a mi utazásunk is köszönhető. – Ő a kommunizmus elől menekült el a maguk hazájából. Régusse-be jött, és hónapokra beásta magát a polgármesteri hivatal archívumába, míg az anyakönyvekben érdekes oldalakra nem bukkant: az 1500-as években öt esztendeig semmilyen bejegyzés nem volt, mintha kipusztult volna a falu – aztán hirtelen megugrott a nevek száma.
„A XVI. század végén a vallás- és polgárháborúk következtében Régusse teljesen elnéptelenedett. Újranépesítésére magyarokat hívtak be” – idézi Garamvölgyi 1968-as cikke az Élet és Tudományban bizonyos Jean Belgranónak, egy draguignoni hivatalnoknak 1966-ban megjelent megyemonográfiájából (Le Var. Ses monuments, ses sites, ses objets d’art, ses légendes) azt a mondatot, amely egy több évtizeddel korábbi munka téziseit veszi át: „A XVI. század végén spanyolok és génuaiak népesítették újra Artignosc-t, a magyarokat ugyanekkor hívták be, hogy felélesszék Régusse városát […]; a provence-i föld azonban úgy hatott rájuk, hogy ez az idegen hozzájárulás sem a helységnevekben, sem a nyelvben, sem a szokásokban nem hagyott nyomot.” Ezt pedig Louis Henseling vetette papírra En zig-zag dans le Var, azaz Keresztül-kasul Var megyén című 1932-es munkájában.
Egy mondat a rokonságról.
Tehát nem Garamvölgyi Artúr volt a felfedező. Még csak nem is magyarok.
Valójában ez a mondat indított el emigráns újságírót, állami delegációt, díjnyertes filmrendezőt, költőt, évekkel később az MTA kutatóját, majd évtizedes szünet után a kilencvenes évek reneszánszában újabb kutatókat és fotóművészeket, hogy felvegyék Bernard úr elvesztett fonalát. Minket pedig arra, hogy keresgélni kezdjünk a helyszínen, hátha mégis maradt valami halovány nyom erről az „idegen hozzájárulásról”.
Folytatjuk
A dőlt betűs idézetek Illyés Gyula Hajszálgyökerek című írásából származnak.
