Kreatív feledékenység és dokumentarizmus

Csak az történt meg, aminek a történetét megírták – már nem tudom, ki mondta ezt, de igaza lehet. A magyar dokumentarizmus történetét még nem írták meg, következésképp az meg sem történt, hihetnénk, látva azt a kollektív amnéziát, amiben a filmesek egy része szenved s különösképpen szenvedett a februári filmszemlén. A jelenség persze nem magyarázható pusztán a tájékozatlansággal – eufemizmus –, azzal, hogy nem ismerik sem látásból, sem hallásból, de még szórványos kritikai olvasmányokból sem a magyar filmtörténet közelmúltját. Mert aki csak viszonylagos sűrűséggel megfordult a mozikban a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán, esetleg nézett televíziót a kilencvenes évek elején – amikor a szabadság rövid káprázatában még az MTV is főműsoridőben vetített dokumentumfilmeket –, az nem mondhatja komolyan, hogy a mai magyar filmben, dokumentumfilmben korábban soha nem látott művek születtek, amelyekért új kategóriát volt érdemes létrehozni. Lásd kreatív dokumentumfilm. Mert mit is jelent ez?
A kreatív újat létrehozót, teremtőt jelent, egyszerűsítve megújítót. Előrebocsátom, hogy nálam nagyobb híve az erdélyi népzenének kevés van. A találkozás Kallós Zoltánnal a hetvenes évek elején, az estébe nyúló délután, amit Zerkula Jánosék konyhájában tölthettem zenéjüket hallgatva, meghatározó élményem lett. Örömmel néztem Bereczki Csaba kilencrészes dokumentumfilmjét, amelyben az erdélyi autentikus zenét tájegységenként mutatja be, s azon sem csodálkoztam, hogy ezekre alapozva egy moziváltozatot is elkészített.
De minden pozitív elfogultságom ellenére fel kell tegyem a kérdést: mihez képest új ez? Mert emeljünk ki csak egyet abból a többtucatnyi dokumentumfilmből, amely valamilyen módon az erdélyi népzenére csodálkozik rá. Magyar N. Attila Hazatérő képjének kerete egy, illetve sok-sok utazás. Kása Béla a hetvenes évek elejétől részese volt az autentikus folklór reneszánszának. A legelsők között járta a Mezőség falvait, cigány, román, magyar zenészektől tanult hegedülni. De a fotózás is szenvedélye volt – később kenyere is lett. Kása Béla majd harminc év után felkereste a hajdan készült fotókkal a zenészeket és más ismerősöket, akiktől tanult zenét, emberséget, kultúrát, hazát. S megtapasztalta, hogy „minden ugyanolyan és mégis egészen más”. Katartikus élmény a film, egy igazi zenés road movie, természetesen számos fikciós elemmel, szerkezettel, de amikor még csak be sem jutott a versenybe a 2004-es szemlén, a szemem se rebbent, nemhogy új kategóriáért kiáltottam volna. Egy csodálatos film, amely mellett csukott szemmel ment el a zsűri, mint annyi más mellett. (Igaz, a szemle idején Magyar N. Attila már nem élt.)
De hát a film nem pontozható, nincsenek benne dupla axelek és tripla rittbergerek. A katarzis és az igazság, ami számon kérhető. És ha valami valóban új tartalmakat, új igazságokat mond ki, új formát is kikényszerítve, mint a dokumentarizmus a hetvenes években, akkor a zsűrik zavarba jönnek. Én nem mondom, hogy 1976-tól 1981-ig azért nem volt díjazás a filmszemléken, mert akkor robbant be a dokumentarizmus – dokumentum-játékfilmek és hosszú dokumentumfilmek formájában –, és minden díjat Dárdayéknak, Tarr Bélának, András Ferencnek, Vitézynek, Ember Juditnak, Schiffer Pálnak stb. kellett volna adni, de tény, hogy nem volt. A filmkritikusok díjait és a mannheimi szemlék díjait viszont éveken keresztül ők söpörték be. És ekkor írta Bódy Gábor A fiatal magyar film útja című tanulmányát – nem mellesleg a mannheimi fesztivál kérésére, ahol már feltűnt, hogy „miért ez a sok magyar díj”… Amikor egy fikciórendszer felbomlik, a változást rendszerint két irányban keresik: az empirizmus vagy a kritikai formalizmus útjain; így volt ez mindig a filozófiában és az irodalomban is. A film esetében ezek az irányok a dokumentarizmus és az úgynevezett kísérleti film, „azaz bizonyos avantgardizmus formájában jelentkeztek”. S kétségtelen, hogy a fikciós film bizonyos „vérszegénységét” jelzi, hogy az utóbbi évek erősebb hatású játékfilmjei, mint Bollók Csaba Iszka utazása vagy Ragályi Elemér Nincs kegyelemje tárgyválasztásában és anyagkezelésében egyaránt dokumentum-élményanyagot fikcionál. Csoda, hogy ezeknek nem találta fel a zsűri a dokumentarista játékfilm kategóriát, jóllehet mindkettő oda sorolható.
S hogy Forgács Péter filmjét miért a kreatív, vagyis a megújító dokumentumfilm kategóriában díjazták, amikor már tucatnyi filmet készített a „talált képek vonzásában”, és tökélyre fejlesztette „határeset” filmjeit, amelyeket díjaztak már itthon is a dokumentumfilm vagy éppen a kísérleti film kategóriában, s nem feszítette szét a marseille-i, a lipcsei vagy a neuenbrandenburgi fesztivál kereteit sem, arra megint csak nincs ésszerű magyarázat, hacsak nem a kreatív feledékenység. De még inkább az, hogy a díjazás a szemléken rendre alku kérdésévé válhat, s hogy Böszörményi Zsuzsa filmje nehezen mérhető össze Forgácséval. A zsűrinek talán meg kellett volna osztania a kategóriadíjat, hiszen mindkét filmnek számos erénye van, de épp a kitüntető kreativitás, vagyis a megújítás az nem jellemző… Moldoványi Ferenc gyönyörű és rendkívüli műgonddal létrehozott filmje, A másik bolygó mellett megint csak sok érvet lehet felhozni pró és kontra, de hogy újító lenne, azt nem. Itthon sajnos még szokatlan, szinte meghökkentő, hogy igen, így is lehet dokumentumfilmet csinálni. A világban – s nem véletlen, hogy erre a filmre sikerült külföldi pénzt is mozgósítani – régóta keletje van a gyermekkizsákmányolás témának is és az igényes, látványos, következésképp hatásos feldolgozásnak is. De ha élesen fogalmazok, megint csak azt kell mondjam, azért, mert valamire több pénzt fordítanak, mint amihez a mi szegényházi körülményeink között szokva vagyunk, az még nem új. Legfeljebb elgondolkodtató, hogy miért alakult úgy, hogy azt hisszük, dokumentumfilmet lehet két-három millió forintból csinálni. Talán ugyanazért, amiért sokáig azt hittük, egy orvosnak elég bruttó 130 ezer forint fizetés. De ez messzire vezet.
Szerintem az, hogy ezek a filmek kilógtak a dokumentumfilmes mezőnyből, s megzavarták a szemletanácsot és a zsűrit, pusztán azt a nagyon fontos dolgot jelzi, hogy hasonlóan a hetvenes évekhez, amikor a megújult dokumentumfilmek kitörtek a tizenhét perces kísérőfilm kategóriából, és elfoglalták a nagyjátékfilmek helyét, most is vannak filmek, amelyek ki akarnak törni a televíziók huszonhat meg ötvenkét perces műsorrácsaiból. Ahonnan persze egyre nehezebb kitörni, hiszen elég, ha arra gondolunk, hogy a pályázatokhoz televízióktól szükséges sugárzási nyilatkozat. A televíziónak a dokumentumfilmre gyakorolt hatását, erős nyomását kellene mindenekelőtt vizsgálni tartalmi, formai következményeivel együtt. Van-e élet a televízión kívül is a dokumentumfilmek számára, s hogy ez milyen következményekkel járna például a pályázatok kiírására gyártásnál, forgalmazásnál egyaránt. Mert rég tudjuk, hogy a dokumentumfilmek valódi közönsége – közössége – még csak nem is a mozikban van, hanem az iskolákban, klubokban, civil szervezetekben. De ennek nyoma sincs például a forgalmazási pályázatokban. A normatív támogatásban pont csak a mozi-, illetve a tévénézőkért jár.
A zűrzavar, a sebtében alapított díj a szemlén nemcsak tájékozatlanságról, gyors felejtésről és alkukról szól, sokkal inkább arra figyelmeztet, hogy a dokumentumfilmmel kapcsolatban rengeteg elméleti és gyakorlati munkát kellene elvégezni. Amikor Kodály Zoltán elkészült világraszóló zeneoktatási koncepciójával, és gratuláltak neki, azt mondta: most jön a százéves munka. Amit mellesleg most épp kezdhetnénk elölről, elnézve a zeneoktatás helyzetét. Hát valahogy így van ez a dokumentumfilmmel is.

A szerző filmkritikus, szerkesztő