Magyar gazdaság, magyar foci

Bod Péter Ákoshoz és Mellár Tamáshoz hasonlóan csak kapkodom a fejem a légből kapott, megalapozatlan és hajmeresztő állítások kapcsán a Magyar Nemzet hasábjain megindult vitában.
Lóránt Károly antikapitalista vitaindítójából maradéktalanul egyetértek azzal a gondolattal, hogy „A költségvetési hiánynak tehát alapvető, hosszú távon jelentkező strukturális okai vannak, amelyeket rövid távú stabilizációs csomagokkal nem lehet orvosolni, illetve lehet, de csak olyan áron, hogy a költségvetésből finanszírozott szféra (oktatás, egészségügy, védelem, alapvető infrastrukturális létesítmények) ellehetetlenülnek.” Annak érdekében, hogy ezeket a strukturális okokat feltárhassuk, szükség lenne egy alapos, tényekkel alátámasztott, a közgazdasági elmélettel konzisztens elemzésre, amely Lóránt Károly cikkéből hiányzik.
A mai problémák Lóránt Károly által azonosított első forrása az ország külső eladósodottsága. Ez az ok annyira magától értetődő és logikus, hogy a vitában az antikapitalista alapállásról hozzászóló Komár Lajos és Bogár László is hosszú fejtegetésekbe bocsátkozik a vélelmezett mechanizmusokkal kapcsolatban, amelyeken keresztül az eladósodás végletesen tesz egy országot tönkre, és ebből a csapdából azonnali és könnyű kilépési lehetőséget is kínálnak. Félreértés ne essék, súlyos hibának tartom az ország Kádár-rezsim általi eladósítását, és kétségtelen, hogy ezen teher nélkül az átalakulás könnyebb lehetett volna, de nem gondolom, hogy az ország vissza-visszatérő eladósodása valamilyen összeesküvés eredménye lenne, sem azt, hogy az eladósodottságból közvetlenül levezethetők lennének mai bajaink. Az első probléma a kiinduló állítással, hogy nem világos, mire is vonatkozik, mi a benne szereplő kategóriák tartalma. Az ország vagy az állam eladósodottsága, esetleg tartozásai a problémák forrása? Ez nem mindegy, mivel itt négy elég különböző változóval van dolgunk, ráadásul ha figyelembe vesszük, hogy az sem világos, hogy nettó vagy bruttó kategóriákról beszélünk, máris nyolc lehetséges elmélet igazságtartalmát kellene megvizsgálnunk. Mivel erre sem időnk, sem lehetőségünk nincs, érdemes csak a leglogikusabb jelöltek esetében megnézni az újrafogalmazott állítások igazságtartalmát.
Ha valaki egy gyors pillantást vet az OECD-országok nettó külföldi adósságának listájára, meglepődve tapasztalja, hogy hazánk a 2006. végi GDP-arányos 36 százalékos eladósodásával ugyan az utolsó harmadban szerepel, de tanulságos a nálunk eladósodottabb országok csoportja is. Egyből utánunk az Egyesült Államok, Lettország, Nagy-Britannia, Svédország, Portugália, Spanyolország, Görögország és Új-Zéland következik. Ez tipikusan nem az a felsorolás, amely alapján a sikertelen országokat könnyedén azonosítani tudnánk, kevesen mondanák az Egyesült Államok, Lettország, Nagy-Britannia, Svédország, de akár Új-Zéland elmúlt 15 éve alapján, hogy ezek igazi kudarcországok. Ráadásul tudható, hogy az angolszász országok általában a komoly növekedésük ellenére is eladósodottak, mivel az eladósodottság a helyi befektetési lehetőségek és a helyi megtakarítási kedv különbségeként áll elő. Ezekben az országokban az első mindig bőven volt, míg az utóbbi mindig is szerény volt, hasonlóan hazánkhoz amely nem véletlenül hasonló (adósság) pályát futott be. Szisztematikusan vizsgálva, az eladósodottság és a növekedési lehetőségek között meglehetősen gyenge a kapcsolat, a növekedési lehetőségeket a tőke, a munka és a termelékenység alakulása határozza meg, amelyek mögött mélyebb okként az adott országok intézményei állnak. Az persze mindig igaz, hogy jobb lenne kevesebb kamatot fizetni, de bizonyos, hogy ma nem ez fogja vissza a magyar gazdaságot, hiszen ha ez így lenne, nehéz lenne a rendszerváltó országok által bejárt nagyon is hasonló pályát megmagyarázni, különösen, hogy a lemaradásunk igazából csak az elmúlt néhány évben jelentkezett.
Érdemes azt is megvizsgálni, hogy a fenti csoport hogyan nézett ki 1990-ben, a rendszerváltozás kezdetén. Az adatok azt mutatják, hogy a magyar nettó külső adósságállomány 40,2 százalékos volt, ennél akkor is magasabb volt a svéd, dán és az új-zélandi adósság, ha tehát ott ez nem okozott leküzdhetetlen problémát, már pedig az elmúlt 15 év a skandináv országok kétségtelen előretöréséről és Új-Zéland versenyképességének jelentős növekedéséről szólt, akkor a kiinduló hipotézis még kevésbé tekinthető igaznak. Bár úgy tűnik, a kiinduló hipotézis könnyen elvethető, ha már egy polgári napilap hasábjain folyik a vita, ne menjünk el szó nélkül a felajánlott gyógymód mellett sem. Az adósság elengedése közel sem olyan egyszerű lehetőség, mint a szerzők azt gondolni vélik. Az első probléma az, hogy kinek az adósságát is kellene elengedni ma? A külső adósság döntő része a magángazdaság szereplőié, az állami rész elenyésző. Mi alapján is lehetne megmondani, hogy kinek az adósságát és miért is töröljük el? Az adósságeltörlésre tipikusan fizetésképtelenség esetén kerülhet sor, ellenkező esetben, ha arra precedenst lehetne teremteni, hogy fizetőképes szereplők kényük kedve szerint megtagadhatják tartozásaik visszafizetését, az a nemzetközi hitelezés és a polgári életforma teljes összeomlásához vezethetne, nem véletlen, hogy ez a követelés mindig előkelő helyen szerepelt a marxista és anarchista követelések között. A rendszerváltáskor az állam és az ország adóssága még összefonódott, ma ez már nincs így. A szerzők vélhetőleg az adósságelengedés kapcsán az állam adósságára gondolnak. A nemzetközi összehasonlításból jól látszik, hogy ugyan a magyar államadósság nagy, de még az EU-n belül is számos ország van, ahol ez nagyobb, például Belgium, Németország, Olaszország, Közismert Írország példája, amely a mai magyar adósságnál sokkal rosszabb helyzetből kezdte meg a sikeres felzárkózást. Ennél sokkal kellemetlenebb, hogy a magyar államadósság közel 60 százaléka közvetlenül vagy a magyar pénzügyi intézményeken keresztül közvetett módon a magyar állampolgárok kezében van, én biztosan nem örülnék, ha a közel egymillió ügyfelünk megtakarításait egy adósságeltörlés keretében a javaslat értelmében szintén eltörölnék. Ha egy állam ugyanis nem tud fizetni, akkor sajnos senkinek nem tud. Szerencsére erről szó sincs, a magyar állam kamat- és adósságtörlesztési terhei történelmi összehasonlításban sem kiemelkedőek, a visszafizetési probléma legkisebb jele sem érzékelhető.
Lóránt Károly második hipotézise a mai magyar problémák okára az elhibázott és elsietett liberalizáció. A transzformációs visszaesés és az arra adott egyedi válaszok mintegy természetes laboratóriumi környezetet teremtettek arra, hogy ezt a kérdést vizsgálhassuk. Nem kell hozzá nagy bátorság, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján megállapíthassuk, ez az ok sem lehet igazán jó jelölt, hiszen az OECD felmérései alapján Magyarország Lengyelország mellett a legkevésbé liberalizált ország az egész az Európai Unión belül. Ráadásul a sztárországok, mint Észtország és Szlovákia pont a liberalizáltságával tűnik ki a mezőnyből, s a volt szovjet tagköztársaságok többségét soha senki nem vádolta liberalizációval, általános gazdasági teljesítményük mégis ezen országoknak volt a leggyengébb.
A harmadik hipotézis a kudarcaink újabb okaként az elhibázott monetáris politikát teszi meg, amelynek következtében a stabilan tartott forintárfolyam a hazai exportőrök terhére a külföldi importőröknek kedvezett, ezzel járulva hozzá mai bajainkhoz. A közgazdasági elméletben elég széles konszenzus uralkodik a monetáris politika tényleges szerepével kapcsolatban, s ennek a lényege az, hogy a monetáris politika nem képes tartósan a reálgazdasági folyamatokat befolyásolni. A konkrét helyzetben a legérthetetlenebb jelenség az, hogy azok, akik ezeket a vádakat megfogalmazzák, az alapadatoknak sem néznek utána, amiből nagyon gyorsan kiderülne, hogy 2001 óta, amióta úgymond ez az „esztelen”, forintot felértékelő monetáris politika zajlik, a forint a monetárisan is „bezzeg országok” valutáihoz képest jelentősen vesztett az értékéből, a cseh koronához képest mintegy 40, a szlovák koronához képest körülbelül 30 százalékkal. Az említett nominális leértékelődésen túl ezen országok reálfelértékelődése durván azonos méretű volt, ami az elemi logika szabályai alapján nem lehet megkülönböztető jegy az eltérő gazdasági teljesítmény magyarázatában.
A negyedik hipotézis az euró bevezetéséből származó problémákhoz kötődik, ami csak azért különös, hiszen a térségben hazánk az egyedüli, amely egyetlen kritériumnak sem felel meg, így erőszakos megfelelési kényszerről aligha beszélhetünk, miközben Szlovénia belépett az euróövezetbe, Szlovákia vélhetőleg éppen most teljesíti a kritériumokat, miközben a csehek, bár könnyedén teljesítették ezeket, nem is akarnak 2019-ig az euróövezet tagjai lenni.
Bogár László Lóránt Károly írását tromfolva egyenesen a globális világrend bennünket sújtó következményeként éli meg a mostani lecsúszásunkat, és ezen korlátok lerázására szólít fel. Félretéve azt a kérdést, hogy képesek vagyunk e a játékszabályokat befolyásolni, amire amúgy a válasz az, hogy nem, mindenképpen jogos az a kérdés, hogy más, hozzánk hasonló nemzetek miért képesek hasonló szabályok mellett látványosan fejlődni és boldogulni. Szerintem erre a kérdésre a magyar válogatott focista, Korsós György egy minapi interjújában adta meg a legösszeszedettebben a választ: „Három hónap után tapasztaltam, hogy engem becsaptak, csúnyán átvertek azok, akik itthon futballozni tanítottak, pedig akkor már játszottam a válogatottban. Büszke vagyok rá, hogy a világ egyik legjobb edzőjénél, a bosnyák Ivica Oszimnál tanultam, és rájöttem, sem fizikailag, sem taktikailag, sem mentalitásban nem érem el még az osztrákok szintjét sem, nemhogy a világszínvonalét. Semmit nem tudtam helyesen az alapvető dolgokról – helyezkedés, körültekintés, passzolás –, amik nélkül létezni sem lehet.” Lehet, hogy nem a szabályokon kellene vitatkozni, hanem szerezni egy rendes edzőt, és lefáradni egy valódi edzésre?

A szerző az OTP Alapkezelő elnök-vezérigazgatója

Lóránt Károly Magyar gazdaság: tovább, lefelé a lejtőn című vitacikkéhez (Magyar Nemzet, 2008. január 16.) eddig hozzászólt: Komár Lajos: Feje tetejére állított gazdaságpolitika (február 1.); Bogár László: Teljes adósságeltörlés és rendszerkritika (február 9.); Bod Péter Ákos: Mai kudarcaink és a lehetséges kiutak (február 15.); Mellár Tamás: Újabb modernizációs kudarc (március 4.); Gazdag László: A magyar gazdaságpolitika nem képes tanulni, március 13.)