Oktatási ribillió

Bizony, bizony, Magyarország bennünk van. Nem a pártok és kormányok programjában, hanem ami azokból megvalósítható. A többi elpocsékolt pénz. A mostani kormánynak sok elpocsékolni való pénze van. Vagy azért ver el a közpénzből milliárdokat, mert tényleg nem tudja, mire érdemes költeni, vagy – a sanda gondolat egyre csak ott fészkel a fejünkben – ez nem is érdekli. E fennkölt programok nevében stafírozza ki a holdudvart.
Vajon Magyar Bálint volt oktatási miniszter szokta-e hallgatni a Vendég a háznál című műsort? Déltájban neki alighanem fontos tárgyalásai vannak, mostanában például uniós pénzek felett dönt. Talán már nem is sokáig, és akkor majd több ideje marad e rádióműsorra. Ha hallgatná, aligha lenne ilyen elégedett az oktatási reformmal. Horváth Ida szerkesztő és munkatársai a múlt csütörtökön harminc percben olyan szépen felrajzolták a magyar integrált oktatás látleletét, hogy szebben sok száz oldalas pályázati pénzekkel kitömött tanulmányok sem tennék. Nem oly régen oktatáskutatók kimutatták, a hazai integrált oktatásra elköltött milliárdok enyhén szólva is alacsony hatásfokkal működnek. Lett nagy ribillió. Ilyen kijelentésekkel veszélybe lehet sodorni szépen leírt, megpályáztatott oktatási programokat, amelyekről tudható, hogy pénz nélkül életképtelenek, de sebaj.
Mondják, a hiba az oktatási rendszerben, a fafejű szülőkben és tanárokban, ebben a lassan haladó és nehezen forduló óriáshajóban van, csakhogy ez így nem igaz. A hajó csak védekezik. Megpróbál az egyre súlyosabb pénzhiány, a társadalom teljes amortizációja, a pedagógusképzés és -presztízs tönkretétele mellett is üzemszerűen működni. Mert oktatáskutatók és miniszterek valószínűleg már nem emlékeznek rá, de a gyerekek reggel bejönnek az iskolába, és kezdeni kell velük valamit. Ha már a társadalom, a család nem tud. Az integrált oktatás valójában nem pedagógiai program, hanem társadalmi szemléletformálás lenne. Ám esélytelen hozzárendelt pénz, szervezet és szakértelem nélkül. A Vendég a háznál című műsorban reményvesztett, fáradt tanárok és sokat próbált szülők arról beszéltek, hogy az egész egy kalap kutyagumit nem ér. Mert az nem úgy van, hogy felemeljük az osztálylétszámot harmincra, és betolunk a tömegbe még három-négy sajátos nevelési igényű gyermeket is, de nem adunk hozzá se szakembert, se módszert. A Magyarországon folyó kényszerintegrációnak ma csak vesztesei vannak. Vesztesek azok, akik sikerélmény helyett kudarcokat szereznek a nem annyira sajátos nevelést igénylő gyerekek közt, például azt hallgatják tőlük, hogy gyagyások, hisz öt perc után a fejükön pörögnek az órán, mert képtelen tovább figyelni. És vesztesek a normálisak is, akiktől ez az integrációnak nevezett kényszerintézkedés időt és energiát von el.
Mindezek után vitatkozhatunk azon, ki nem ért az oktatáshoz. A szülő és a tanár, aki telve van keserűséggel és dühvel, vagy aki odafenn megfogalmazta a szép elveket?
(Vendég a háznál, MR1-Kossuth rádió.)