Piros gyertya

Sokáig vezette az eladási listákat Csernus Imre A nő című könyve, a kritikusok viszont fanyalognak. Van, aki a tartalmával, van, aki a stílusával elégedetlen. Nehéz eldönteni, hogy a „közvetlen” szóhasználat adta el a könyvet, vagy már olyan rossz a társadalom mentális állapota, hogy ha személyesen nem is, de a könyvön keresztül pszichiáterhez fordul.

Meglepte a könyv fogadtatása?
– Sok üzenetet kapok, hogy segítettem bizonyos jelenségek megvilágításában. A sajtóvisszhang változó, de ez viszonylagos, a negatív véleményben is akadnak jó dolgok, szerintem ez is elengedhetetlen a fejlődéshez.
– A könyv stílusát többen kritizálták, köztük a Magyar Nemzet is.
– Leírtam a kötet legelején, hogy tudatosítási eszközként használom ezt a stílust. Ha ezt valaki nem látta, és ezek után kiemel egy-egy mondatot, szíve joga. Én azt nézem, hogy beletettem-e mindent a könyvbe, amit tudtam. Megmagyaráztam az olvasónak azt is, miért használok egy-egy vulgáris szót, és miért nem finomabb kifejezést alkalmazok. Ha nem a megfelelő szót írom le, akkor a lényeg elsikkad.
– Másként hat az élőbeszédben egy erős kifejezés, és más leírva.
– Elképzelhető, de én sokszor az ellenkezőjét tapasztalom.
– Hogy lehet ezt írásban tapasztalni?
– Például úgy, hogy odajön hozzám valaki egy előadás után, és azt mondja, köszönöm azt a stílust, ahogy ezt leírta. Decemberben megkaptam a könyvet, és januárban döntöttem. Nem mondja el, miről volt szó, nem is kérdezem, csak lehet látni, hogy csillog a szeme. Olyan döntést mert meghozni, ami régen ott van a fejében, és ebben segíthetett neki az is, amit írtam.
– A mondandót sok szempontból nem is vitatjuk, de úgy gondoljuk, a trágár kifejezések stílusértéke megváltozott az utóbbi években. Ön – mint írta – nyomatékképpen használ ilyen szavakat, de a rendszerváltozás óta a politikai beszédek és a szépirodalmi szövegek sokszor indokolatlan vulgarizmusa elkoptatta ezt a hatást.
– Nem a főiskolát és egyetemet végzett embereknek írtam a könyvet, mert azoknak sokan írnak. A nyolc általánost végzett embernek írtam, hogy megértse, neki is joga van a boldogsághoz, és hogyan ne kövessen el alapvető hibákat. Nagyon jó érzés volt, amikor odajött hozzám egy skizofrén beteg, aki rokkantnyugdíjas, és a vulgaritásról beszélt. Azt mondta, köszönöm, hogy így írta, mert nem volt benne sok idegen szó, és megértettem, miről szól. Azt mondta, igazam van. Ez nekem sokkal fontosabb elismerés, mint ha egy egyetemi tanár jött volna oda, és stilisztikailag értékelte volna a könyvet.
– Tudatosan fordult szembe „a se hús, se hal” bölcsészírásművekkel, amelyeket – erős a gyanú – szerzőjük nem szán senkinek?
– Ebbe nem gondoltam bele, hanem azt látom, hogy a boldogtalanság nagyon általános Magyarországon, legyen szó akár egyetemi tanárról, akár nyolc osztályt végzett emberről. Ebben a rövid életben mindannyiunknak egyformán fontos, hogy minél rövidebb idő alatt megértsük, mit csinálunk, és miért csináljuk. Az árnyalt nyelvezettel bírók számára rengeteg ember elmagyarázza a különböző folyamatokat, de a többieknek nem. Az értelmiségi kezébe veszi a Mérgező szülők című könyvet, egy kőműves sohasem. De ha egyszerűen leírom azt, hogy ha ő szülőként másnak mutatja magát, mint amilyen, és ezt a gyerek megérzi rajta, ezért nem hallgat rá, ezt megérti.
– Önnek van ideális jövőképe a társadalomról?
– Csak reális.
– Ezek szerint nem hiszi, hogy létezhet olyan kor, amelyben mindenki képes lesz lelkileg, szellemileg felnőni?
– És? Ezzel nincsen semmi gond, de akkor aki nem képes felnőni, ne is akarjon boldogságot, mert nem jár neki az, ami a felnőtteknek jár.
– A felvilágosodás korától létezik az az elképzelés, hogy ha felnőttként kezeljük az embereket, és felszabadítjuk őket, akkor előbb-utóbb mindenki boldog lesz.
– Ez azért nem működik, mert mindenki csak önmagát szabadíthatja fel.
– Akkor ön mit tehet?
– Ajánlatokat teszek. Tegnap egy tizenegy éves kisfiúnak magyaráztam el, mi a pszichológia.
– Mit mondott neki?
– Egy olyan apáról volt szó, aki lelkiekben agyonvágta a gyerekét. Megkérdeztem tőle, mióta tudod, hogy a szüleid katasztrofális házasságban élnek. Azt mondta, két éve váltak el, de négy-öt évvel azelőtt már tudta. Kérdem: ötéves voltál? Nem, hat. A tizenegy éves kategorikusan kijelentette, nem ötéves, hanem hatéves volt. Miután kiment, a mamával beszéltem, és megkérdeztem, hogy volt ez, mert a kisfiú azt mondta, hogy ő a kiságyában feküdt, és hallgatta, ahogy a szülők ordítoznak egymással. És itt a csavar. A mama elmondta, hogy borzalmas volt a házasság, de ők soha nem ordibáltak egymással. A gyerek ezt mégis ordibálásnak hallotta. A fiú problémája az volt, hogy tikkelt és köhögött, amire az orvosok nem találtak gyógyszert, illetve semmilyen gyógymód nem hatott. De amikor az apa elköltözött egy másik nő miatt, a tünetek hirtelen megszűntek. Volt előttem az asztalon egy fehér meg egy piros gyertya, és azt mondtam a fiúnak: Tudod, nagyon sok ember azt gondolja, hogy csak a fehér gyertyával élhet, csak azt gyújthatja meg a sötétben, és te is azt gondolhatod, hogy csak a fehér gyertya van. Elmész a pszichológushoz, ő azt mondja, igazad van a fehér gyertyát illetően, de van egy piros is, amelyet te nem látsz, annyira a fehérre összpontosítasz, de hogy melyiket fogod meggyújtani, azt mindig te döntöd el. Így beszéltem neki az ajánlattételről, az ő nyelvén. Ha találkozol a papáddal, és azután újra tikkelsz és köhécselsz, megérted, hogy a problémád a papád. Ebben az esetben, ha egyedül nem tudod megoldani a helyzetet, nagyon fontos, hogy elmenj valakihez, aki megmutathatja, hogy van még egy út, tehát van a piros gyertya is. Így beszéltem neki, és ő elfogadta.
– Azért ha komolyan vennénk, amit ön a könyvében írt arról, hogy minden hazug kapcsolatot föl kell rúgni…
– Ezt hol írtam?
– Nem szó szerint, de az üzenete az, ha léthazugságokban élünk, akkor azt a kapcsolatot célszerűbb felrúgni, mint továbbvinni.
– Nem az a célszerű.
– Hanem?
– Az a célszerű, hogy az illető ne hazudjon többé önmagának.
– Ezekből a hazugságokból születnek a rossz kompromisszumok?
– A rossz kompromisszum megalkuvás, és az nem egyenlő az alkalmazkodással. Nem a rosszul működő kapcsolatot kell felrúgni, hanem az önbecsapást kell megszüntetni, mert ezzel megváltozik sok minden más. Felrúghatja bárki a kapcsolatot, de ugyanolyan kapcsolat vár rá egy ugyanolyan pasival vagy egy ugyanolyan nővel, és rövid fellángolás után folytatódik a boldogtalanság. Szíve joga mindenkinek, hogy úgy szúrja el az életét, ahogy akarja.
– Nem tart attól, hogy aki az ön könyvét olvassa, könnyen igazolást kaphat például az olyanfajta önző, önsorsrontó viselkedésmódhoz, amilyet bizonyos magazinok is sulykolnak?
– Bármit félre lehet magyarázni, akár egy mondatomat is, ha valaki kiragadja a kontextusából.
– Végül is mi volt a könyv célja?
– Az érzelmi intelligencia fejlesztésére való felhívás.
– Ön szerint alacsony a mai ember érzelmi intelligenciája?
– Katasztrofálisan.
– Ezt min lehet lemérni?
– A gyerekek szétesettségén.
– Például?
– Nézze meg, hogyan gondolkodnak a serdülők, és hogyan viszonyulnak dolgokhoz. A szülők rossz mintáit követik.
– Miközben olvastunk a könyvben a párkapcsolati problémákról, nem tudtunk nem gondolni arra, hogy a frusztráltság nemcsak a férfi-nő, szülő-gyermek kapcsolatban lehet jelen, hanem a hétköznapokban, a munkahelyeken is. Az embernek először otthon kell rendbe tennie a szénáját, és utána jön a többi?
– Először nem otthon, hanem önmagunkban kell békét kötni. Ezután az a fontos, hogy nyugodtan, oldottan tudjunk beszélgetni a párunkkal, a barátainkkal vagy a szüleinkkel a világban átélt élményeinkről. Ha észrevesszük, hogy megpróbálnak kihasználni bennünket, megkérdezzük: miért, mikor én nem ezt teszem veletek? Nem az a gond, hogy a munkánk egy csomó megalkuvással jár, hanem az, hogy ha hazamegyünk, és azt a frusztráltságot, amelyet a hétköznapi életben, akár a közlekedésben átélünk, ahelyett hogy kibeszélnénk, megbeszélnénk a másikkal, leverjük rajta. Ez nagy probléma, és azonnal meg is mutatja, milyen szinten vagyunk érzelmi intelligencia szempontjából.
– Nehéz észrevenni, tudatosítani, hogy valójában mit teszünk, hogyan viselkedünk egy-egy helyzetben?
– Bizonyos kor elérése után mindenkinek feltűnik, hogy irgalmatlanul felgyorsult az idő. Rövidülnek a napok, az évszakok, és azt mondja az ember, úristen, most volt szilveszter, és már megint itt vagyok előtte. És akkor vagy nagy görcsölés lesz, vagy szemkinyitás.
– Olykor elég könnyű azt mondani, hogy ezt nem csinálom tovább. De utána át kell rendeznie az életet. Sokan ettől is megijednek.
– És?
– Ebben a helyzetben is kaphatnak segítséget?
– A hatékony kommunikáció, hatékony viselkedés és konfliktuskezelés nemcsak a negatív dolgokra van hatással, hanem a pozitívakra is. Hogyan értékelem a sikert, hogyan viszonyulok hozzá. Például a médiában való megjelenésből nagyon jól le lehet mérni, ki milyen fejlettségi szinten áll, ki milyen gyorsan száll el, mert azt hiszi, hogy ő az isten. Vagy ellenkezőleg, nem felejtette el, honnan indult, és attól, hogy a Blikk címlapján szerepelt x napig, éppolyan ember maradt, mint bárki más, tele problémával, fájdalommal, örömmel.
– Önnek okozott gondot a médiaszereplés?
– Nem. Azért nem, mert az elején, amikor láttam, milyen gyorsan robbanok be a köztudatba, megfogalmaztam magamnak, ne felejtsem el, hogy emberből vagyok, különben el fogok szállni.
– Vannak barátai, akik ugyanolyanok maradtak önnel, mint a nyilvános sikerei előtt?
– Igen, vannak, akik azelőtt is megvoltak, és most is ugyanúgy megvannak.
– Beszéljünk a pszichiátria mai helyzetéről. Össznépi megbotránkozást okozott, hogy eladták az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet épületét, bizonytalan helyzetbe sodorva a betegeket…
– De tudomásom szerint gondoskodtak róla, hogy ezek a területek hova tartozzanak. Újabb felosztás történt, de erről nem tudok nyilatkozni, mert három éve távoztam az OPNI-ból.
– Cikkek, tévériportok szóltak arról, hogy a skizofrének és más elmebetegségben szenvedők nagyon ragaszkodtak a megszokott környezethez, tüntettek is.
– Nem szeretem, ha bevonnak olyan aktuálpolitikai ügyekbe, amelyekhez semmi közöm nincs, orvos vagyok, nem politikus.
– Akkor vissza a könyvhöz. Találtunk egy olyan szövegrészt, amelyben arról van szó, miért akarnak manapság az emberek gyereket. Van, aki azért, hogy utódai eltartsák, vagy valamivel kitöltse az életét. Ön azt írja, hogy ilyenkor akár vetesse el a nő a gyereket. Egy olyan ember esetében, aki papnak készült, tehát van valami köze a kereszténységhez, ez elég meghökkentő.
– Mi? Gyereket lehet gyilkolni 18 éven keresztül? Gondolom, ismer jó pár olyan embert, aki túl kellett hogy élje az anyját ahhoz, hogy kezdjen magával valamit.
– Egy fiatal családapa, aki olvasta a könyvét, azt kérdezte, miért nem fogadja el annak a lehetőségét, hogy valakit éppen a gyermekvállalás érlel felnőtté?
– Nézze meg majd annak a gyereknek a konfliktuskezelési képességét, hogy miként fogja élni a magánéletét, hallgat-e az ilyen apára, és ez az apa – aki a gyermek miatt nőtt fel – jelképezi-e számára az apát, vagy sem. A felnőtt legyen elsősorban felnőtt, és utána jöjjön a gyerek.
– Elviekben egyetértek, csak néha fordítva történik a dolog.
– Igen. Csakhogy senki nem vizsgálja az ilyen családból kikerülő gyerek konfliktuskezelését. Mert mi következik ebből? A gyerek soha nem találkozik igazi apafigurával, és később derül ki, hogy alkoholista, narkós, boldog vagy boldogtalan lesz. Az apának is óriási esélye van a boldogtalanságra, mert a gyerek körül forog majd minden, és a gyerek fogja őt manipulálni. És nem mindegy, hogy ki a kutya, ki a farok, ezt borzasztó fontos eldönteni egy ilyen helyzetben.
– De előfordulhat, hogy a világ nem csak játszmákból, manipulációkból áll, és itt visszautalnék arra, hogy ön papnak készült. Lehetséges, hogy akaratunkat olykor felülírja egy magasabb szándék?
– Rómába sok út vezet, ez az egyik, de más utak is vannak. Én a nagyapámnak való megfelelni vágyásból akartam pap lenni, nem önmagam miatt, ezért mentettek fel az esküm alól.
– Az eskü alól?
– Igen, hogy ne legyek pap. Mennem kell.