A vereség napja

Amint március kilencedikére március tizedike jött, május kilencedikére is május tizedike következik. Ha vakon bíztunk volna Gyurcsány Ferenc politikai jóstehetségében, a háromigenes népszavazás másnapján szemernyit sem változott volna a világ: Horváth Ágnes a roppant sikeres és népszerű széfprogram után újabb fenomenális reformötleteken törné a fejét, élne és virágozna a koalíciós pártok örök és megbonthatatlan barátsága, a kisebbségi jelző pedig nem a kormányzást, hanem továbbra is az önkormányzatokat ékesítené.
Ezzel szemben a jövő héten minden valószínűség szerint visszavonják a kormányzó erők által kétszer is megszavazott több-biztosítós egészségügyi pénztártörvényt, holott erről csak ősszel esedékes a népítélet; Molnár Lajos meg titkos kör-e-mailben arra buzdítja szabad demokrata párttársait, hogy keménykedést mímelve szavazzák le a legújabb gyurcsányista kamukormányprogramot, máskülönben politikai bohócot csinálnak magukból. Azontúl, hogy ezzel a megfontolással minden jel szerint elkéstek, figyelmet érdemel a molnári indoklás is: a balek Gyenesei kivételével, aki kellő biztosítékok nélkül engedte végképp kompromittálni magát, Gyurcsánynak bőven elegendő fölesketett minisztere van, így SZDSZ-es rábólintás nélkül is úgy kormányoz, ahogy akar. Ennyit a „liberális” ellenzék demokráciafelfogásáról és válási szándékának komolyságáról.
Május kilencedikére is törvényszerűen május tizedike következik, s ez azért érdekes, mert a sikerekben korántsem bővelkedő kormánypárti holdudvar kapva kapott azon, hogy a győzelem napjára rácsatlakozva legalább egy napig a győztes szerepében tetszelegjen. Puszta amnézia volna, hogy Magyarország a világháborúban sajnálatos módon a vesztes oldalán állt, kapitulációt ünnepelni pedig nem vall ép történelmi érzékre? Vagy eltekinthetünk azoktól a zsidó honfitársainktól, akiket Auschwitzból szabadulva a Gulágra vagy Recskre is elhurcoltak? Igaz, ezek régi ügyek, s azóta a históriai tényeket is gondosan átstilizálták: már nem arról van szó, hogy a nyugati nagyhatalmak összekapaszkodtak az egyik főzsarnokkal, hogy legyűrjék a másik főzsarnokot; hanem arról, hogy az antifasiszták legyőzték a fasizmust. Részletekbe nem megyünk, így mellékes, hogy a nekünk jutott antifasiszták némi kivárás után folytatták a diktatúrát más ideológiával, de hasonló eszközökkel. Hogy ezt megértsék, minden lánglelkű antifasisztának kötelezővé kellene tenni Andrzej Wajda Katyn-filmjének csoportos megtekintését.
A szaporodó holokauszt-emléknapok meg antifasiszta ünnepek inflációja önmagában is probléma, hiszen magát a kollektív sorstragédiát bagatellizálja – hátha egyes közéleti ötletműhelyek aktuálpolitikai okokból még rájuk is csatlakoznak. De nem is kell ehhez az ürügykereséshez történelmi emlékdátum: elég, ha egy kakaskodó újságíró összeakaszkodik egy kötelékben járó motoros szubkultúrával, vagy netán egy belvárosi jegyirodának potya publicitásra van szüksége. Az antifasisztának ilyenkor definíciószerűen elborul az agya, s ha nem kapja meg betevő fasizmusadagját, akut elvonási tünetek ütköznek ki rajta. Ilyenkor még amiatt sem fog gyanút, hogy miért tud olyan karakánul kiállni magasztos elvekért verbálisan a miniszterelnök, ha amúgy az elemi közrendet sem képes szavatolni. Nem tűnik fel neki az sem, ha az antifasiszta megmozdulásokat kapcsos zárójellel a népes kínai delegáció látogatásához csatolva zárják le a parlamenti rakpartot. Fő a győzelem, vagy legalábbis a győzelem talmi illúziója, legalább átmenetileg. Kit érdekel, ha pünkösdi a királyság? Május kilencedikére május tizedike jön. A vereség napja.