Egymásnak feszülő nagyhatalmi érdekek a Balkánon

Az utóbbi időben gyakran olvasható, hogy Koszovó függetlenné válásával befejeződött a délszláv gyűjtőállam felbomlása. Vajon csak Jugoszlávia felbomlása teljesedett be az újabb kis állam létrejöttével? Európának milyen esélye van arra, hogy fenntartsa a békét a kontinens eme, a történelemben nemegyszer gyújtózsinórnak bizonyuló, nyugtalan szögletében?

Koszovóban nem csak Koszovóról van szó. Az utóbbi hetek eseményei erről azokat is meggyőzhették, akik eddig kételkedtek. Létrejöttével, sőt már az ahhoz vezető fejleményekkel nyilvánvalóvá vált valami más, jelentőségében és következményeiben e tényen messze túlmutató dolognak a felbomlása is. Ez pedig a második világháború után létrehozott nemzetközi jogi és biztonsági felépítmény, amelynek – legalábbis Európában – a leghosszabb háború nélküli időszakot köszönhetjük. Az ENSZ, az Európai Unió és a NATO egységét, tekintélyét, persze nem kizárólag a koszovói válság, de még csak nem is Jugoszlávia véres felbomlása kezdte ki. Ám ezen a kis területen most is, mint az Oszmán-Török Birodalom felbomlását és az első világháborút megelőző időszakban, nagyhatalmi érdekek feszülnek egymásnak, és próbálják melléjük szegődve érvényesíteni a magukéit a kisebbek.
Az ENSZ már hosszabb ideje nem tölti be hivatását, kibékíthetetlen ellentétek feszítik, például a vétójogával leggyakrabban és szinte kizárólag saját érdekei védelmében élő Egyesült Államok és a szervezet tevékenységét sűrűn blokkoló fejlődő országok között. Koszovó kérdésében az újra magára találó Oroszország fenyegetőzött vétóval. Semmi garancia nincs azonban arra, hogy – ha lenne is ENSZ-mandátuma – egy európai uniós misszió hatékonyabb lenne, mint az UNMIK volt Koszovóban. Az európai integráció igazából már Nagy-Britannia csatlakozása óta nem a régi, a tíz országra kiterjedő bővítéssel, de legkivált Bulgária és Románia betagozódásával nagyon felhígult. Az uniós országok egyre jobban széthúznak, és saját érdekeiket a közösségiek rovására érvényesítik. A sors iróniája, hogy éppen akkor, amikor közös külügyminiszteri poszt létrehozását tervezik, Koszovó függetlensége kérdésében csődöt mondott az egyébként sem létező egységes külpolitika. Bár már a délszláv konfliktus, sőt a szocialista blokk felbomlásának forgatókönyvébe sem volt sok beleszólása, a Balkánon Brüsszel folyamatosan olyan helyzetekbe sodródik, amelyekből megtépázott tekintéllyel kerül ki. Miközben próbál úgy tenni, mintha minden délszláv utódállam befogadására kész volna, nagy tagállamainak megvannak a saját pártfogoltjaik, akiknek egyengetik az útját az EU-ba, míg a kegyeltek ellenlábasaiét gáncsolják. Sőt a tengerentúlon és egyes európai fővárosokban vannak tervek arra nézvést is, hogy a délszláv térséget inkább valamiféle új államszövetségben, semmint az EU keretében kellene pacifikálni. Magukban az érintett államokban egyre kisebb az uniós tagság ázsiója. Az integrációs pályán tartásukra – vagyis engedelmességük biztosítására – tett kétségbeesett brüsszeli erőfeszítések szánalmassá teszik az uniót a Balkánon. Az EU számára a tét nagy, és nincs nyerő pozíció a koszovói históriában, mert eszköz csupán Amerika és immár Oroszország kezében is.
Moszkva közvetlenül nem érdekelt a délszláv térségben, így Koszovóban sem, ám itt nyílt számára lehetőség, hogy viszonylag csekély kockázattal megmutassa oroszlánkörmeit, és szembehelyezkedjen Amerikával. Gazdasági jelenléte a térségben nem jelentős, egyelőre több az ígéret, mint a konkrét befektetés. A Szerbiától virtuálisan független Montenegró gazdaságának túlnyomó része orosz kézben van, de az újsütetű mágnások tengerparti ingatlanjaikon kívül eddig még nem sok mindent fejlesztettek. Belgrádban ezt látják, így a szerb nemzeti olajvállalat „odaajándékozása” nem végleges, csak taktikai fogás a részükről. Szerbia kivár. Az erőeltolódás a nagypolitikában elkezdődött, de még nem tudni, a végkifejlet mennyire van, Belgrád ezért rövid távon akar minden relációból a lehető legtöbb hasznot bezsebelni. Jól jönnek neki az uniós támogatások, de mindenfajta kötelezettség vállalása nélkül, és roppant mód szeretné elérni a vízummentességet a schengeni zónában.
Az orosz segítség most azért fontos, hogy szembe lehessen szállni az egyelőre legnagyobb hatalom, Amerika akaratával, hogy ez később mire lesz jó, kiderül. A szembenállás az Egyesült Államokkal egyáltalán nem azért van, mert a Koszovóval kapcsolatos szerb terveket (tudniillik a kettéosztást albán és szerb részre) Washington ellenezné. Tisztában van viszont azzal, hogy nehéz ezt úgy „eladni” az albánoknak és a világ közvéleményének, hogy mások kedvet ne kapjanak az etnikai alapú területfelosztáshoz, ami ellenkezne az amerikai érdekekkel. Ha a terrorizmussal és egyéb vádakkal sikerülne is „bizonyítani”, hogy az albánok nem méltók az egész terület birtoklására, aggályos, hogy nem lesz-e ennek kedvezőtlen hatása az albán környezetben felépített amerikai katonai bázis, a Bondsteel helyzetére, és még nagyobb kérdés a NATO-ba betagozódni nem akaró szerb hadsereg lojalitása. Amerikát szorítja az idő: vagy most megmutatja, hogy ő parancsol, amíg legalább még magával el tudja hitetni gazdasági szupremáciáját, vagy késő lesz.
Nem csak az idő, szövetségesei sem mind neki dolgoznak. A bukaresti NATO-csúcs nyilvánvalóvá tette, hogy az európaiak túlsúlya nem használ az újfajta biztonsági kockázatok és a megváltozott geopolitikai viszonyok megkívánta közös biztonsági-védelmi stratégia feltalálásának. Görögország például meg tudta vétózni Macedónia tagságát, holott a szövetségnek elemi érdeke lett volna, hogy akadályozza Szkopje közeledését Szerbiához. A fentiek alapján arra lehet következtetni, hogy a környezetünk tovább bomlik, s nagy kérdés, mikor és hogyan épül fel újra.