Nem, neki semmiféle elődje nem volt magyar. Annál sokkal több szál fűzi hozzánk. Önszántából elkezdett – egy kezdetleges nyelvkönyvből – magyarul tanulni. Egyetlenként az egész községben.
– Nem hiszem, hogy igaz lenne, inkább csak régi mese – szabadkozik udvarias mosolylyal a régusse-i turistairoda vezetője, egy ősz hajú úriember. – Többen jártak nálunk az önök hazájából, de nem tudták meggyőzően igazolni az itteniek magyar származását.
A boltíves kamrában ropog a tűz, borjúnyi kutya dugja ki fejét a kémény mellől. Az egykori városháza ódon épületében álldogálunk, Régusse erődítményszerű főterén, ahol a vadszőlővel befutott sikátorok összeérnek. Próbáljuk feltörni a legenda burkát, amelyet néhány évtizednyi hallgatás és feledés még áthatolhatatlanabbá tett.
– Igen, természetesen vannak tudományos anyagaink az úgynevezett magyarkérdésről – felelik kérdésünkre, s a kutya ásítási és csuklási rohamokat kap, amíg az irodavezető a kamra mélyén bogarászik. Aztán a férfi büszkén előhalász két francia nyelvű tanulmányt: Hegyi Klára turkológus és Pásztor Zoltán kulturális antropológus értekezéseit, amelyek „természetesen” a mi táskánkban is ott lapulnak. Nem jutottunk sokkal előbbre.
Visszavonulót fújnánk, ám nyílik az ajtó, és sportos, apró termetű, jó negyvenes nő libben az irodába. Úgy tűnik, Madame Barberis a levegő megszállottja: fülében miniatűr vadászgépek, bal vállára egymotoros repülő van tetoválva, amely minden kézmozdulatára felszállni készül. Nos, Barberis asszony végre a mi emberünk: lévén félig olasz, félig görög származású régusse-i polgár, ő nem zárja ki a település hajdani betelepítését külhoniakkal. Családjának olasz ága, mint általában a régusse-i olaszok, a második világháború után a nyomor elől menekülve költözött ide, s ma az itáliai bevándorlók alkotják itt a legnépesebb kisebbséget. Mint elmondja, a harmadik generáció még tud anyanyelvén – de errefelé gyorsan megy a beolvadás.
Gullia Yliech, 1967 – veti papírra Illyés nevét Madame Barberis felragyogó arccal, amikor tájékoztatjuk, pontosan miért is kerestük fel szülőfaluját; majd tüskére nyírt haját húzkodva vad grimaszok kíséretében bozontos fát rajzol a levegőbe. Nem értjük. A fát papírra is skicceli, s egyre türelmetlenebbül kócolja a frizuráját. Olasz–francia–angol–magyar keveréknyelven nagy nehezen eljutunk a felismerésig, hogy Illyés Gyula Hajszálgyökerek című munkáját ajánlja figyelmünkbe, azt mondja, abból többet is megtudhatunk a kérdésről. Úgy látszik, minden út visszavezet a kiindulóponthoz. Pedig negyven éve éppen a temperamentumos asszony rokona, Régusse akkori papja, Barberis úr nyilatkozta a helybéli újságoknak a magyar filmesdelegáció látogatásakor, hogy „minden befektetett energia megtérül”.
Akkor hogyan is kellene a tisztázásba fogni?
Barberis asszony méltó energikus őséhez: percek alatt megszervezi a találkozót sógorával, a helyhatósági választásokba nyakig elmerült Bernard Sappe-pal. Az „utolsó régusse-i magyarral”.
Könyvről könyvre hátrafelé lapozva szemmel követhető, hogyan tűnik elő magyarázónk szerint a mai Fouque családnévből előbb a Fouques, aztán a Fouquos s végül a Foquos, vagyis a Fokos. Hogyan tört le a Jánosról az „-os”, s lett a névből Jean. Hogyan vált a Béressiből Bressi, a Pórból Porré, a Mártonból Marton, a Fábriból Fabrč és a Pappból Sappe, merőben azért, mert a francia plébános a nagy P-t alulról fölfelé róva úgy öblösítette a tetején, hogy az nagy S is lehetett, s mert a Pappnak nem volt értelme számára, a Sappe-nek viszont volt, sarlót jelent.
Garamvölgyi Artúr Franciaországba emigrált újságíró 1967-ben, hat hónapi régusse-i kutakodás után jelentette be a szenzációt: több mint négy évszázada elveszett magyarokat talált Dél-Franciaországban! A szórványos anyakönyvi adatok alapján jutott arra a következtetésre, hogy a XVI. századi provence-i magyar betelepítés központja Régusse volt, de a környékbeli falvakba, többek között Aups-ba, Moissac-Bellevue-be, Salernes-be, Sillans-ba, Cotignacba, Fox-Amphoux-ba is költöztettek magyarokat. A fóliánsokból Garamvölgyi szeme előtt Jánosik, Telekik, Vérek, Pirosok, Szabók, Dormándok, Rigódik, Angyalok és természetesen Pappok rázták le magukról a franciás fonetikát, s bújtak ki az eltorzult névalakok mögül. Garamvölgyi Artúr 1968-ban az Élet és Tudományban publikált összegző cikkében kijelentette azt is, hogy az első magyar fecskék már hét esztendővel Mohács után, azaz 1533-ban megjelentek ezen a tájékon – s a szerző végül 145 honi eredetű régusse-i családnévnél állapodott meg.
A Magyar Tudományos Akadémia szokatlanul gyorsan reagált erre az első hallásra bizarr hírre, s állásfoglalásában közölte, hogy ha mindez így áll, akkor szó sincs tömeges, önkéntes és szervezett áttelepülésről (a Magyar Királyság területéről): e szerencsés magyarokat feltehetően a johannita lovagok váltották ki oszmán fogságból a konstantinápolyi rabszolgapiacon, s hajózták át Marseille-be. Közben Garamvölgyit elragadta a képzelete, és a neveket, sorsokat végigkövetve a hivatalos dokumentumokban arra jutott, hogy a rabszolga magyarok gyorsan beilleszkedtek, sőt egyik-másik magas posztot is betöltött. A Rigourdyak, azaz Rigódiak például, akiktől Garamvölgyi szerint elválaszthatatlan a betelepítettek sorsa, Régusse irányítóit adták. A „Vértes család majdnem két évszázadon át gyakorolta a kovácsmesterséget. […] A Bogár – ma Bagarry família – a kötélverésben jeleskedett.” Sőt Garamvölgyi Artúr úgy gondolta, e betelepítés bővítette a francia szótárt az hongre (csődör), hongrer (lovat miskárol), hongroyer (timsóval bőrt cserez) stb. kifejezésekkel. Négy évszázaddal ezelőtt Felső-Provence „falvai magyar beszédtől visszhangzottak. A Jánosok és Pirosok magyarul biztatták az igavonó barmot, Maroti Jákob magyarul kínálta eladásra a sót, a cukrot és a szövetet, Dörgös Izabella magyar módra mérte az iccét és a fél pint pálinkát…” Az MTA úgy látta, eljött az idő a kérdés tisztázására.
– Szűkös volt a keret, alagsori szobában szállásoltak el, a pincecsövekre aggattam a fényképeket száradni, amelyeket a régusse-i anyakönyvekről készítettem – emlékezik vissza 1970-es provence-i kutatóútjára Hegyi Klára történész-turkológus. – Nem volt túl nehéz dolgom: Garamvölgyi ceruzával aláhúzogatta azokat a neveket a XVI. századi dokumentumokban, amelyeket magyar eredetűeknek vélt. Hogy hibásan olvasta mindahányat, ahhoz kétség sem fér.
Az egész história úgy született meg a történész asszony szerint, hogy a francia Louis Henseling forráshivatkozás nélkül megjegyzést tett Régusse magyar betelepítéséről 1932-es népszerűsítő útleírásában. Ezt a mondatot fedezte fel Garamvölgyi.
– Amikor Draguignon levéltárában kutattam, az igazgató, meghallván jövetelem célját, kifejezetten ingerült lett – teszi hozzá Hegyi Klára. – Ő már alaposan foglalkozott a provence-i telepítések kérdésével, és semmilyen magyar nyomot nem talált. A dokumentumok jelentős része provanszál nyelven íródott, amelynek értelmezésében a levéltár alkalmazottai a segítségemre siettek. Az a gond ezekkel a „magyaros” névértelmezésekkel, hogy Garamvölgyi Artúr kizárólag a rendkívül kusza írásképű, sokszor alig olvasható, kialakulatlan helyesírású anyakönyveket vette alapul, a többi forrást, amely ellentmond Régusse kipusztulása teóriájának, pedig nem.
Hegyi Klára felhívja a figyelmünket arra is, hogy amit a lelkes kutató talált, azt is önkényesen értelmezte, nem lévén tekintettel a francia hangtörténet szabályaira. Legtöbbször a nevek nőnemű alakját vette magyar eredetűnek (például a Peyr–Peyresse, a Foulc–Fouquesse párból az utóbbiakat, s lett belőlük Piross, illetve Fokoss), s az is előfordult, hogy azonos nevek két alakjából két új magyar nevet is teremtett. Másrészt a XVI. századi hazai névadásnak is megvoltak a maga törvényei, Garamvölgyi lajstromából pedig hiányoznak az akkortájt gyakori testi tulajdonságokból eredő nevek, és kevés a foglalkozást tükröző is. A helységnevekből nyert változatok szépséghibája pedig az, mutat rá a történész asszony, hogy olyan települések, mint Várszék, Zsigod, Várdörög, sohasem léteztek.
– Garamvölgyi a kivándorlók gyakori lelkiismereti gondjától szenvedett – mondja Hegyi Klára –, ami érthető, hiszen ha az ember elhagyja hazáját, szeretne valamit tenni érte.
– Illyés Gyulával közölte a kiábrándító kutatási eredményeket?
– Igen, meg is ígérte, hogy ha újra kiadja a gyönyörű Hajszálgyökereket, jelzi a szövegben a fejleményeket – feleli a történész. – Végül ez nem történt meg. Mindenesetre Garamvölgyi a régusse-ieket is sikeresen meggyőzte arról, hogy ők valójában magyarok.
Nem egy francia népmese csodaföldje, ahova a hősök kalandra, a szerelmesek örök boldogságra indulnak, vagyis az ő Óperencián túli tájuk még Villon korában is: La Hongrie, Magyarország. Lehetett némi része tán még ennek is abban, hogy azoknak a szegény rabszolgáknak egy töredéke ide került s nem a többivel együtt Afrikába és Ázsiába. Villon Mátyás király kortársa; halálától a mohácsi vész alig több harminc évnél. Ilyet is vonhat magával, hogy jó-e vagy rossz-e hírünk a világban.
Ha nem is a konstantinápolyi bazárra, de valamivel élénkebb mozgásra számítottunk a Régusse melletti Aups városka főterén, az idény utolsó szarvasgombapiacán. De egy kiglancolt Citroënen és egy ütött-kopott Peugeot-on meg kétmaréknyi árun kívül nem sok látnivaló akad. Maga Aups főtere is kísérteties látvány nyújt kora tavasszal a franciaországi települések elmaradhatatlan platánsorával: fogadók, szökőkutak, háborús emlékművek körül markolnak a levegőbe az öreg fák, olyanok, mint a csontkezek, még inkább, mintha a fejük tetejére állították volna őket, s most gyökérzetükkel kénytelenek az égbe kapaszkodni. Olyan sűrűn és meggyőzően tagolják a tereket, hogy elbizonytalanodunk: nem a fogadók, az emlékművek meg mi állunk éppenséggel tótágast a természet rendjében?
Égig érő hajszálgyökerek.
Dörzsölgetik, szagolgatják a szarvasgombagumókat az érdeklődők, hogy az édeskés-pikáns gombaszag mindent betölt, még az Aups sikátoraiban kígyózó kávéillatot is elnyomva. Csak pár dekányit vesznek belőle, ami nem csoda: egy kiló ára ezer euró, azaz több mint kétszázötvenezer forint. A fekete szarvasgomba kilója két–háromezer euróra is felmehet, mondja a szél miatt a Peugeot csomagtartójában méricskélő kofa, kérdésünkre hozzáfűzve, hogy a szezon novembertől március közepéig tart. Fényképeket is mutat: négy okos ábrázatú labrador túrja a köves talajt titkos lelőhelyen, hogy gazdáját néhány óra alatt vagyonhoz juttassa. Nem, az én kutyáim nem eszik meg, amit találnak, feleli öntudatosan az asszony.
Szabadság, egyenlőség, testvériség – olvassuk Aups középkori templomának homlokzatán – hol másutt – a Francia Köztársaság hármas jelszavát. Tovább böngésszük a feliratokat: François és Gustave Bagarry, valamint Marius Rigaurd is a vérét adta a hazáért, áll a főtéri háborús emlékművön. Azt mondják a helybéliek, nézzünk be a városházára, ott dolgozik egy Bagarry, ő talán tud valamit a régi magyarokról.
– Nem önök az elsők, akik ezt kérdezik tőlem – mondja a harminc év körüli Patrick Bagarry a hivatal titkárságán. – A nevemben az a különös, hogy y-ra végződik; ezen a környéken sok családnévre jellemző ez, míg Franciaországban általában igen ritka. Nem tudom, olasz vagy valóban magyar eredetű-e a Bagarry. Vagy Bogár volna? Valamelyik a kettő közül.
– Tán részeg volt a pap, vagy gyertyafénynél írta be a neveket, azért lett összevisszaság az anyakönyvekben – tréfálkozik Bernard Sappe jegyző, amikor sógornőjének és egy erdélyi fiatalasszonynak köszönhetően végre sor kerül a találkozóra Régusse-ben. – Emlékszem, Garamvölgyi úr úgy dolgozott, hogy kiírt neveket az archívumokból, és megpróbálta ezekhez közelíteni a magyar változatokat. Egyeseket elvetett, másokat elfogadott. Bennünk soha nem merült föl, hogy furcsaság volna a nevünkben. Aztán amikor kutatni kezdtük az anyakönyv lapjairól hiányzó öt esztendőt 1569 és ’74 között, azt vettük észre, hogy amint megjelentek az új családnevek, amelyeknek semmi közük nem volt a korábbiakhoz, a születések száma is megugrott az öt évvel korábbi átlaghoz képest. Vagyis az új lakók sokkal szaporábbak voltak!
– A Magyar Tudományos Akadémia szerint nincs alapja a legendának.
– Sajnos konkrét bizonyítékaink nekünk sincsenek – felel Bernard úr.
– Francia férjemmel mi is nyomoztunk különféle családfakutató honlapokon – veszi át a szót Bú-Renaut Ágota, a szatmárnémeti születésű, évek óta Provence-ban élő tanárnő, aki Bernard Sappe mondandóját is tolmácsolja –, és azt tapasztaltuk, hogy a Régusse-ben és környékén jellemző nevek egészen 1950-ig nem találhatók meg másutt Franciaországban. Ez csak jelent valamit…
Hogyan is kellene hát a tisztázásba fogni?
Felötlenek bennünk egy norvég népzenetanár mondatai, aki – meghallván, hogy az afrikai magyaráb törzs szállásterületéről érkeztünk vissza éppen – vállat vont, hogy ebben nincs semmi különös: Izlandon és Norvégiában a mai napig fennmaradt dalok szólnak azokról a földművesekről és harcosokról, akiket oszmán kalózok ragadtak el a partvidékről, majd telepítettek le Algéria sivatagának kellős közepén. Nem lehetett könnyű életük. Néhány égszínkék szem, vörös szakáll, szőke haj a kefija (fejkendő) alatt – enynyi emlékeztet eredetükre, ám semmiféle írásos nyom nem maradt utánuk.
Régusse-ről a műveltebb magyarok értesültek Illyés Gyulának köszönhetően, de többen még Garamvölgyinél is továbbmentek, és a hétköznapi történelmű provence-i falu megkapta a keresztségben a Regős nevet. Mármint hogy a nem minden misztikum nélküli magyar szó torzult Régusse-é.
Ennyi volna a provence-i magyarok története? Azoké, akik az Óperencián innen nyertek új otthont? Mindez csak egy rege Regősről?
Tény: ha Garamvölgyi Artúr vélt felfedezése igaz volna, négy–ötszáz év távlatából már ugyanolyan keservesen lehetne bizonyítékot találni mellette, mint ellene. Vagyis ugyanúgy igaz lehet, mint amennyire nem. Érdemes volna megvizsgálni a johannita lovagok levéltárát is, amelyben esetleg nyomuk maradhatott efféle adásvételeknek – de ez érdemben mostanáig sem történt meg. Az igazsághoz tartozik az is, hogy ritkán találkoztunk olyan lelkes segítőkészséggel magyarországi és külhoni kutatók, érdeklődők részéről, mint a „provence-i magyarok” esetében. Amikor a kutatástörténetet nyomoztuk – már ez önmagában kész regény, nem minden tanulság nélkül –, Régusse valóságos közüggyé vált mindazok számára, akik valaha betették a lábukat ebbe a gyanús körülmények között betelepített délfrancia faluba. Úgy tetszik, onnan mindenki jó szívvel távozott. Ez valóban jelent valamit.
Régusse azonban több mint jó emlék.
Mikes Kelemen elmond egy torokszorító esetet. A fejedelem, Rákóczi Ferenc udvara rabok vontatta gályán ment Franciaországból Törökországba; épp azon az útvonalon, amelyen másfél századdal előbb a régusse-iek jöttek. A nyílt tengeren ismerős énekre figyeltek föl. Az evezőkhöz láncolt rabok énekeltek. Magyarok – tért vissza a hírrel az urakhoz az, aki lenézett a nyíláson. Aztán a fedélzet utasai tovább ettek-ittak, beszélgettek. Szóba sem ejtették többé a lentieket. Holott más gondjuk sem volt, mint a haza, a hazai szegény nép.
„Új megtelepedettek a faluban, akiknek nincs joguk.” „Segítség az egyiptomiaknak.” „Ötven livre adomány a boumians kapitányának” – Pásztor Zoltán kutató, ma a Magyar Rádió szerkesztője efféle mondatokat talált Régusse középkori irataiban, amikor 1993-ban ösztöndíjasként a fejébe vette, hogy kideríti, mi az igazság a magyar telepesekről. Az „egyiptomiak” a korabeli szóhasználatban vándorcigányokat is jelentett, magyarázza kétkedésünket látva Pásztor, de minden idegen elemre használták, a „boumians” is vonatkozhatott a cigányságra, de a csehekre és más közép-európai népre is.
Tehát mégiscsak úgy alakult Régusse sorsa, hogy valamiért új embereket kellett hozni a faluba. Méghozzá feltehetően az isten háta mögül, az Óperencián túlról: talán éppen Közép-Európából.
Pásztor Zoltán szerint ebben az időszakban nem volt ritka a délfrancia falvak betelepítése külhoniakkal: a dokumentumok szerint bosnyákok, genovaiak, spanyolok leltek otthonra e településeken. Akkor miért zárnánk ki a világ minden tájára szétszóródott magyar rabszolgák francia importját?
– Ám az egyiptomi–szudáni magyarábokkal szemben itt gyors volt a beolvadás, hamar elveszítették identitásukat a telepesek – teszi hozzá a kulturális antropológus. – Közismert, hogy a franciák ma sem jeleskednek a kisebbségek elismerésében: egyetemi csoporttársam ösztöndíjkérelmét például azért utasították el több ízben is, amikor bretonul akart tanulni, mert beírta pályázatába a kisebbség szót. Ez a felfogás uralkodhatott régebben is.
Pásztor Zoltán a felső-provence-i Var megye székhelyén, Draguignon levéltárában is kutatott, ahol konkrét magyar nyomokat nem lelt, de utalásokat igen Régusse elnéptelenedésére, majd egy bejegyzést „új emberek érkezéséről” – méghozzá nagy számban –, akiket feltehetően már a legelső anyakönyvi bejegyzéskor franciásítottak családnevükben. Ám nehéz bármit is feltárni már, mondja a kutató, mert például a régusse-i temetőre sportpályát építettek. Ugyanakkor azt sem feledhetjük, magyarázza Pásztor Zoltán, hogy 1967-ben, a három magyar delegáció látogatásakor kommunista érzelmű polgármestere volt Régusse-nek, aki mindenáron szeretett volna kapcsolatokat építeni Magyarországgal. Elvbarátság ide vagy oda: a franciák nem dobták el ezt a históriát, s útikönyveikben a mai napig szerepel a Régusse címszó mellett a lakosság magyar eredetének története.
Nem csak ott: „A hatvanas évek elején derült fény arra, hogy Marseille-től északkeletre, mintegy 80 kilométer távolságban, a hegyek között számos olyan falu húzódik meg, amelyeknek lakossága részben magyar eredetű” – olvasható többek között a Provence és a francia Riviéra című 1982-es Panoráma útikönyvben. Kocsis Iván váci fotóművészt ez a néhány sor indította útnak, illetve a „Még azt mondják, nem illik” magyar dallamának felfedezése provanszál énekekben: 1992-ben Régusse-be és a másik tizenöt faluba látogatott, hogy félezer fotóval és többórányi, a mai napig le nem fordított hanganyaggal adjon számot az egyre szövevényesebb kérdésről. Kérésére olyan emberek gyűltek össze a falu kocsmájában, akik azt állították, őseik Magyarországról származnak.
Coeurtichi, Laiotka, Chere Guille – Kocsis kívánságára így írták át a Régusse-hez közeli Salernes-ben a vele tartó magyar kollégái vezetéknevét, a Körtésit, a Lehotkát és a Seregélyt. Bár a fotóművész arra int, hogy maga Ilylyés Gyula (emlékszünk: Madame Barberis szerint Gullia Yliech) is óvatos volt a provence-i magyarokkal kapcsolatosan, úgy véli, ezek a névátírások azt mutatják, évszázadok sem kellettek ahhoz, hogy a magyar nevek gyökeresen átalakuljanak. Kiutazásuk előtt Kocsis Ivánék levelet írtak az érintett települések polgármestereinek, akiknek többsége támogatásáról biztosította a magyar csapatot. Régusse elöljárója azzal büszkélkedett, hogy nagyobb ünnepeiken ők még mindig magyarul táncolnak. De igazán számba vehető nyomot Kocsis Iván sem talált.
Hány magyarországi falu mai lakóinak eredetét lehetne viszszavezetni háromszáz–négyszáz évre?
Utolsó próbálkozásként visszatérünk a nullpontra: mi is bevesszük magunkat a draguignoni levéltárba, hogy legalább a kezünkbe vehessük azokat a négyszázötven éves anyakönyveket, amelyek elindították a lavinát. Maga az archívum igazgatója fogad bennünket, szabadkozva mondja, hogy ő nem ért a kérdéshez, de szívesen rendelkezésünkre bocsátja a könyveket, fotót is készíthetünk róluk, amennyi csak teszik.
Egy karcsú meg egy tömzsibb füzet: innen ered tehát minden. A szeszélyes, alig olvasható, évről évre vezetett bejegyzések 1553-ban kezdődnek, kezdetlegesebb, dülöngélő betűkkel, leginkább latinul. 1559-ben új pap érkezik, aki gyöngybetűkkel rója be a neveket, eseményeket; aztán egyszerre csak évente váltakoznak a dokumentálók: úgy látszik, Régusse-ben járvány tört ki, vagy aratott a háborús halál. Elérkezünk 1569 drámai esztendejéig: nincsenek üres lapok, vérfoltos sarkok, megszakadt tollvonás, csak körülbelül egy ujjnyi széles űr, amely után rögtön 1574 következik. Ha Garamvölgyinek igaza volt, ebben a résben, pestis, kolera vagy vallási türelmetlenség gödrében tűnhetett el Régusse eredeti provanszál lakossága. S léptek a helyére öt évvel később az oszmán deportálás és Konstantinápoly poklát megjárt magyarok. Ha.
Bár Garamvölgyi firkálásaitól megszabadították az anyakönyveket, Hegyi Klára útmutatásai alapján ráakadunk azokra az oldalakra, amelyeken az emigráns magyar honi eredetű neveket vélt fölfedezni. 1594-ben egy művelt kéz többek között Bongor, Rigordy családneveket örökített meg. Legalábbis így is olvashatók a girbegurba jegyzetek. Kutakodásunkat látva idősebb hölgy hagyja ott könyvtornyait, és friss levéltári kiadványokat helyez elénk: többkötetnyi Régusse-genealógiát, sok száz oldalas névsort a településen valaha is élt emberekről. Mint Geneviéve Castant elmondja, évek óta foglalkozik a falu családtörténetével, de véleménye szerint a magyar mondának semmilyen alapja nincs, hiába is ássuk bele magunkat az anyakönyvekbe. Megerősíti Hegyi Klára téziseit Garamvölgyi hangtörténeti tévedéseiről, hozzáfűzve, hogy a Bagarryk ipszilonja sem kuriózum, ahogy nálunk, úgy Franciaországban is a nemesség jele. S mivel az 1500-as évek közepénél régebbi anyakönyvi adatok nem állnak rendelkezésre, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy ezek az állítólagos magyar nevek léteztek-e korábban is.
Itt állunk hát Régusse főterén, minden lehetőséget kimerítve, bámészkodunk a kocsma előtt, ahol a helybéli férfiak hátukat a régi erőd kőfalának vetve sütkéreznek a tavaszi tíz fokban. A kocsma szomszédságában sarki fodrászat, miniszoknyás fodrászlány magakelletően futkos át percenként az utca túloldalára, hogy végre történjék is valami. A sikátorokban néha feltűnik egy-egy magányos kutyasétáltató, de senki és semmi nem töri meg Régusse hallgatását. Ugyanez a helyzet a többi festőien kihalt településsel – többek között Moissackal, Cotignackal, Salernes-nel –, amely a fáma szerint egykor magyar volt, és amelyet hiába teszünk tűvé temetőjével együtt, semmiféle hazai vonatkozású emlékre és emlékezetre nem bukkanunk. Csak fáradt arcú emberekre, imitt-amott düledező házakra, gyönyörű utcákra és bizarr kőfejekre a kapuk felett meg a szaracénok ellen épített őrtornyokra.
Régusse új temetőjében azért megtaláljuk az egyik legrégebbi sírt, amelyben Rigaurdyak pihennek. S eleven magyarokra is lelünk – csak másképp… Szobrászokra, lovas kalandorokra, akik évtizedekkel ezelőtt vagy éppen mostanában menekültek el az anyaországból. Róluk később számolunk be.
– Az 1967-es magyarországi látogatások után feledésbe merült a magyar ügy – mondja Bernard Sappe, aki nem bírt ellenállni a vágynak, és egyszer Bécsből lehajózott Budapestre, hogy lássa ősei lehetséges hazájának mai központját. – Próbált a régusse-i történeti kutatóbizottság tovább nyomozni, nem sok sikerrel. Mindenesetre már régóta töprengünk azon, hogy testvértelepülést keressünk Régusse-nek, de a sok itteni olasz miatt elsősorban Olaszországban gondolkodtunk. Én javasolni fogom, hogy ismét forduljunk Magyarország felé. Igaz, errefelé még mindig rossz érzést ébreszt Attila, a hun vezér neve, mert nálunk az a mondás járja, ahol ő járt, ott többé nem nőtt ki a fű. De minden viszonylagos – legyint nevetve Bernard úr.
„Ma már semmiféle komplexusunknak nem kell lennie azért, mert Attila gyermekeinek leszármazottai vagyunk – jelentette ki Mireille Agnes régusse-i iskola-igazgatónő az 1968-ban Toulonban tartott Régusse-konferencián. – Számunkra Attila Isten ostora, a magyarok számára intelligens, építő történelmi hős, aki párját ritkította, s aki hadjáratai során benépesítette Európát. Ellenben Johanna királynőt a provence-iak dicsőítik nagylelkűségéért és szépségéért, míg a Duna mentén vérszomjas gyilkosnak tartják, akit a magyar Lajos király haláláért is felelősség terhel. Kinek van igaza, ki téved? Talán mindkét fél?”
Talán mindenki téved Regős regéjében? Talán senki sem? Alaptalan kultusz keletkezett egy jóhiszemű tévedésből? Hamis rokonságtudat hangtani csökönyösségből? Tudományos konformizmus övez olyan kérdéscsokrot, amely az oszmán rabszedés és deportálások evidenciájára vonatkozik? Vagy ha megfordítjuk Illyés Gyula oly sokat idézett 1939-es mondatát: „Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznánk, az is a magyar testvériséget örökölné”, azaz egy magyar kisdedet régusse-i tanyára, provanszál testvériséggel – akkor megkapnánk a rejtély ironikus megoldását?
Minden olyan egyszerű lehetne – csak ne volnának magyarábok meg szaharai vikingek! Csak ne lenne olyan reménytelen megtalálni a magyar történelem túszait, azt a sok tízezer embert, akit az oszmán hadseregbe soroztak, anatóliai pasák háremébe zártak, vagy halálra dolgoztattak a gyapot- és pisztáciaültetvényeken.
Régusse üzenete minden kérdést és óhajt felülír: „Szálazzuk ki a hajszálereket is, amelyekkel közösségünkbe vagyunk nőve – írja Illyés a Hajszálgyökerek végén –; vizsgáljuk meg, hogyan működnének azok a lehető legjobb eredménnyel, mindnyájunk javára.”
Nem vitás, ez manapság is megszívlelendő.
Vége
A dőlt betűs idézetek Illyés Gyula Hajszálgyökerek című írásából származnak.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter leleplezi a fogkefét
