Lakoma a piacon

Délidő van a Rákóczi téri csarnokban. Ilyenkor hosszú sor képződik a frissensülteket, házias ételeket kínáló kifőzdék előtt. Az egyik talponálló kerek kőasztalánál hatvanas férfi ebédel. Látszik rajta, hogy valami bensőséges ünnep része, ahogyan étkezik. Nyugodt mozdulatokkal kanalazza a főzeléket, a kanál élével apró fasírtdarabkákat vág, és a tányér szélére rakja őket. Időnként megszagolja a fűszeres húsgombócot, a főzeléket, ahogy nyel, behunyja a szemét.
– Parancsoljon, álljon csak ide nyugodtan. Jó étvágyat – mondja nekem, ahogy tálcámmal ügyetlenkedek az emberek között. Most már közelről figyelem a gasztronómiai áhítatot.
– Húsz éve nem ettem főzeléket. De ilyen jót talán sohasem. A csirkeraguleves sem volt akármilyen, és most ez a zöldbabfőzelék a fasírozottal! Egyszerűen pompás – lelkendezik bőrkabátos asztaltársam.
Semmi frappáns nem jut az eszembe:
– Egyen gyakrabban ilyen főzeléket, de el is járhatna ide néha… – motyogom.
– Hja kérem, Kanadából? Az bajos lenne – feleli nevetve. Bemutatkozik, Markovits Józsefnek hívják, Québecben, Montrealban lakik. És elereszt egy nagy sóhajt. Szinte kéretlenül mondja az élettörténetét, mintha már régóta kikívánkozott volna belőle. Megtudom, hogy gyermekotthonban nőtt fel, asztalosszakmát szerzett, és a Magyar Hirdetőnél dolgozott. Az apja 1956-ban ment ki Kanadába, az öccse pedig a hatvanas években. Hiába kapta a meghívóleveleket, a disszidens rokonság miatt nem engedték ki, és „értelemszerűen” nem mehetett nyugatra sem. Kiállítások dekorációs paravánjait állította össze a hazai helyszínek mellett az NDK-ban, Bulgáriában, Romániában és a Szovjetunióban. 1976-ban talán véletlenül került a neve a görögországi Szalonikibe induló ácsok listájára, de mindenki őszinte meglepődésére visszajött.
– Innen nem is messze, a nyolcadik kerületi Kőris utcában laktunk, és 1970 karácsonyára, csodák csodájára, megérkezett az útlevelem. Még azon a télen elindultam Kanadába, de nem szereztem jó benyomásokat. Egyrészt rettentően nagy tél volt, az akkori hidegrekord csak az idén januárban dőlt meg, másrészt egy hónapig az öcsém vegytisztítójában dolgoztam. Idehaza várt a feleségem és a fiam, így visszajöttem. Ez persze tetszett a rendszernek, ezért kiváló dolgozó lettem, majd brigádvezetőt csináltak belőlem – hallgatom a történetet, miközben akkurátusan kanalazza a főzeléket.
Markovits József egy szép napon kilépett az állami vállalattól, s egy Király utcai maszek asztalosnál helyezkedett el. Fából víkendházelemeket készítettek, majd a helyszínre utazva összeállították az építményt. Az ország számos részére eljutott, de leginkább a Balaton körül húztak fel faházakat. Nem is tagadja, jól keresett. Aztán a társa megismerkedett egy lánynyal, akivel társasúton öt napra Párizsba készültek. Invitálták őt is, hát velük ment. Aztán minden megelőző elhatározás nélkül bementek a rendőrségre, ahol is az illetékesek úgy döntöttek, politikai menekültként kint maradhatnak. Két évig bútorjavításból élt, majd Hollandiába utazott, ahol hajófestőként próbált boldogulni. Közben idehaza rendre elutasították a felesége és a kisfia kiutazási kérelmét, ám ők kimentek Bulgáriába, onnan Jugoszláviába érve csak a vitorlák irányát kellett átállítani, s végül 1980-ban egy olaszországi, Udine melletti menekülttáborban József megtalálta a családját. Egy barátja támogatásával Nápoly mellett telepedtek le, ahol egy kisvárosban kukáskocsin dolgozott, majd egy óriásplakát-szerelő vállalkozásnál a plakáttartó vastraverzek összeállításában vett részt. Összesen hat évig.
– 1986-ban ismét Kanadába mentem, és jött velem a családom is. Hamar szembesültem a „ha van pénzed, boldogulsz, ha nincs pénzed, mehetsz a süllyesztőbe” elvvel. Szerencsémre házmesteri állást kaptam. Nem voltam festőfenomén, ennek ellenére beiskoláztak ipari tanulónak. Az első évben 14, a másodikban 17, a harmadik évben pedig már 20 dollár volt az órabérem. Felszabadultam, asztalosból festő lettem, s a fiam is besegített. Létrehoztunk egy házfelújító céget, a mai napig működik. Télen 7-8, nyáron 20-21 alkalmazottat tartunk. Ma már nyugdíjas vagyok, de ha kell, én is besegítek a munkákba – szögezi le.
Asztaltársam bejárta már a fél világot. Las Vegasban belekóstolt a szerencsejátékokba. Igyekezett mértéket tartani: „Hülye nem vagyok, keveset játszom.” Mexikó, Costa Rica, Venezuela, a karibi térség szerelmese, de imádja Kanadát is, amely országnak nagyon sokat köszönhet. Visszajár Európába, fiatalsága helyszíneire: Olaszországba, Franciaországba és persze időnként Magyarországra is.
– 1991-ben jöttem vissza először. Nagyon tetszett, de egyre kevésbé vonzó, ami itt folyik. Drága az élet, elképedve láttam a televízió híradójában, hogy öt napig hordoztak egy gyermeket kórházról kórházra, míg végül ellátták. Az arcokról is mintha eltűnt volna a vidámság, az emberek túlhajszoltak. Megnéztem a régi utcánkat, elkeserít a szemét, az elhagyatottság. Korábban úgy gondoltam, hazaköltözöm, de ezt már elhessegettem magamtól. Jártam drága éttermekbe, de nem éreztem igazán az ízeket. Ma kérdeztem a taxistól, hogy hová menjek enni, ha normális ételre vágyom. Hát így kerültem én erre a csodálatos helyre. Előtte, magának elárulom – kacsint –, a zöldségeskofáknál patisszonokat és paprikákat válogattam, hagyma és petrezselyem illatát szívtam magamba. És ez a főzelék! – szinte felkiált. – Holnap rizses húst eszem, majd kelkáposzta-főzeléket. És harmadnap tökfőzeléket, ki nem hagyom semmi pénzért. Ha van kedve, legyen a vendégem…