Mozaik

Még mindig nem tanultuk meg, melyek az érdekeink, illetve kikkel alkotunk érdekközösséget – vallja Eugeniusz Piontek a visegrádi államok együtt nem működéséről. Egy Lengyelországban rejtegetett ötvenhatos magyar zászlóról és a megosztó orosz külpolitikáról is beszélgettünk a varsói jogászprofesszorral.

Professzor úr, tudomásunk szerint önt számos emlék fűzi a magyarokhoz. Az 1944-es varsói felkelés különleges fejezete a két nép kapcsolatának. Mesélne erről az ifjúkori élményéről?
– Napra pontosan emlékszem Zoliborz városrész kapitulációjára: 1944. szeptember 27-én a kitelepítendő kerület lakossága elindult a Varsótól délkeletre fekvő városkába, Pruszkówba. A bielani erdőnél ekkor már magyar őrszázad állt, ez vett át bennünket a német fegyveres erőktől. „Éljen a magyar, és éljen a lengyel” – felkiáltással köszöntöttük egymást, noha voltaképpen a barikád két oldalán álltunk. A magyar katonák gyámolították a felkelésben részt vett lengyel nőket és a gyermekeket mindaddig, amíg azok ismét nem kerültek német őrizet alá. Addig azonban sokan megszöktek közülük. A magyar katonák szemet hunytak a szökések fölött. Úgy bántak velünk, mint az igazi barátok.
– Egy regényes szerelem történetéről csak később szerzett tudomást.
– Igen, magyar barátaim 1957-ben mesélték el az alábbi történetet. A forradalom után jártam először Magyarországon, s véletlenül egy lengyel–magyar házaspárhoz kerültem. Az aszszony lengyel volt, a férj magyar: 1938-ban ismerték meg egymást a bukaresti nemzetközi cserkésztalálkozón. Rögtön egymásba szerettek. Egy ideig leveleztek a háború kitörése után is, de a kapcsolat megszakadt. A lány 1944-ben, a varsói felkelés alatt összekötő volt Zoliborz és Kampinos között, így többször kellett megjárnia titokban a magyar hadosztály felügyelete alá tartozó területet. A felkelés leverése előtt nem sokkal elkapták, majd a magyar hadosztály ezredeséhez kísérték. A lány elsápadt, amikor az ezredesben régi szerelmét ismerte föl. Az megölelte a lengyel hadifoglyot, magával vitte Magyarországra, ahol elvette feleségül.
– A magyar forradalomhoz is nem mindennapi esemény fűzi.
– Sokáig rejtegettünk egy lyukas magyar zászlót varsói lakásunkon. Ötvenhat őszén az öcsém is, én is aktívan részt vettünk a lengyelországi, poznani és varsói tüntetések szervezésében. Öcsémnek magyarországi kapcsolatai is voltak, így került hozzánk a forradalom lyukas zászlaja, amelyet a határon keresztül csempésztek át 1956 végén. 1961-ig őriztük a zászlót, ám abban az évben testvéremet letartóztatták, és házkutatást tartottak nálunk. A belügy alkalmazottai megtalálták a zászlót, amelyet nyomban elkoboztak. Öcsémet bebörtönözték. A zászló sorsáról mit sem tudunk.
– Ön 1957-től tudatosan készült Lengyelország csatlakozására az Európai Gazdasági Közösséghez. Milyen lehetőségei és eszközei voltak egy kommunista országban?
– Két kiváló professzorom, Cezary Berezowski és Manfred Lachs egy napon váratlanul meghívott néhány fiatal tanársegédet a Varsó közelében fekvő tudományos központjukba. Ebben az időben nagy volt a távolság a professzorok és a fiatal kutatók között, így invitálásuk nagyon meglepett. „A jövőt érintő fontos gondolatokat szeretnénk megosztani önökkel” – kezdték a professzorok. „Az Európai Szén- és Acélközösség több mint öt éve sikeresen működik. Most azonban magasabb szintű integrációra kerül sor a tagállamok között. Európa horizontálisan minden területre kiterjedő gazdasági közösséget hozott létre. A cél a belső vámok eltörlése és a közös piac megvalósítása, majd hoszszabb távon a szorosabb politikai együttműködés. Nyugat-Európa föderáció révén ebbe az irányba fog fejlődni. Figyeljék a folyamatok minden részletét. Amikor lehetősége nyílik Lengyelországnak csatlakozni ehhez a közösséghez, akkor már legyenek felkészült szakemberek” – kötötték a lelkünkre 1957-ben professzoraink. Ettől az időtől kísérem figyelemmel az Európai Unió, akkor még Európai Gazdasági Közösség minden rezdülését. Persze akkoriban rendkívül korlátozottak voltak a lehetőségeim. Nem jutottunk hozzá alapvető nyugati szakkönyvekhez, egy időben útlevelet sem kaptam. Mindenesetre sikerült belépőt szereznem a szejm könyvtárába. Ott már hozzáférhető volt az EGK teljes dokumentációja. A hatvanas évek végétől már rendszeresen utazhattam külföldre.
– Amikor 1989 után világossá vált, hogy Lengyelország valóban be fog lépni a közösségbe, mennyire volt erre felkészült az ország? Meghallgatták az ön tanácsait?
– Abban az időben nem. Amatőrök készítették elő Lengyelország csatlakozását. Jóindulatúak voltak, de nem dolgoztak hatékonyan. A lényeg mégiscsak az, hogy ma már teljes jogú tagjai vagyunk az Európai Uniónak. Ne feledjük, sokáig sem Lengyel-, sem Magyarországot, sem az akkori Csehszlovákiát nem akarták fölvenni az EGK-ba. Persze szorosabb kapcsolatot akartak velünk tartani, ennek köszönhető a PHARE-program is, de a kilencvenes évek elején még szó sem volt kétoldalú klauzuláról. Sőt 1997 előtt, az amszterdami szerződés kidolgozásának idején a bizottság elnöke, Jacques Delors arra próbált rábeszélni bennünket, hogy inkább az Európai Szabad Kereskedelmi Társulásba (EFTA) lépjünk be, mint az Európai Unióba. Amikor a skandináv országok és Ausztria már teljes jogú tagjai lettek az EU-nak, akkor bizonyosodott be, hogy elkerülhetetlen Közép-Európa országainak fölvétele.
– Mennyire voltak fölkészülve ezek az új államok saját érdekeik védelmére és a tagságra?
– Egyáltalán nem voltunk fölkészülve, de amíg Görög- és Spanyolország a belépéskor kedvezményezett helyzetben volt, addig nekünk a csatlakozás előtt teljes egészében át kellett ültetnünk a közösségi vívmányokat a belső jogba. Spanyolország például erre tízéves átmeneti időszakot kapott – mi semmit.
– Ez politikai döntés volt?
– Igen, ez puszta politika. Mi mégiscsak a kommunista blokk, a Varsói Szerződés országai voltunk, óvatosak voltak velünk szemben. Persze valójában mi sem tudtuk, mi az unió. Mégis arra hívnám föl a figyelmet, hogy országaink rendkívül gyorsan megtanulták az integráció kultúráját. Gondoljon bele, milyen gyorsan átálltunk a piacgazdaságra. Ebben alig kaptunk segítséget, hacsak a néhányszor nyújtott kisebb támogatást nem mondom annak. Németország keleti tartományait máig sem sikerült a volt nyugati rész szintjéhez igazítani annak ellenére, hogy elképesztő összegeket fektettek bele.
– Ön szerint hogyan kellene ma érvényesítenünk az érdekeinket az unióban? Tavaly a brüsszeli uniós csúcson Lengyelország például egyedül maradt az úgynevezett négyzetgyökrendszerrel, amely a szavazatok újraelosztására vonatkozott az Európai Tanácsban.
– Személy szerint az elmúlt négy évben több mint négyszáz oldalnyi anyagot publikáltam az unió reformjával kapcsolatban. A négyzetgyökrendszert nem támogatom, mivel nem ültethető át a gyakorlatba. Egyébként legelőször a svédek javasolták ezt a szavazatelosztási módszert, de hamar felhagytak elképzeléseikkel, mivel elmagyarázták nekik, hogy a rendszer működésképtelen.
– Miért erőltette mégis Lengyelország ezt a szavazatelosztási módot?
– Több oka is van ennek. Egyrészt még mindig hiányzik a tárgyalásokon a többéves tapasztalat. De honnan is legyen, amikor csak négy éve vagyunk tagok. Meg kell tanulni az alkalmazkodást. A tárgyalás többfázisú folyamat, számos kormányon kívüli szervezeten mennek át a javaslatok, s ott is jelen kellene lenni… Nincs még szervezeti tapasztalatunk, nincs erre kiképzett szakértőgárdánk, nincs megfelelő konzultációs fórumunk – még csak tanulunk. Az integrációs folyamat a társadalmat is érinti, nem csak a kormányokat. Fontos a társadalmi szolidaritás kérdése is. Visszatérve a szavazatelosztási módra, az elfogadott kettős többség elve szerintem működő és jó rendszer. A közepes méretű tagállamok is kellően tudják érvényesíteni az érdekeiket, ugyanakkor a legnagyobbak nem tudják leszavazni a kisebbeket. A harmadik szempont, hogy a legkisebb és a közepes méretű országok szövetséget kötve sem tudják teljesen megbénítani a legnagyobbakat. Vagyis a rendszer ésszerű kompromisszumokat követel meg.
– Ha már említettük az esetleges szövetséges államokat, mi a véleménye a visegrádi országok együttműködéséről?
– Nyolcvankilenc óta alig észlelhető együttműködés. Ennek az az oka, hogy még mindig nem tanultuk meg, melyek az érdekeink, illetve kikkel alkotunk érdekközösséget. Az együttműködés annál gyümölcsözőbb, minél inkább érzik az együttműködő tagok, hogy közösek az érdekeik. Tehát a saját gyengeségünkről van szó. Ugyanakkor a kommunizmus negyven éve után nehezen találjuk meg önmagunkat. Országaink geopolitikai fekvéséből is adódik, hogy egymásra vagyunk utalva. Ezt mielőbb be kell látnunk.
– Vajon Lengyelország megtalálta már az unióban az önazonosságát?
– Nem mondanám. Lengyelország és persze az unió érdeke is, hogy nagyobb figyelmet fordítson a Földközi-tenger térségére és a keleti politikára. Lengyelországnak itt fontos közvetítő szerepe lehetne. Ukrajna felvétele elengedhetetlen feltétele az egész közösség stratégiai biztonságának. Ki tudja, lehet, hogy hosszú távon Grúzia és Örményország felvétele is szükségessé válhat. Lengyelország feladata erről meggyőzni a nyugati tagállamokat. Kormányaink próbálják is ezt megtenni, de kevéssé hatékonyan és következetesen. Persze, tegyük hozzá, a régi nyugati tagállamok nehezen értik meg ezt a keleti világot. Az unió keleti határán fekvő tagállamoknak, valamint a balti államoknak sokkal szorosabban kellene együttműködniük ebben a kérdésben is. Még egyszer hangsúlyozom: a geostratégiai egyensúly feltétele Ukrajna felvétele. Mi már éltünk Oroszország árnyékában, tudjuk, mi Oroszország.
– Véleménye szerint milyen Oroszország-politikát kellene folytatnia Lengyelországnak?
– Lengyelország elemi érdeke, hogy a lehető legjobb kapcsolatai legyenek Oroszországgal. A legnagyobb probléma, hogy keleti szomszédunknál nagyon gyenge a civil társadalom, és a politika demokratikus hagyományai is csekélyek. Nem elhanyagolható az orosz hatalomgyakorlás mentalitása sem, amelynek történelmi hagyományai vannak. Elsősorban a gyakorlati kérdésekre kellene koncentrálnunk, a fölösleges konfliktusokat kerülnünk kell. Ne legyen illúziónk, hogy a stratégiai kérdéseket egyedül is meg tudjuk oldani. Az Oroszországgal való stratégiai kapcsolatok rendezésére az unió hivatott közös erővel és egységes koncepcióval.
– Számos példa mutatja, hogy Oroszország úgymond „kiszipkázza” az unióból az egyes tagállamokat. Mit gondol ezekről a jelenségekről?
– Oroszország mindig Európa megosztására fog törekedni, az egyes tagállamokkal külön akar tárgyalni. Gondoljunk csak Gerhard Schröder kancellárra, aki ma a Gazprom egyik meghatározó vezetője. Nekünk közös pozitív európai Oroszország-politikára kell törekednünk. Hangsúlyozom a pozitív jelzőt, de a tagállamoknak mindenképpen kerülniük kell a különutas megoldásokat. Ebben az esetben Oroszország felhagy az egyes tagállamok leválasztásával. Érvényes ez akár az energiapolitikai szolidaritásra is. Magyarország előtt már Bulgária, Románia és Ausztria is föladta ezt az elvet. Röviden szólva Oroszországgal a stratégiai kapcsolatokat együtt kell kialakítani, az egyes tagállamok pedig a kétoldalú gyakorlati kapcsolatok építésével foglalkozzanak. A fölösleges konfliktusok kerülése legyen az irányelv.
– Lengyelország hamar elismerte Koszovó függetlenségét. Mennyire volt ésszerű ez a döntés?
– Nem gondolom, hogy helyes volt ennyire sietnünk. Az Európai Unió elkövette azt a hibát, hogy összemosta Milosevics Jugoszláviáját és a mai Szerbiát. Koszovó kérdése rendkívül érzékenyen érinti az egész Balkánt. Gondoljuk végig a térség történetét: a Balkán egyensúlyának megőrzése érdekében a legmegnyugtatóbb megoldás az lett volna, ha Koszovó teljes belső autonómiát kap Szerbián belül – akár az unió hosszú távú protektorátusával. Azzal, hogy Koszovó szuverénné vált, egyrészt fölöslegesen föltüzeltük a szerbeket, másrészt beláthatatlan folyamatokat indítottunk el, amelyek károsak Európára nézve is. Az elismerés igenis precedenst teremt, hiszen a macedóniai albánok szintén követelhetik majd, hogy ők inkább Albániához vagy épp Koszovóhoz szeretnének tartozni. Nem mondhatjuk, hogy egyedi esetről van szó, hiszen minden eset egyedi.
– Amerika mégis megteremtette ezt a precedenst, majd Francia- és Németország elsőként ismerte el Koszovót. Minek tulajdonítja e gyors döntéseket?
– Nyugat-Európa soha nem értette igazán a Balkán kérdését, és nem is tapasztalta meg közvetlen közelről, mit jelent a „balkáni katlan”. Nekünk viszont Közép-Európában pontosan megvannak a történelmi tapasztalataink. Sajnálom, hogy például Lengyel- és Magyarország nem alakított ki közös álláspontot az unión belül. Itt lett volna a kiváló alkalom, hogy a visegrádi országok Bulgáriával és Romániával összefogva hallassák a hangjukat. Ha közösen képviseltük volna álláspontunkat – a sokszor keserű történelmi tapasztalataink birtokában –, akkor talán meg tudtuk volna győzni a nyugati tagállamokat is a megfelelő megoldásról. Persze én az amerikai szövetség nagy pártolója vagyok amúgy, de nem ebben a kérdésben. Úgy vélem, az amerikai szövetség a garanciája az európai biztonságnak. Európa annyiféle mozaikból tevődik össze, hogy elengedhetetlen a közeljövőben a szoros együttműködés az Amerikai Egyesült Államokkal. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ilyen kérdésekben, mint ez, ne fejezzük ki határozott szövetségesi álláspontunkat.