Süketek párbeszéde a válság árnyékában ?

Már hét éve, hogy sok más – fejlett és fejlődő – országhoz hasonlóan hazánk is az inflációs célkövetés rendszerét alkalmazza. Ez a szabályalapú monetáris-politikai keretrendszer – remélhetőleg örökre – nálunk is véget vetett az inflációs hajlamnak. Bár részletkérdésekben olykor adódnak szakmai viták, de a monetáris politika alapvető hitelességét sikerült megteremteni. A történelmi félmúlt rossz emlékei ellenére Magyarország polgárai jellemzően nem arra számítanak, hogy a nehéz helyzeteket a gazdaságpolitika a jövőben az infláció felpörgetésével próbálná meg kezelni.
Növekvő államadósság
Sajnos ugyanez távolról sem mondható el a költségvetési politikáról, sőt ellenkezőleg: a rendszerváltás óta éppen hét évvel ezelőtt érte el a GDP-arányos államadósság a legalacsonyabb, ötven százalék körüli értéket, és azóta csak folyamatosan növekedett. 2008-ban több mint 66 százalék, tehát az egy főre jutó adósság (mai árakon számolva) a hét évvel ezelőtti egymillió forintos szintről 1,6 millió forint fölé emelkedett. Az eladósodás alapvető oka nyilvánvalóan a költségvetési hiány, amely 2006-os közel tízszázalékos értékével utcahosszal megelőzte a teljes EU-mezőnyt. Azóta ugyan az eredeti, 2006 őszén benyújtott konvergenciaprogram várakozásainál is gyorsabban sikerült csökkenteni a deficitet, de nincs mit szépíteni azon a tényen, hogy a 2007-es 5,5 százalék, sőt a 2008-ra tervezett 4 százalék is felülmúlja az összes többi tagország mutatóját.
A hiányhajlam letörése
Felismerve az eladósodási folyamat fenntarthatatlanságát, több szakember, ellenzéki politikus, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) már két éve javasolta szabályalapú költségvetés-politikai keretrendszer bevezetését. Amint a monetáris politikai keretrendszer véget tudott vetni az inflációs hajlamnak (inflation bias), a költségvetési szabályrendszerrel véget kell vetni a hiányhajlamnak (deficit bias). Közel egyévnyi késlekedés után a Pénzügyminisztérium 2007 nyarán közzétette koncepcióját, majd novemberben benyújtott egy törvényjavaslatot. A tervezet négy alapelemet tartalmaz: 1. az elsődleges egyenlegnek biztosítania kell, hogy az államadósság ne növekedjék az inflációnál gyorsabban, 2. az önkormányzatok csak beruházást finanszírozhassanak hitelből, 3. minden olyan javaslatot, amely rontaná a költségvetési egyenleget, legyen kötelező ellentételezni, 4. jöjjön létre egy független költségvetési hivatal, amely felügyeli a szabályok betartását.
Bár a kormánynak eddig sikerült betartania a konvergenciaprogram hiánycéljait, a problémák folyamatosan szaporodnak. Vitatható a kiigazítás szerkezete, mivel a kívánatosnál nagyobb hangsúlyt fektet a bevételek növelésére és kevesebbet a kiadások lefaragására. Részben emiatt is vázolja fel legújabb jelentésében az egyik legtekintélyesebb nemzetközi pénzügyi szervezet, az Institute of International Finance (IIF) azt a forgatókönyvet, amely szerint leáll a reformfolyamat, majd a soron következő választások előtti osztogatás nyomán 2010-re ismét 6 százalék fölé emelkedik a hiány. Ne felejtsük el, hogy a 2006-os választások óta eddig még semmi olyan nem történt, ami ne történt volna meg már korábban is. Rendszerint eddig minden ciklus első felében csökkent a hiány, utána pedig drámaian emelkedett.
Pillanatnyilag semmi konkrét jel nem utal arra, hogy az IIF-nek ne lehetne igaza.
Sebezhető, sérülékeny gazdaság
A bizalmi probléma különösen élesen vetődik fel a múlt nyár óta zajló nemzetközi pénzpiaci válság körülményei között. Bár eddig a feltörekvő piacok nem kerültek közvetlen veszélybe, de az azelőtti szinttel összehasonlítva a befektetők sokkal kevésbé tűrik a kockázatot. Magyarország márpedig igen kockázatosnak tűnik világviszonylatban: a Standard & Poor’s hitelminősítő intézet szerint a világon a hetedik legsérülékenyebb gazdaság, jóval megelőzve az összes visegrádi és latin-amerikai országot. De nemcsak a hitelminősítők ítélik veszélyesnek a helyzetet, hanem a pénzpiaci szereplők is. Létezik olyan pénzügyi termék, amelynek ára azt méri, hogy egy adott ország milyen valószínűséggel lesz képtelen törleszteni adósságát. A magyar mutató többszöröse bármelyik másik visegrádi ország mutatójának. További rossz hír, hogy március elején már volt olyan eset, amikor nem sikerült minden felkínált állampapírt eladni az aukción, holott normális körülmények között a felkínált mennyiséget többszörösen meg szokta haladni a kereslet. Szerencsére az amerikai jegybank éppen akkoriban pumpált a világgazdaságba négyszázmilliárd dollárt (nagyjából a magyar aukciós mennyiségek ezerszeresét), ami rövid távon megoldotta a helyzetet, de az egymás után érkező rossz hírek mellett ez nem feledtetheti, hogy beretvaélen táncolunk.
Külön-külön talán minden egyes rossz hírre lehet valamilyen speciális magyarázatot találni, de együttesen már nyilvánvaló, hogy rendkívüli sebezhetőségről tanúskodnak, és ezért – a mai nemzetközi pénzpiaci helyzetben – vészjelzésnek tekintendők. E tekintetben a költségvetési hiány szintje és a költségvetési politika hiteltelensége – a korábban vártnál gyorsabb deficitcsökkenés ellenére – közvetlen és drámai probléma, amely bármelyik nap pénzügyi válságba juttathatja hazánkat.
Védene a szabályalapú keretrendszer
Ilyen körülmények között magától értetődő következtetés, hogy a lehetséges legerősebb formában kell kifejezésre juttatni az egységes nemzeti és politikai elszántságot a fenntartható egyensúly megteremtésére és tartós megőrzésére. Figyelembe véve a magyar jogrendszert és az elmúlt évtizedek tapasztalatait, az adekvát megoldás egy kétharmados törvényben megszavazott, szabályalapú költségvetés-politikai keretrendszer. Mit látunk ehelyett a gyakorlatban? A pártok hónapszám egyeztetgetnek mindennemű érdemi előrelépés nélkül. Folyamatosan elbeszélnek egymás mellett (vagy talán inkább taktikáznak), aminek egyértelmű példája volt a Világgazdaság című újság nemrégiben megrendezett konferenciája.
A külső szemlélőnek a probléma egyáltalán nem látszik megoldhatatlannak. Vannak olyan elemei a kormány javaslatának, amelyeket mindenképpen meg kellene tartani, és vannak az ellenzéknek javaslatai, amelyeket mindenképpen el kellene fogadni. A kormány oldalán az adósságkorlátból levezetett elsődleges egyenlegszabály, a kötelező ellentételezés és a költségvetési hivatal kulcselemek. Az ellenzék javaslatai közül a kiadások súlyának érdemi csökkenését biztosító kiadási plafonok bevezetése, a különféle trükközési lehetőségeket kizáró költségvetési elszámolási szabályok törvénybe iktatása, valamint az önkormányzati feladatok és finanszírozási források rendszerének alapos áttekintése érdemel feltétlenül komoly megfontolást. Bár e kérdést már a novemberben benyújtott törvényjavaslat is rendezi, feltétlenül említést érdemel, hogy a szabály alkalmazását megelőző években biztosítandó a konvergenciaprogram szigorú betartása – lehetőleg tartós, kiadáscsökkentő reformlépésekkel alátámasztva. Vegyük ezeket sorra!
Vannak, akik szerint a javasolt egyenlegszabály egyrészt felesleges, másrészt nem átlátható (nem „transzparens”). Egy jelentősen eladósodott országban a költségvetési fegyelmet nem lehet komolyan gondolni egyenlegszabály nélkül. A mai magyar helyzetben ezen jelentős elsődleges többlet értendő, azaz a kamatok nélkül számított bevételeknek meg kell haladniuk a kamatok nélkül számított kiadásokat. Összehasonlításképpen érdemes figyelni, ahogy Németország készül bevezetni egy ennél lényegesen szigorúbb szabályt, ők ugyanis a teljes egyenlegre kívánnak egyensúlyt előírni, tehát az államadósság kamatai sem vihetik deficitbe a költségvetést. Akik szerint a javasolt egyenlegszabály felesleges, azok nem veszik tudomásul, hogy az adósságállomány alakulására elsősorban a költségvetési egyenlegnek van hatása, és ennek megfelelően mind az Európai Unióban, mind a költségvetési fegyelem mintaországaiban (Új-Zéland, Hollandia, Chile stb.) az egyenlegszabály az igazi fegyelmező eszköz. A transzparencia hiányával érvelők nem veszik észre, hogy a széles körben elfogadott inflációs célkövetési rendszer, amelyről fentebb már ejtettünk szót, semmivel sem átláthatóbb, amit az is jól mutat, hogy a piaci szereplők számára közel sem egyértelmű (sehol a világon!), hogy a monetáris tanács következő ülésén milyen döntés fog születni.
Egyenlegszabály, kötelező ellentételezés
A kötelező ellentételezés szabálya annyira elemi követelmény, hogy bátran nevezhetnénk alapvető „fiskális szobatisztaságnak”. A jelenlegi parlamenti házszabály tartalmazza ugyan a kötelező ellentételezés elvét, de csak a szaktörvényekhez benyújtott módosító javaslatokra mondja ki, tehát nem alkalmazza sem a benyújtott törvényjavaslatokra, sem a költségvetési törvény vitájára.
A költségvetési hivatal kapcsán ismét hallani, hogy mennyivel olcsóbb, hatékonyabb lenne az ÁSZ-ra bízni a feladatot. Sajnos az évek során bebizonyosodott, hogy a független fiskális felügyelő szervezet szerepét eddig egyedül az MNB látta el, mivel másnak nem volt hozzá megfelelő szakértői stábja. Még a jegybank is csak a nagy összefüggések vizsgálatára kellett, hogy szorítkozzék, a rengeteg parlamenti törvény és módosító javaslat költségvetési hatásvizsgálatát nem lett volna képes elvégezni. Az új költségvetési hivatal ötletének lényege tehát maga a független szakértői stáb létrehozása. E nélkül lehetetlen érvényt szerezni akár az egyenlegszabálynak, akár a kötelező ellentételezés elvének.
A kiadási plafonok rendkívül fontos fékező szerepet játszhatnak. Félő ugyanis, hogy a különféle lobbicsoportok és társadalmi rétegek egymással versengő igényei folyamatosan magasan tartják, sőt a GDP növekedésével együtt növelni kényszerítik a kiadásokat. Ennek következtében nem lehet adót csökkenteni, a magas adóteher rontja a versenyképességet, az pedig alacsony növekedésben és magas költségvetési hiányban csapódik le. Ezzel az ördögi kör bezárul, és eljutunk oda, amitől ma Olaszország, Görögország vagy Portugália szenved. Egyik napról a másikra azonban nincs lehetőség lényegesen csökkenteni a kiadásokat, ez csak több választási ciklus folyamatos munkájával lehetséges.
Átláthatatlan elszámolások és kiadások
Az elszámolási szabályok fontossága a különféle statisztikai botrányok után nem megkérdőjelezhető, de általánosságban is elmondható, hogy a jelenlegi magyar elszámolási rendszer sok szempontból igen távol van a legjobb nemzetközi gyakorlattól. Érdemes lenne rendszeresen felmérni és bemutatni az állam összes (akár feltételes) kötelezettségét, beleértve az állami vállalatok eredményét, a köz- és magánszféra hosszú távú együttműködésén alapuló projekteket (mint például autópálya-szerződések), a nyugdíjrendszer várható nettó kiadásait és az állami garanciákat.
Az önkormányzatok eladósodásának szabályozása – ahogyan az ellenzék is rendszeresen hangoztatja – nem képzelhető el a központ és az önkormányzatok közti feladat- és forrásmegosztási rendszer áttekintése nélkül. Márpedig ha nincs elfogadható és fenntartható szabályrendszer az önkormányzatokra, akkor félő, hogy a kormány a központra vonatkozó szabályokat az önkormányzatok rovására fogja betartani, magyarul egyre kevesebb központi támogatást fog biztosítani egyre több feladathoz. Bármilyen értelmes szabály, amely képes érdemben fékezni az önkormányzatok eladósodását, csak a kormány és az önkormányzatok közötti rendezett pénzügyi kapcsolatokon alapulhat.
Ne várjunk a legrosszabbra!
Azonban végignézve a helyzetet – a mostani politikai-gazdaságtani szempontból – egy régi poén jut eszembe: Csehov drámájának rövid összefoglalása. „A három nővér Moszkvába készül. Semmi akadálya. Maradnak.” A pártok felelős költségvetési politikát kikényszerítő törvényről kívánnak megegyezni. Semmi akadálya. Nem egyeznek meg. Pedig a politikai taktikázásnak látszó bénultság ma életveszélyes. A közelmúltban nagy válságot megérő országok – Svédország, Bulgária, Brazília stb. – már mind bánják, hogy annak idején megvárták, míg a vihar lecsap. Lehet, hogy a vihar elsöpör egy kormányt, de a romok ott maradnak mindnyájunknak.

A szerző az MNB monetáris tanácsának tagja;
a Nemzetközi Valutaalap költségvetési főosztályának
volt igazgatóhelyettese

Lóránt Károly: Magyar gazdaság: tovább, lefelé a lejtőn című vitacikkéhez (Magyar Nemzet, 2008. január 16.) eddig hozzászólt: Komár Lajos: Feje tetejére állított gazdaságpolitika (február 1.); Bogár László: Teljes adósságeltörlés és rendszerkritika (február 9.); Bod Péter Ákos: Mai kudarcaink és a lehetséges kiutak (február 15.); Mellár Tamás: Újabb modernizációs kudarc (március 4.); Gazdag László: A magyar gazdaságpolitika nem képes tanulni (március 13.); Hamecz István: Magyar gazdaság, magyar foci (március 31.); Mádi László: Kapaszkodók a felemelkedéshez (április 1.); Boros Imre: Felzárkózás helyett leszakadás (április 11.); Csath Magdolna: A gazdasági vezetők megváltoztatása (április 22.).