Van kiút a szociális válságból

Egy korábbi írásomban (A hárommillió koldus országa) azt a megállapítást tettem, hogy a súlyos szociális válságból kivezető út még nem látszik. Azonban joggal feltételezhetjük azt is, hogy belátható időn belül mégiscsak véget ér ez a rémálom, és Magyarország roncstársadalmának lakói számára megteremtődhet egy jobb minőségű élet lehetősége. Számos reménykedésre okot adó jelet tapasztalhatunk: a civil szervezetek magára találásától a konstruktív erők összefogási kísérletéiig, de a szociális népszavazás részvételi aránya és eredménye is azt üzeni, hogy elég volt a nyomorból és a kitaszítottságból. Az alábbiakban tehát megkísérlem bemutatni, hogy véleményem szerint melyek lehetnek azok a stratégiai lépések, amelyek – az új feltételek megléte esetén – hozzájárulhatnak a szociális válság enyhüléséhez és felszámolásához.
1. A szociálpolitika átalakítása. Ha az általánosan elfogadott és ismert modellek elemeinek megjelenését, ezek szerepét és hangsúlyát vizsgáljuk a mai magyar szociálpolitikában, meglehetősen zavaros képet kapunk. Mára sem fedezhető fel legalább valamely nagy szociálpolitikai modell (jóléti, korporatív, intézményes újraelosztó) irányába történő hangsúlyos elmozdulás, a mai magyar szociálpolitika ezen modellek egyes elemeinek kevercseként jellemezhető leginkább, ahol az ideológiai vezérfonalat az SZDSZ meghatározta egyedien neoliberális frazeológia határozza meg. A rendszerváltozás utáni néhány évben a szociálpolitika privát szférába való átkerülésére, decentralizálására történtek kísérletek, és ebben az időszakban leginkább egy sajátos liberális-konzervatív ideológia mentén jellemezhetők az akkori törekvések. A kilencvenes évek közepétől zavaros és tétova törekvések és intézkedések mögött leginkább egy korporatív modell elemeit magában foglaló ideológia sejlik fel, ahol a szociális egyenlőség a kockázatvállalás megosztásának kérdése, a juttatások elosztásában pedig szelektív elemek jelennek meg. Értékkategóriái a teljesítményorientáltság, a pénz (mint a felvilágosodás utáni civilizációk általános értékkategóriája, valamint a globalizált világ első számú értéke), a verseny és a piac.
Mindenekelőtt tehát egy egységes, a társadalmi folyamatokkal és az európai szociális joggal összhangban álló szociálpolitika kialakítására lesz szükség. Kívánatos azoknak a pazarló és fölösleges párhuzamosságoknak a megszüntetése, amelyek ma a különböző ágazati törvények és a különböző szociális szolgáltatások között fennállnak. A több- tucatszor toldozott-foldozott szociális törvény helyett célszerű lenne egy új törvény megalkotása, de a társadalombiztosítási, a szociális, a gyermekvédelmi, a foglalkoztatási törvények közötti bántó és pazarló párhuzamosságok felszámolása is a szociálpolitika hatékonyabb működésének irányába hatna. Az új típusú szociálpolitika fő hangsúlya – legalábbis a kezdeti időszakban – kényszerűen a szegénypolitika kell hogy legyen.
2. A szociális intézményrendszer átalakítása és demokratikussá tétele. A szociálpolitikai intézmények diszfunkcionális és kaotikus működése az egyik legfőbb akadálya annak, hogy olyan gyakorlati lépések valósulhassanak meg, amelyek a szociális környezet állapotát javítják, valódi segítséget jelentsenek és alternatívát kínáljanak a szociálpolitika eszközrendszerével támogatni kívánt csoportok helyzetének javításában. Hajléktalanként, rendszeres szociális segélyezettként, munkanélküliként, közüzemidíj-hátralékosként, ellátatlan időskorúként stb. a társadalom leghátrányosabb szegmenseiből nagyon sokan megfordulnak abban az ellátórendszerben, amely ma képtelen válaszokat adni a felmerült problémákra. Az intézmények többsége egy túlbürokratizált, önmagára vonatkoztatott állapotban működik, kialakítva önmaga körül egy belső, zárt teret. E zárt terekben a nem tudás bizonytalansága és a közösségnek való szolgálat helyett a tudás birtoklásának illúziójában válnak ezen intézmények technikus-bürokratikussá, ahol a külső hatásokat veszélyként élik meg, ahol a hierarchizáltság, az áldemokrácia uralkodik, ahol a szolgálat uralommá válása a meghatározó. Ezek az intézmények antidemokratikus szellemben működnek, visszatartják az információkat, aminek következtében az egyes szociálpolitikai szakterületek, de a hasonló intézmények közötti átjárhatóság is hiányzik. Abban, hogy ezen intézmények többsége a mai Magyarország legantidemokratikusabb intézményei közé tartozik, nagy szerepe van annak, hogy a társadalmi presztízsben és társadalmi hierarchiában elfoglalt csekély szerepük miatt nem állnak a közfigyelem fókuszában, így ezen eldugott és stratégiailag kevésbé fontos zugokban maximálisan érvényesülhet a pártkatonák és pártszimpatizánsok vezető pozícióba és állásba juttatása.
Míg Budapesten a szociális intézmények többségét az SZDSZ szállta meg, vidéken többségükben MSZP pártirányítás alá kerültek, különösen ott, ahol a helyi önkormányzatokban MSZP-többség van. Számos intézményt sorolhatnánk, a fővárosban két mamutintézmény, a Menhely Alapítvány és a Budapesti Módszertani Szociális Központ minden anyagi és szellemi erőforrást elszív (éves költségvetésük egymilliárd közeli). E két intézményhez csatlakozik a minisztérium háttérintézményeként működő Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézet (több mint egymilliárdos évi költségvetésével), s amely három intézmény a balliberális hatalomhoz a végsőkig lojális cinkos és cinikus elit gyűjtőhelye; elsődleges funkciójuk a klientúraépítés, számottevő szakmai munkát nem végeznek. De vidékről is számos példát említhetünk, Miskolcon Szűcs Erikának, Gyurcsány Ferenc egyik jobb kezének, a bankárból lett szociális ügyekért felelős alpolgármesternek kézi vezérlésével működik a szociális intézmények többsége, de különösen a város két családsegítő központja.
Nyilvánvaló tehát, hogy sem válságot kezelni, sem pedig megfelelő szociális ellátást működtetni nem lehet a jelenleg többségükben politikai befolyás alatt álló intézményekkel, így ezek demokratikussá és függetlenné válása elengedhetetlen feltétel.
3. A korrupció felszámolása. Abban a közegben, amelyre a kontraszelekció, a klientúraépítés, a voluntarizmus, az értékek hiánya, az egoizmus a jellemző, természetes módon jelen van a korrupció, a kéz kezet mos elv, és az ideológiai elvbarátok pozícióba juttatása is. Ahogyan az országban általános jelenségnek tekinthető, a szociális szféra is erősen fertőzött a korrupcióval, amelynek legideálisabb (és legkifizetődőbb) terepét itt is a pályázati pénzekhez való hozzájutás jelenti. Nem kell ahhoz Zuschlagnak lenni, hogy zsebünket megtömhessük a közpénzekkel, a szociális szféra szereplői készségesen segítenek ebben egymásnak. Igencsak hosszú lista kerekedne csak az általam ismert, a szociális területen töltött csaknem húsz év alatt tapasztalt pályázati korrupciós (gyanús) ügyek felsorolásából, ezért csak néhány tipikus eset rövid ismertetésére szorítkozom:
Különösen emlékezetes annak a szélhámos párosnak az esete, akik a kilencvenes évek elején – egy minisztériumi osztályvezető hölgy segítségével – a hajléktalanellátásban jutottak több tízmillió forinthoz úgy, hogy az egyikük kórházi osztályán kezelt pszichiátriai betegeket „nevezték ki” hajléktalanoknak, az így nyert pénzt aztán saját vállalkozásukban kamatoztatták. Azon meg sem lepődünk, hogy a tranzakciót – nem önzetlenül – lebonyolító minisztériumi alkalmazott (köztisztviselő) hölgy még ma is a minisztériumot erősíti, a szélhámos páros trükkös tagja pedig ma egy (nem kis) város szocialista polgármestere. A minisztérium egyik szociális háttérintézményének jelenlegi vezetője pedig solymári házának építéséhez egy hajléktalanszálló fűtéskorszerűsítésére nyert pályázati pénzét irányította át. De 163 millió forint azért jutott Gyárfás Tamás cégének is a 2000–2007 közötti időszakban „az egészségügy és a szociális terület médiában való népszerűsítésére”, amely pályázati forrásokat nyilvánvalóan teljesen tiszta és szabályos módon nyerte el a legmegfelelőbb pályázó (mi az hogy!). Legújabban pedig a Hír TV műsorában ismerhettük meg a borsodi Szabó család százmilliós pályázati pénzeket kommendáló technikáit.
A szociális szférát átható korrupció természetesen nem önmagában álló egyedi jelenség, felszámolása éppen ezért csak az ország morális, gazdasági, társadalmi felemelkedésével együtt lesz megoldható. Mindenesetre biztató jelenség, hogy a szociális szférát megszálló és a korrupciót elsősorban gerjesztő SZDSZ agóniája úgy tűnik, végleges, és a politikai színtérről való eltűnésük után talán a szociális területen sem lesz maradásuk. A fentebb említett kívánatosnak tartott stratégiai lépéseken kívül természetesen szükség lesz még egyéb, a szociálpolitika és az intézményrendszer megfelelő működését biztosító változtatásokra is, mint egy közmegegyezésen alapuló új társadalmi szerződés megkötésére, a valódi civil szervezetek szerepvállalásának növelésére, a szolidaritás elvének alkalmazására, a valódi esélyegyenlőség megteremtésére, a társadalmi kontroll gyakorlására, a rendszerben való gondolkodás és az ökológiai szint hangsúlyosabb megjelenésére, hogy csak a legfontosabbakat említsük. De mindenekelőtt a reményre, hogy a válság enyhítése végre elkezdődhessen.

A szerző szociális munkás