A fagyi visszanyal

Megszoktuk az utóbbi két évtizedben, hogy a hidegháborút megnyerő Amerika előszeretettel okítja a nálánál gazdaságilag gyengébb vagy épp gyengélkedő országok vezetését, mit is kellene tenniük ahhoz, hogy nagyobb lendülettel haladhassanak a jólét és a szabadság felé vezető úton. E receptek általában kevesebb állami szabályozást, nyitottabb piacokat javallottak – azaz a kormányok bízzák minél nagyobb mértékben a gazdasági élet szabályozását az Adam Smith által leírt láthatatlan kézre. Mert, úgymond, ez a kéz majd hatékonyabban elrendezi a dolgokat, mint ha a központi hatalom határozná meg az alapvető gazdasági folyamatokat.
A Szovjetunió bukásával – a tarthatatlan ellátási zavarokkal, a GUM áruház üres polcaival – együtt a látható kéz (tervgazdaság) ideológiája is vereséget szenvedett, ezért nehéz volt kifogást emelni e receptek ellen. (Az csak keveseknek volt nyilvánvaló, hogy nem igazán a laissez faire elve alapján működő kapitalizmus volt az, amely diadalt aratott a bolsevizmus bukásával.)
Most, hogy a hitelválság miatt az amerikai jegybank kénytelen volt igencsak belepiszkálni a pénzügyi rendszerbe, és folyamatosan menedzselni a krízist, ezeknek a receptpapíroknak nagyot zuhant az árfolyamuk az eszmék és ideák képzeletbeli tőzsdéjén. (Értékük már egyébként is csökkenőben volt: leginkább az ázsiai és az orosz pénzügyi válság, majd az argentínai felfordulás idején gondolkoztatta el a „betegeket”, hogy a washingtoni konszenzus intézményei – Nemzetközi Valutaalap [IMF], Világbank – által javallott gyógyszer olykor halálos is lehet.)
Kedden az International Herald Tribune-ban jelent meg olyan cikk, amely azt taglalta, hogy a kínai vezetők és elemzők kezdik nagyon megelégelni a folyamatosan érkező washingtoni jó tanácsokat. (A cikket a Magyar Nemzet szerdai lapszemléje is idézte.) „A kínai tisztviselőket láthatóan bosszantja az a nyilvánvaló képmutatás, amellyel Amerika megmondja nekik, mit kellene tenniük, miközben az amerikai gazdaság legjobb esetben is stagnál. A kínai viszont továbbra is lázas ütemben nő” – így a Pekingből keltezett tudósítás.
A cikk tanulsága szerint a kínai elemzők leginkább azért neheztelnek Washingtonra, mert a kirobbanó hitelválság és annak – szerintük – nem megfelelő kezelése súlyosan veszélyezteti a világgazdaságot. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) kínai küldöttje például arra szólította fel az Egyesült Államokat, hogy állítsa meg a dollárárfolyam esését, mert ez még inkább meglódítja az amúgy is emelkedő olaj- és élelmiszerárakat.
Akik kicsit is követték, hogy az utóbbi években Washington hányszor kérte, követelte Pekingtől, hogy tegyen a jüan alulértékeltsége ellen (a kínai nemzeti valuta mesterségesen alacsonyan tartott árfolyama olcsóbbá és versenyképesebbé teszi az ottani exportot), azok láthatják, hogy a kínai küldöttnek határozottan jó dramaturgiai érzéke van.
A fagyi visszanyal.
Kínának persze jó oka van az idegességre: több mint 1,76 billió (ezermilliárd) dolláros valutatartalékának jó része dollárban fekszik. Ez viszont rámutat arra a furcsaságra is, hogy hiába egyre inkább kihívója a távol-keleti ország a világpiacon Amerikának, a két szupergazdaság sorsa végzetesen összefonódott: az Egyesült Államok deficitjét részben Kína finanszírozza az amerikai kincstárjegyek vásárlásával. Ha úgy tetszik, a két ország egymás túszává vált.
Az International Herald Tribune cikkében azonban van még egy figyelemre méltó mozzanat. Nem nehéz észrevenni, hogy a nyugati sajtóban megjelenő technokrata szemlélet egyre inkább a kommunista Kína bűvkörébe kerül, amikor a gazdaság szabályozásáról, a hatékonyságról és a növekedésről esik szó. Különösen vonzó lehet, hogy ezt a növekedést nem veszélyeztetik a magas bérek, a szakszervezetek kellemetlenkedései vagy a szigorú környezetvédelmi szabályozások.
Szóval nem vitás, hogy az amerikai hitelpiacok megreccsenése közben a növekedését töretlenül fenntartó Kína bezzegországgá vált. Csakhogy eközben keveset tudunk meg arról, mi folyik az országban valójában: a rohamos léptekkel fejlődő metropolisoktól messze, úgymond az ország belsejében.
Tudom, erőltetett a hasonlat, de néha az az érzésem, hogy a kor kezdi kitermelni a maga Walter Durantyjait. Emlékezetes, ő volt a New York Timesnak az a moszkvai tudósítója, aki a harmincas években igencsak pozitívan írt a sztálini Szovjetunióról: a szörnyű diktatúrát az ázsiai mentalitás termékeként írta le, érzékeltetvén, hogy a nyugati modellek nem alkalmasak az ország irányítására, ezért a rémuralom megindokolható. Hovatovább Duranty letagadta a milliók életébe kerülő ukrajnai éhínség megtörténtét is, lehazugozva azokat a brit újságírókat, akik nem kis merészségről tanúbizonyságot téve a helyszínre utazva győződtek meg a tragikus valóságról, és erről hazatérésüket követően beszámoltak a nyugati nyilvánosságnak. A New York Times akkori, kétségbeejtően hamis tudósításaiban egyébként tetten érhető egy Durantytól független motívum is: az a csodálat, amelyet akkoriban, a nagy gazdasági válság idején az amerikai elit egy része érzett a szovjet modell hatékonysága iránt. Hogy ugyanis nem kell folyton a lecsapolandó mocsarak békáinak brekegését hallgatni, mert ha zajonganak, el lehet szállítani őket a gulágra is.
Mindent összevetve nem állítom, hogy a kínai gazdasági fejlődés nem érdemelné meg a csodálatot. Csupán azt mondom, hogy egyeseknél e csodálatnak kevés köze van Ázsiához. Sokkal inkább ahhoz, amivel itt, nyugaton sosem tudtak teljesen megbarátkozni.