A nyelvről

Harminc éve nem láttam. A legnőiesebb nők egyikeként él az emlékezetemben. Másfél évtizede Itáliában él, amikor nem ott, akkor Koreában, Thaiföldön, Indiában és Kínában dolgozik keményen. Ha teheti, olyan isten háta mögötti helyeken csavarog, ahol európai ember nemigen jár. A legutóbbi, Sanghajból írt leveléből idézek egy passzust. „Ha itt lennél valahol közelebb, a hét végén elugorhatnánk Jünan tartományba, ahol a báj és a déj kisebbségek élnek. Most tettem le az újságot, olvastam róluk egy cikket. Még nem jártam ott, legalábbis Jünannak azon a részén. Érintetlen őserdők övezte, fantasztikus rizsteraszok. A fotókon az öregemberek olyannak tűnnek, mint egy-egy vén fa, rengeteg évgyűrűvel, töpörödött, aszott kéreggel, a fiatal lányok szebbek, mint a legszebb fotómodellek, a gyerekek olyan piszkosnak és boldognak tűnnek, mint sehol máshol. Úgy elfogott a vágy, hogy még a rosszkedvemet is elfelejtettem. Gubbasztok a szállodai szobámban, egész nap ömlött az eső, tájfun haladt át felettünk, a fantáziám füstszagú estébe röpít, mezőről hazatérő emberek közé, szinte érzem a bivalytrágya csípős szagát, ami összekeveredve az erdő, a fű, a virágok illatával és a nyitott konyhákból áradó, vacsorát jelző füst aromájával, valami olyan fantasztikus elegyet hoz létre, amit a legjobban fizetett »orr« sem lenne képes a korszerű laboratóriumában. Nem is értem, miért komplikáljuk az életünket, amikor egyszerű dolgok annyi örömet okozhatnának, ha hagynánk!” Ugye, a kérdés szónoki, Marianne? Hiszen mindannyian tudjuk, hogy a növekedésért hajtunk, a fejlődésért robotolunk. Hogy egyre többet fogyaszthassunk abból, amire nincs szükségünk. És csak látszólag komplikálunk, valójában egyszerűsítünk. Évmilliók alatt kipróbált, összetett rendszerek felől haladunk az egyszerűbb felé. Az erdő, mocsár, mező felől a végeláthatatlan repceföldek felé, míg végül összedől az, amit természetnek hívunk. Marad a vulkánok tüze, a kilövellések önző fensége, a magma narancssárga-fekete bugyogása, ólomóceánok némasága. De most ne ezzel törődjünk, az idézet kapcsán nem a festői jövőről, hanem a nyelvről akartam mondani valamit. Olvasom a Sanghajból küldött sorokat, és részese leszek a vágynak, ami a nyolcezer kilométerre lévő ember szívében sajogni kezdett. Vajon mi az, ami megragad? Egyszerűnek tűnik: az egzotikum. Már maga a szó is elég: Jünan. A Tibettel szomszédos dél-kínai tartomány. A táj egzotikuma: rizsteraszok, érintetlen őserdők. Csakhogy az egzotikus gyakran inkább eltávolít, semmint közelítene. Akkor hát a szagok, amelyek, tudjuk, fontos serkentői az átélésnek. Füst-, erdő- és virágillat. Bivalytrágya szúrós szaga. Aztán a köznapi képek sora: vállukon szerszámmal hazafelé ballagó férfiak és nők, boldogan nevetgélő, mezítlábas gyerekek. Távolabb apró házacskák, falvak. Működik a fantázia: festményeket látunk, lehet, hogy nem is Kína, hanem Gauguin Tahitija meg Vietnam keveredik a fejünkben, csüngő hasú fekete kis disznók, bamba nagy bivalyok, bambuszerdők, pagodák. És persze behelyettesítődnek a saját emlékeink. Kinek ez, kinek az. Erdélyi, kongói, andalúziai utazások. Gyerekkori, végtelen falusi nyarak. Ha megfelelő hangulatban olvassuk a sorokat, ennyi elegendő is, hogy feltámadjon bennünk a vágy. Az írott szó, a nyelv varázsa ez. Csokonai így sóhajt rajongva: „Magyar nyelv! Édes nemzetemnek nyelve! A te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesleni az én gyermeki elmémnek első ideái.” Kis nép vagyunk, ostorozzuk állandóan önmagunkat. Minden viszonylagos: a kék bálnához képest a víziló is törpe, a kínaihoz képest a francia is csak népecske. Lehet, hogy kis nép vagyunk, de hatalmas nyelv. Nem több, csak úgy harminc nyelv létezik a földön, amelyen tízmilliónál többen beszélnek. Különben is, az anyanyelv tenger, végtelen mélységű óceán, aminek mi, mindenkori birtokosai és használói csak a felszínén hajókázunk. Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai, mondja József Attila. Minden nemzetnek fő kincse a nyelve. Ez meg Gárdonyi. Sokszor feltették már a kérdést: mi a magyar? Miért nem azt kérdezzük, mi a magyar nyelv? Mint minden nagy és kis nyelv: csoda. „Eleven szövet – írja Kosztolányi –, mely teljesen soha sincs készen, mindig újra és újra kell szőnünk.” Uráli, finnugor és ugor kori motívumok keverednek benne belső-ázsiai, kaukázusi, iráni és török díszítményekkel, kun, besenyő és szláv minták a latin, német, angol, jiddis és cigány elemekkel. Két hete a csíksomlyói búcsúban jártam. Nem szeretem a katolikus kenetességet: tisztelem a kétezer éves rítust, de nem dobogtatja meg a szívemet, és nem mozgatja meg az elmémet, ha a beszélt nyelv, a szónoklat tartalma kevésbé lényeges, mint a dallama. Hevertem a fűben, sütött a nap, és ötszáz kilométerrel a mai Magyarország határaitól keletre százezrek dörmögtek, sutyorogtak körülöttem a nyelvemen. Zászlók százai, ezrei ropogtak a szélben, nemzetiszínűek és Árpád-sávosak, és ez ott nem keltett félelmet senkiben, inkább biztató volt, nem jelentett egyebet, csak annyit, amennyit amúgy is jelentenie kéne: örülünk, élünk, jól vagyunk, létezünk – magyarok. Hevertem a fűben, tűzött a nap, lehunytam a szemem, hallgattam a papot, már-már elfogadtam, hogy jól van ez így, fontos a szertartás, az sem baj, hogy énekel, már-már felolvadtam a nyugodt tömeg barátságos közegében, amikor beborult az ég, és zuhogni kezdett. Feltápászkodtam, ügettem az erdőszéli fák lombjai alá, rettegtem, hogy szétveri az ünnepet az eső. Aztán elszégyelltem magam, mert a zöld lombok alól azt láttam, hogy senki nem menekül, hogy ötszázezer feláll, és kinyílik kétszázezer esernyő. A kettős himnusz után Kinga a fülemhez hajolt, súgott valamit, nem hallottam, mégis tudtam, a fénylő szeméből kiolvastam, hogy mit. Egy héttel pünkösd után egy másik madonnás kisvárosba keveredtem: elveszetten kószáltam Chartres gigászi Miasszonyunk-katedrálisában. Megbámultam Mária fátylát, aztán letelepedtem a Kék Szűz nyolcszáz évesnél öregebb, ragyogó üvegablaka elé, ugyanoda, ahol a „rettenetes lelkipásztor”, Paul Claudel meditált, majd jelenést látott. Nekem nem moccant meg Mária, nem mosolygott rám, de ahogy a tanáraikkal vonuló párizsi kisdiákok csapatait, a sok duzzadt szájú, villogó szemű, fénylő fekete fürtű és fekete bőrű kislányt és kisfiút, a vágott szemű, sárga bőrű gyerekeket néztem, a csoda mégis megérintett. A nyelv csodája. Ültem a magyarországi tatárjárás előtt fél évszázaddal készült üvegablak alatt, megigézve hallgattam az ázsiai, arab és afrikai eredetű kis citoyenek önfeledt francia csivogását, fürödtem a raccsoló beszédjükben, a nevetésükben, aztán felkerekedtünk, és a kisváros napos főterén sütkérezve igazi chartres-i csapolt sört ittunk, és bekebeleztem egy óriási rokfortos, kacsahúsos salátát.