A politika felelőssége és a tanárverések

Az agresszió terjedése gyors és általános szakmai és társadalmi összefogást, hatékony intézkedéseket sürget, a jelenleg regnáló hatalomnak azonban láthatóan, szándéka és átgondolt koncepciója is hiányzik. A fokozódó megélhetési problémák mellett kevés figyelmet szentelünk a szociokulturális területen bekövetkezett változásoknak. Sajnos a folyamatok már korábban elérték a „jól működő” családok szintjét is, hiszen nem, vagy nem elsősorban gazdasági tényezők határozzák meg a család működőképességét. A folyamat felgyorsulni látszik az utóbbi években elsősorban azért, mert a reformok nincsenek tekintettel a társadalmi tényezőkre, kizárólag a (egyébként kétséges) gazdasági célszerűséget veszik figyelembe.
Az oktatáspolitika kizárólagos szempontjai
Az oktatási „reformban” kizárólag pénzügyi szempontok érvényesülnek, a lehetséges megtakarítás, elvonás határozza meg az intézményrendszer működését. Pedig a létszámcsökkenés nemcsak pénzkivonásra és az ennek nyomán szaporodó iskolabezárásokra, -összevonásokra és pedagóguselbocsátásokra adna lehetőséget, hanem a kisebb létszám miatt, a tanulási képességek javítására, felzárkóztatásra és tehetséggondozásra, tehát valódi minőségi munkára is módot adna. Jól tükrözi ezt a folyamatot a személyi és infrastrukturális feltételek átgondolása nélkül a rendszerre erőltetett integráció. Az integráció önmagában üdvözlendő és előremutató lehetőség, de nálunk valahogy nem az igazi! Mintha a turáni átok ülne rajtunk, a jó dolgokat nem tudjuk jól működtetni. Miért? Leginkább azért, mert szükség lenne némi szakértelemre, de legalább arra, hogy a szakértői elképzeléseket ne írja felül a politika. A fogyatékos gyermeknek joga, hogy különleges gondozás segítségével állapotának megfelelő pedagógiai ellátásban részesüljön attól kezdve, hogy a fogyatékosságát megállapították, a szorongatott helyzetben lévő iskolák azonban a normatív finanszírozás miatt gyakorta befogadják az olyan gyermekeket is, akiknek megfelelő nevelésére-oktatására nem áll rendelkezésre hozzáértő, a területen jártas szakember, így a speciális megsegítést sem tudják biztosítani. Ez a „hideg integráció” azonban sem a sajátos nevelési igényű, sem a többségi gyermekcsoport optimális fejlődését nem segíti elő.
Külön elemzést igényel a magatartászavarral küzdő gyermekek helyzete. Sajnos a szakma egy részében, csakúgy mint a köztudatban, keveredik a magatartászavar és a hiperaktivitás fogalma, pedig a fejlesztés szempontjából eltérő megoldások segíthetnek. Figyelembe véve, hogy a hiperaktivitás divatfogalommá és kortünetté vált, a nevelési szempontból problémás, kezelhetetlen gyerekeket is szépen betuszkolták egy diagnosztikai kategóriába. A magatartászavar esetén azonban sokkal inkább a szocializáció kudarcáról van szó és nem gyermekkori fejlődési zavarról. A szocializáció a családi nevelésen keresztül a felnövekvő generációk társadalmi beilleszkedését, szerepvállalását, a joghoz és erkölcsi normákhoz való viszonyát befolyásolja.
A családi szocializáció jelentősége
Ha a szocializáció folyamatának lényegi elemeit tekintjük, szembetűnő, hogy napjainkban már az alapoktól sérülhet az emberi magatartásformák kialakulásának, a társadalomba való beilleszkedésnek a folyamata. A gyermekek későbbi társas magatartásának alakulása a családhoz köthető, és ebben mindkét szülőnek meghatározó szerepe van. Ezért is riasztók azok a statisztikai adatok, amik szerint ezer házasságkötésre 560 válás jut, hiszen a válással végződő házasságok háromnegyed részében van gyermek is. A szülői minta pedig gyakran ismétlődik a későbbi családban.
A személyiség alakulása tanulási folyamatok eredménye, ide soroljuk a szociális magatartásformák, az értékrendszerek, az önértékelés, valamint az önkontroll funkciók megjelenését. Az adott kultúrkörben jellemző szokásrendszerek, magatartás- és viselkedésformák kialakítása érdekében a családi környezet követelményeket állít a gyermek elé, ezek teljesítéséért jutalmazza vagy bünteti, vagyis tudatos nevelési tevékenységet folytat. Az anya– gyermek kapcsolat minősége meghatározó a szociális magatartásformák alakulásában. Milyen minőségű azonban ez a kapcsolat, ha maga az anya is állandó bizonytalanságban van saját és gyermeke jövőjét illetően, mert reális félelmei a munkahely elvesztésétől vagy az élettársi kapcsolat felbomlásától beárnyékolják a gyermek felé fordulást? Abban a rendkívül érzékeny életszakaszban, amikor a csecsemő, illetve a kisgyermek megtanulja, hogy „mekkora dolgot kell tennem ahhoz, hogy a környezet figyelmét magamra irányítsam”, a legfontosabb, a gyermekre irányuló figyelem hiányzik. Pedig ebből alakul ki önmagunk elfogadása, a személyiség legbensőbb rendszere. Ennek hiánya a későbbiekben önértékelési zavarok és kontroll nélküli figyelemfelhívó viselkedés kialakulásához vezet. Ami csecsemőkorban természetes, korántsem természetes iskoláskorban. Mivel csak az extrém megnyilvánulások azok, amelyek a szülő ingerküszöbét elérik, természetes, hogy egyre szélsőségesebbé válik a viselkedés is, mivel ennek szabályozására nem volt lehetőség. A szélsőségesen figyelemfelhívó viselkedés azonban, bár iskolában nagyon zavaró, nem jár feltétlen együtt agresszív megnyilvánulásokkal.
Azok az eszmék és új ideológiák, amelyek a teljesen ráhagyó nevelést részesítik előnyben, a gyermekre bízva az elemi szabályozási folyamatok alakítását, mint étkezés, elalvás ideje, a későbbiekben nehezen visszafordítható folyamatokat indítanak el. Mert nem lehet elfelejteni, hogy a kisgyermeknek elsősorban biztonságra van szüksége a fejlődéshez, és ezt a biztonságot a felnőtt képes megteremteni számára, már ha képes. A korlátok teljes hiánya a szabályozás kezdeti lépései során éppen úgy szorongást szül, mint a túlzottan szigorú szabályok szerint történő, korlátozó nevelés. Nincsenek világos szabályok, a jó és rossz relativizálódik, és nem tudható, hogy minek a következménye a jutalmazás vagy büntetés.
Példaképek: Batman és Győzike
A társadalmivá válás folyamatában a másik főszereplő az apa, szerepe a szociális, morális értékek alakulásában döntő jelentőségű. Természetesen elengedhetetlen feltétel, hogy az apa jelen legyen a családban! Hiánya gyakran az erkölcsi értékrend, a szociális értékek hiányát vonja maga után. Sajnos a szülőmodell hiánya miatt a gyerekek olyan elérhető mintát választanak, ami rendelkezésre áll. Kézenfekvő, hogy ezeket a modelleket „korunk hősei” fogják szolgáltatni, így rosszabb esetben Győzikével (és az általa képviselt „értékrenddel”), jobb esetben például Batmannel (mint irreális, de pozitív hőssel) fog azonosulni a gyermek. A család intézményének felszámolása már az ötvenes években indult, és az akkor született generáció már maga is csak korlátozottan képes a hagyományos családmodell és értékrend továbbadására. (Számos jelentős kutatás igazolja, hogy az anya nélkül felnövő gyermekek kognitív, társas és érzelmi vonatkozásokban is jelentős elmaradást mutatnak kortársaikhoz képest.) Az önértékelési zavarok, valamint a belső értékrend hiánya esetén a szociális alkalmazkodás szempontjából igen lényeges önkontroll funkciók sem szabályozzák a viselkedést.
Morális fejlődés, önkorlátozó magatartás
Nos, azonnal lehet összefüggést találni a morális fejlődés és az önkorlátozó magatartás kialakulása között, hiszen számtalanszor elhangzott már, hogy mégsem lehet minden ember mellé rendőrt állítani. Különösen, ha a rendőr mellé is szükséges egy másik, aki viszont az előbbit ellenőrzi. (A politikai áthallásokat kérjük figyelmen kívül hagyni.) Ha a család nem képes alapvető szocializációs szerepét ellátni, akkor tömegével jelennek meg az iskolában olyan gyerekek, akik társas készségeik és az önkontroll funkciók éretlensége miatt nem képesek az alkalmazkodásra, a konfliktuskezelés elemi megvalósítására, a frusztrációk hatására fellépő agresszió kezelésére.
Az utóbbi évek ultraliberális oktatáspolitikája tovább erősítette ezt a negatív tendenciát. Miközben a szülő az iskolától várja a nevelést, a pedagógustól minden lehetőséget elvettek, ami munkáját segítené.
A pedagógustársadalom leértékelődése
A „hatékony” intézkedések következtében alig van tanárember a pályán. Pedig milyen nagy szükség lenne rá! Sem a családban, sem az iskolában nincs alkalmas minta. Általános a tanári foglalkozás leértékelődése, tanárok szidalmazása olyanok részéről, akik leginkább fényképről nézegetik a gyerekeket. Ordító ellentmondás, hogy miközben az agresszió kapcsán pedagógiai megoldásért kiáltanak, a pedagógust kakaóbiztos számítógéppel és digitális táblákkal kívánják helyettesíteni. Az oktatástechnikai eszközök majd bizonnyal képesek lesznek arra, hogy elősegítsék a szociális szabályozást, kialakítsák az értékrendet és a morális fejlődést biztosítsák. Nyilván a digitális tábla lesz az az eszköz, amely kompenzálja a közéletből, a médiából, a közlekedésből és mindennapjainkból ömlő erőszakot, ami a szülő helyett figyelemmel fordul a gyermek felé, szeretettel de határozottan jelzi viselkedésének hatását társas kapcsolataira, ami megerősíti a helyes és gátolja a helytelen magatartást.
Átgondolt szakmai szempontokra alapozó irányítás és ehhez megfelelő szerkezeti felépítés kialakítása szükséges, gyereklétszám, szakembergárda és a feladatok jellegének figyelembevételével. Pedagógusok státusának rendezése, társadalmi, erkölcsi és anyagi megbecsülésének visszaállítása, az iskolabezárások megszüntetése.
Az átfogó intézkedések elmaradása esetén Fricz Tamás klasszikussá vált mondása a következmények nélküli országról bizony az ellenkezőjére fordul, és ennek az egész társadalom számára súlyos következményei lesznek.

A szerző klinikai szakpszichológus, egyetemi oktató
(Károli Gáspár Református Egyetem)