Arcokról és mellényekről

Kedves István!
Észrevételeidről az alábbiakat gondolom:
1. Mondataidat elhomályosítja a sértettség, nem elég világos, mit akarsz mondani. Ha csupán anynyit, hogy magamtól eltelt, buta figura vagyok, elemi újságolvasási ismereteim sincsenek, öntelt csapkodás az írásom, demokratikus reflexeim fogyatékosak, s ami személyedet illeti, piszkosul mellétrafálok, ezt rövidebben is elmondhattad volna. Ha minősítesz, én is megteszem: szellemiséged figyelemre méltó, ám ezt meg is csavarhatom úgy, hogy ha tollat fogunk, a Te felelősséged nagyobb… Hagyjuk hát a személyeskedést. Nem vezet semmire. Térjünk a tárgyra.
2. Írásom rossz volt? Ha igen, akkor sem azért, amit a szememre vetsz. A hibát, a magamét, abban látom, hogy nem mutattam rá a Hollán Ernő utcai tüntetés és ellentüntetés lényegére – vagyis amit én annak látok. Mert a jegykiadás megtagadása és a Molotov-koktél csupán a felszín. A lényeg a mélyben sunyít. Ez pedig a pazarlás.
Mert Magyarországon, kedves István, nem a balliberális politika, nem a hajóágyúként elszabadult korrupció felelős a közerkölcsök romlásáért. A légkör. Lehetőséget teremt a pazarlásra, bár ezt befolyásolja az is, hogy a magyar keleti fajta. Én is pazarlok, ha a kenyérből megpenészedik egy darab, annak tartom, ha a szekrényben háromnál több pulóverem és a polcokon ezernél több könyv van. Pazarlás, ha a tévé előtt ülök, amikor hitvány műsort mutat, de mint írástudó, nem tudok nagyobb pazarlást elképzelni a lapok drága nyomófelületén megjelenő presztízsírásoknál. Vitátokat Bächerrel ilyennek ítéltem.
3. Nem korrekt, hogy az internetes keresőn épp a szépségversenyről és a Jancsó forgatásáról szóló írásomat pécézted ki a nyolcvanas évekből, hogy szembeállíthasd vele: ellened ugyanakkor indított fegyelmit a járási párttitkár. Tudod jól, nemigen volt riporter, aki anynyit foglalkozott a vidék nyomorúságával, mint én – ne foglalkozzunk melldöngetéssel, István! Az meg főleg ne tegye, akinek kötelessége volt a nyomorultakon segíteni.
Te országgyűlési képviselő voltál; Te a kormányzó párt hangadója voltál; mint közalapítványi elnök sok százmilliót kaptál, hogy olvasható, jó lapot szerkessz; a parlament kulturális és sajtóbizottságának alelnöke voltál; és – igen, igen – a miniszterelnök főtanácsadóinak székén is ültél.
Ezért is furcsállom, hogy tágabb összefüggésekre egy szót se pazarolsz, csak személyes részletekre. Az érintettségedre. Ha így kívánod, legyen.
Az üzemi könyvtárak szétverésével példálóztam, s Te bizonygatod, hogy „mellétrafáltam”, mert igenis tettél ellene. Igen? És megmenekültek az üzemi könyvtárak? Nem. Volt más példa is, de arra nem pazaroltál egy szót sem. Az agráremberre, aki nem tudta, mennyi földje és erdeje van. Mikor jutott a sok földhöz? Bizony az Antall-kormány idején. Amikor Te országgyűlési képviselő voltál.
4. Nem tetszik Neked, hogy egy szabadcsapatos, aki a tollán kívül (egy esztendőt kivéve, amikor a Szabad Föld főszerkesztője volt) soha nem érvelhetett semmivel, fölveti: minden efféle tüntetés hallatlan energiákat pazarol. Másért kéne utcára vonulni. Mondataimat kikezded, a kérdés azonban marad: volt-e értelme adok-kapokba bocsátkoznod Bächerrel? Ha tőlem kérded, máris felelek: nem volt. Sok más mellett az írásának lekezelő befejezése bizonyítja.
5. Észrevételeimmel maradék energiáinkat védtem. A magyarságét. A Tiédet. A magamét. Mert ha elfogy, végünk. Sajnálom, hogy épp ezt nem vetted észre. Talán egyszer mégis észreveszed, és kezet foghatunk.
Addig is minden jót kívánok Neked!
Végh Alpár Sándor