Végh Alpár Sándor Köznaplójának sorait olvasom (Magyar Nemzet, V. 24.), és azon töprengek, van-e szánalmasabb annál, mint ha valaki azt hiszi, hogy az ő igazságosztó bölcsességére szomjas a közönség, és magától eltelve, képzelt fölénye magaslatáról butaságokat beszél.
A május 17-i Népszabadságban Bächer Iván egy korábbi cikkének rólam szóló, felettébb méltánytalan megjegyzéseire válaszoltam, és a lap ugyanabban a számban Bächer viszonválaszát is közreadta. Ez a vita ajzotta fel szerzőnket, és kínált alkalmat neki, hogy előadja egy bizonyos értelmiségi magatartásról szóló kritikai megjegyzéseit. E magatartást, amint azt megrökönyödve olvasom, együtt és egyként, én és Bächer demonstráljuk Végh Alpár szemében, ami már csak ebből is nyilvánvaló, különösen fokuszált szerkezet lehet.
„Ideáik eltérőek, vitamódjuk azonos. Csapkodó írásukhoz a közönségnek semmi köze. Magánügy. Értelmiségi rizsa.”
Előbb úgy tűnik fel, a vita tárgya, illetve apropója, a Hollán utcai tüntetés bosszantja a szerzőt. Jelentéktelen ügy, érdektelen mindkét társaság, sugallja. Nem tüntetők és ellentüntetők álltak itt szemben egymással, a különbözésük csupán látszólagos. Ami tényleg fontos, abban teljes az egyetértés közöttük. „Egyik csapat sem vonul az utcára, ha kiderül, a magyar ápolónők tízszer kevesebbet keresnek az európai kolléganőiknél. Nem tüntetnek se ezek, se azok, ha tudomásukra jut, hogy vasútvonalakat szüntetnek meg, tehát kezdik elűzni némely térség lakóit. Egyetértés van közöttük abban is, hogy nem ágálnak, amiért Budapest levegőjében egy görény is fuldokolna. Ha ilyesmiről van szó, a hangos csoportocskák – bocsánat: tüntetők és ellentüntetők – egyformán kussolnak.”
Végh Alpár vagy elemi újságolvasói ismeretekkel sem rendelkezik az ügyről, vagy elhallgatja, ami zavarná előítélete kifejtésében. Azt állítja ugyanis, abból lett odavonuláshoz vezető politikai ügy, hogy egy jegyirodában nem akartak valakinek jegyet adni egy jobboldali banda koncertjére. Ez így egyszerűen nem igaz. A két esemény között ugyanis berepült a jegyirodába egy Molotov-koktél, és ott bent bizonyos átalakításokat végzett. Ezt követően hirdettek szélsőjobboldali csoportok demonstratív, csoportos vásárlást az irodába. Az ellentüntetés erre az újabb megfélemlítő szándékú akcióra adott választ, ez ellen tiltakozott. Szerintem helyesen, mert demokrataként azt gondolom, ez már mégiscsak több a soknál. Az más kérdés, hogy Gyurcsány Ferenc és kommunikátorai lecsaptak a lehetőségre, és egy kis antifasiszta melldomborítással itt igyekeztek politikai tőkét gyűjteni, ha már a kormányzással nem sikerül nekik. Ettől azonban az iroda elleni erőszak és az azt szimbolikusan megtámogató szélsőjobbos tüntetés még nem lett rokonszenvesebb. Az előzmények után nem hiszem, hogy hasonlóképp értelmetlennek és fölöslegesnek lehetne nevezni az ellentüntetők akcióját is, egyenlőségjelet téve a két tüntető társaság közé. Aki ezt teszi, az nem mások fölé emelkedő bölcsességéről, lényeglátásáról ad számot, hanem inkább a szellemi környezetszennyezés iránti érzéketlenségéről és demokratikus reflexei fogyatékosságáról.
Miután pedig a szerző nem volt jelen, a két tüntetés résztvevőinek nagy többségét minden bizonnyal egyébként sem ismeri, nem is tudhatja tehát, hogy mire irányul a közéleti érdeklődésük, ezt megelőzően milyen ügyekben, hol és hányszor tüntettek, meglehetősen nagy bátorságra vall tőle, hogy kiosztja őket arról, mik az igazi problémák, és ahelyett, hogy a Hollán utcában tüntetnek, hol kéne felemelniük a szavukat.
Én viszont az egyik társaságban, a Kurucinfó és híveinek felvonulása ellen tüntetők között történetesen jó néhány ismerős arcot felfedeztem az eseményről készült felvételeken, olyan fiatalokét, különféle zöld szervezetek aktivistáiét, akik rendszeres résztvevői a környezetszennyezés elleni tiltakozó akcióknak, ott vannak a nagy budapesti kerékpáros-demonstrációkon, s nemrég például tb-mentők néven élharcosai voltak a társadalombiztosítás magánosítása elleni aláírásgyűjtésnek, tiltakoztak a vasúti szárnyvonalak felszámolása ellen stb. Így aztán mulatságosnak is mondhatnám Végh Alpár megjegyzéseit, ha nem érezném inkább bosszantónak ezt az öntelt csapkodást.
A jelentéktelen témában hangoskodó csoportocskák után a szintúgy közfigyelemre érdemtelen témán rágódó köz- és tárcaírók következnek. „Literátus mindkettő, mégse protestáltak a kilencvenes évek elején, hogy szétverik az üzemi könyvtárakat… (A következmények katasztrofálisak: a felnőttek 60 százaléka nem vesz könyvet a kezébe. Semmikor és egyet se. Vizuális analfabéta.) […] Nemigen láttam harcosan megnyilvánulni a köz- és a tárcaírót akkor sem, amikor a téeszeket feloszlatták. Vagy ahogy – beszéljünk magyarul – szétlopták őket… Kíváncsi volnék, miért nem került a közírás és a tárcaírás eme két jelesének érdeklődési körébe a magyar paraszt sokadik kisemmizése? (Következményeit ennek is ismerjük: nézzék meg az élelmiszerárakat.)” Végh Alpárnak nagyon nincs szerencséje velem. Piszkosul mellétrafál, sorozatosan.
Az első szabadon választott Országgyűlés tagjaként hivatalból foglalkoztam a kulturális bizottságban az üzemi könyvtárak sorsával. Bizottsági ajánlással jártunk közbe az érdekükben az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-nél. Sajnálatos, hogy e könyvtárakat is elsodorta az úgynevezett gazdasági racionalizálás és a privatizáció. De nem azért, mintha egy pillanatig is komolyan lehetne venni azt a butaságot, hogy a felszámolásuk miatt nem vesz ma könyvet a kezébe a felnőttek többsége, hogy ezért lenne vizuális analfabéta ma a 60 százalékuk.
Nem nyilvánultam meg harcosan „akkor sem, amikor a téeszeket feloszlatták”? Engem „nem érdekelt a magyar paraszt sokadik kisemmizése”? A kulturális ügyek mellett éveken át ezzel foglalkoztam a legtöbbet. Választási gyűléseken, falufórumokon, fogadóórákon, a képviselőcsoport vitáiban. Már csak azért is, mert az első szabad választáson egyéni képviselőként jutottam be a parlamentbe egy döntően mezőgazdasági vidékről, a 24 településből álló füzesabonyi körzetből. 1997-ben, már a Magyar Nemzet főmunkatársaként, cikksorozatban foglalkoztam a külföldiek tulajdonszerzését lehetővé tevő törvénytervezettel, az ennek megakadályozását szolgáló népszavazási kezdeményezéssel. 2001-ben a Heti Választ létrehozó Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány elnökeként cikksorozat indítását kezdeményeztem a lapban Föld-vidék-politika címen, majd konferenciát rendeztünk a témáról a Szent István Egyetem Környezetgazdálkodási Intézetével együttműködve. S a viták anyagát önálló kötetben is megjelentettük a Válasz Könyvkiadó Emberközpontú gazdaságot! című sorozatában. Hogy csak néhány csekélységet említsek.
Végh Alpár képzeletvilágában én valószínűleg valamiféle életidegen, flaszterkoptató értelmiségi lehetek, akinek halvány gőze sincs a köznapi emberek valóságos problémáiról, nyilván ezért huzakodik olyan – szerinte – érdektelen kérdéseken egy másik hasonszőrű társával, amelyekhez „a közönségnek semmi köze”. Azt a téves látszatot keltve, hogy szemben állnak egymással, pedig dehogy. „Bizonytalan”, „rossz álmú”, „nyughatatlan lelkű”, „izgága” figurák, ugyanazt az „értelmiségi rizsát” nyomják. Tehetik, mert „a köz- és tárcaíró tudott élni a lehetőségeivel, és megtalálta a maga helyét, ám ez távol esik azokétól, akiknek nincs hangjuk, hogy elmondják, mi fáj”.
Szerzőnkkel ellentétben, aki kötésig jár a nehéz talajú, marasztaló valóságban, ám egyszersmind, vagy talán éppen ezért is, „távol ül” az efféle izgága értelmiségiektől, „közhangoskodásba alig ártja bele magát”, csak bölcsen, „elnézően mosolyog a felhevülteken”. És aki, bizonnyal súlyos érvnek szánva maga mellett, azt is elárulja az olvasónak: „Voltam üzemi újságíró, húsz éven át jártam a magyar vidéket. Látnom kellett, ha tisztességesen akartam láttatni, mint élnek hazámfiai.”
Ettől nyilván letaglózva kéne éreznem magam. Csak hát, kedves Végh Alpár, én meg az eddigi 53 évemből 48-at éltem vidéken, vagy ott is, és most is ott élek. És amikor Te 1986-ban üzemi vagy másmilyen újságíróként például a női szépségverseny különösen izzadságos valóságáról írtál élménybeszámolót, akkor én éppen az örkényi szakmunkásképző intézet nevelőtanáraként „közhangoskodtam”, aminek köszönhetően Ádori elvtárs, a járási párttitkár úgy érezte, hogy fegyelmi vizsgálatot kénytelen indítani az iskola ellen. Amikor pedig 1987-ben például Jancsó Miklós filmforgatásán vizsgáltad, hogy „mi fáj” azoknak, akiknek nincs hangjuk, hogy ezt elmondják, én történetesen a magam termelte salátát szállítottam nagy tételben az egri iskoláknak, mert olyan öszszefüggéseket megrajzolva igyekeztem láttatni, mi fáj a vidéki és a fővárosi Magyarországnak, hogy ezzel az igyekezetemmel nem fértem be az akkori üzemi és másmilyen lapok munkatársai közé. (Az internetes keresőnek köszönhetően történetesen ezt a két cikked olvastam frissen, ezekkel semmi baj nem volna különben, csak hát most sajátos fénytörésben kerültek elém, ugyebár.)
De van itt még valami. A hat évvel ezelőtti miniszterelnöki főtanácsadói szerepem. Hogy kerül ide? A szerzői ellenszenv felszínre bukó forrása? A csuda tudja, mindenesetre azt olvasom a bölcstől: „Jó. A köz- és tárcaírók nem ülhetnek mindig távol. Szabó Zoltán közelről figyelt. A felvidéki Fábry Zoltán is. Vagy Ady példaképe, Bartha Miklós. Ám ez a közelség nem azt jelentette, hogy a kormányfő melletti székre telepedtek.”
Szegény Végh Alpárnak azonban még e példáival sincs szerencséje. A közíró Bartha Miklós a függetlenségi párt képviselőjeként is jeleskedett. A közíró Szabó Zoltán szintúgy igencsak belemerítkezett a politikaformálásba. 1945-ben a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség elnöke, 1947-től a párizsi követség kulturális attaséja volt, 1949-es lemondásáig, amikor menedékjogot kér Nagy-Britanniában.
Talán újra kéne szabatnia Végh Alpár Sándornak azt a nagy mellényt, amit magára öltött. Felületes, öntelt bölcsködés helyett lelkiismeretes tájékozódást, a bizonyítványosztásban pedig némi mértéktartást javaslok neki.
*
Kedves István!
Észrevételeidről az alábbiakat gondolom:
1. Mondataidat elhomályosítja a sértettség, nem elég világos, mit akarsz mondani. Ha csupán anynyit, hogy magamtól eltelt, buta figura vagyok, elemi újságolvasási ismereteim sincsenek, öntelt csapkodás az írásom, demokratikus reflexeim fogyatékosak, s ami személyedet illeti, piszkosul mellétrafálok, ezt rövidebben is elmondhattad volna. Ha minősítesz, én is megteszem: szellemiséged figyelemre méltó, ám ezt meg is csavarhatom úgy, hogy ha tollat fogunk, a Te felelősséged nagyobb… Hagyjuk hát a személyeskedést. Nem vezet semmire. Térjünk a tárgyra.
2. Írásom rossz volt? Ha igen, akkor sem azért, amit a szememre vetsz. A hibát, a magamét, abban látom, hogy nem mutattam rá a Hollán Ernő utcai tüntetés és ellentüntetés lényegére – vagyis amit én annak látok. Mert a jegykiadás megtagadása és a Molotov-koktél csupán a felszín. A lényeg a mélyben sunyít. Ez pedig a pazarlás.
Mert Magyarországon, kedves István, nem a balliberális politika, nem a hajóágyúként elszabadult korrupció felelős a közerkölcsök romlásáért. A légkör. Lehetőséget teremt a pazarlásra, bár ezt befolyásolja az is, hogy a magyar keleti fajta. Én is pazarlok, ha a kenyérből megpenészedik egy darab, annak tartom, ha a szekrényben háromnál több pulóverem és a polcokon ezernél több könyv van. Pazarlás, ha a tévé előtt ülök, amikor hitvány műsort mutat, de mint írástudó, nem tudok nagyobb pazarlást elképzelni a lapok drága nyomófelületén megjelenő presztízsírásoknál. Vitátokat Bächerrel ilyennek ítéltem.
3. Nem korrekt, hogy az internetes keresőn épp a szépségversenyről és a Jancsó forgatásáról szóló írásomat pécézted ki a nyolcvanas évekből, hogy szembeállíthasd vele: ellened ugyanakkor indított fegyelmit a járási párttitkár. Tudod jól, nemigen volt riporter, aki anynyit foglalkozott a vidék nyomorúságával, mint én – ne foglalkozzunk melldöngetéssel, István! Az meg főleg ne tegye, akinek kötelessége volt a nyomorultakon segíteni.
Te országgyűlési képviselő voltál; Te a kormányzó párt hangadója voltál; mint közalapítványi elnök sok százmilliót kaptál, hogy olvasható, jó lapot szerkessz; a parlament kulturális és sajtóbizottságának alelnöke voltál; és – igen, igen – a miniszterelnök főtanácsadóinak székén is ültél.
Ezért is furcsállom, hogy tágabb összefüggésekre egy szót se pazarolsz, csak személyes részletekre. Az érintettségedre. Ha így kívánod, legyen.
Az üzemi könyvtárak szétverésével példálóztam, s Te bizonygatod, hogy „mellétrafáltam”, mert igenis tettél ellene. Igen? És megmenekültek az üzemi könyvtárak? Nem. Volt más példa is, de arra nem pazaroltál egy szót sem. Az agráremberre, aki nem tudta, mennyi földje és erdeje van. Mikor jutott a sok földhöz? Bizony az Antall-kormány idején. Amikor Te országgyűlési képviselő voltál.
4. Nem tetszik Neked, hogy egy szabadcsapatos, aki a tollán kívül (egy esztendőt kivéve, amikor a Szabad Föld főszerkesztője volt) soha nem érvelhetett semmivel, fölveti: minden efféle tüntetés hallatlan energiákat pazarol. Másért kéne utcára vonulni. Mondataimat kikezded, a kérdés azonban marad: volt-e értelme adok-kapokba bocsátkoznod Bächerrel? Ha tőlem kérded, máris felelek: nem volt. Sok más mellett az írásának lekezelő befejezése bizonyítja.
5. Észrevételeimmel maradék energiáinkat védtem. A magyarságét. A Tiédet. A magamét. Mert ha elfogy, végünk. Sajnálom, hogy épp ezt nem vetted észre. Talán egyszer mégis észreveszed, és kezet foghatunk.
Addig is minden jót kívánok Neked!
Végh Alpár Sándor
