Az adórendszer átalakítása és a felemelkedés esélyei

Szerkesztőségünk Németh György közgazdász Vitairat az adóreform részleteiről (Magyar Nemzet, május 24.) című írásával vitaindító cikket közölt. Komár Lajos (Az adóreform csak félmegoldás lehet, május 30.), Mészáros József (Törvényjavaslat a családi adózásra, május 30.), Bod Péter Ákos (Komoly átalakításra szorul a magyar állam, június 7.) véleménycikke után most Mádi László és Bogár László közgazdászok hozzászólásait közöljük.

Egy hasznos és tanulságos vitát zárt le a közelmúltban a Magyar Nemzet, amely lényegében a Hol tévesztettünk utat a közelmúlt magyar gazdaságpolitikájában címet viselhette volna. Ezt követően a lap május 24-i számában Németh György írásában az ország gazdasági felemelkedése – tehát a jövőnk – szempontjából kulcsfontosságú területet állított a rovat homlokterébe: az adóreformot.
A vitaindító írás nem tekinthető egy koherens és végiggondolt programnak. Ez azonban csak részben a szerző hibája, hiszen egy megfelelő adóreform meghirdetése és végrehajtása nem cél, hanem sokkal inkább eszköz. Eszköz egyebek között egy hatékonyabb (tehát egy nagyobb teljesítményű) gazdaság feltételeinek megteremtéséhez és működésének biztosításához. A hatékonyság azonban nem minden. Egy jó gazdaságpolitika ugyanis – melynek az adópolitika része, fontos területe – mindig egy ennél tágabban értelmezhető társadalompolitika nézőpontjából definiálható. Márpedig a stratégiai szemlélet alapján az ország felemelkedése szempontjából középtávon a foglalkoztatási szint emelésének, hosszú távon pedig a demográfiai kérdésnek van kiemelkedő jelentősége. Azt, hogy a stratégiai jelentőség mit jelent, nem kell külön magyarázni: a rövid távú döntéseknél a hosszú távú szempontokat mindig figyelembe kell venni, ez utóbbinak pedig egyfajta iránytűként kellene működnie a konkrét kormányzati és parlamenti döntések meghozatalánál. Ez praktikusan azt is jelenti, hogy egy távlatos és mélyreható adóreformnak – sok egyéb szempont figyelembevétele mellett – a foglalkoztatottság növelésének és a gyermekvállalási kedv fokozásának kell prioritást adni. Természetesen itt a két cél közös halmaza különösen fontos. Hiszen hiába születik több gyermek, ha a megszületett gyerekek hosszú távon – azaz felnőttkorukban – sem hajtanak sok hasznot a társadalom számára. (Rövid távon mindenképp kiadást jelentenek nemcsak a szülőknek, hanem az egész magyar adófizetői körnek – de ez így van rendjén.)
Ezért is fontos hangsúlyozni, hogy az a gazdaságpolitika, amely a hazai vállalkozókat kiüldözi az országból, munkavállalóinkat pedig arra ösztönzi, hogy tömegesen és sokszor életre szólóan külföldön vállaljanak munkát, nos, az valószínűleg rossz gazdaságpolitika. A gazdasági válságjelenségek mellett ezért központi jelentősége lehet annak a veszélyforrásnak, hogy vajon mikor gondolja úgy néhány százezer fiatalabb és szakképzettebb honfitársunk, hogy neki távlatosan külföldön van perspektívája, ott van biztosítva a hosszú távú megélhetése. Ezt a csapdát mindenképpen el kellene kerülnünk. Látva ugyanis a tanulságos lengyel példát, megállapíthatjuk, hogy visszacsábítani sokkal nehezebb a külföldön már beilleszkedő embereinket, iskolába járó és lakásokat vásárló honfitársainkat, mint megakadályozni külföldre távozásukat.
A béreknek ugyanakkor elég ösztönzőnek kell lenniük ahhoz, hogy a különböző szociális támogatások potyautas igénybevétele helyett az embereknek megérje dolgozniuk. Emiatt az érdekütközés miatt van ma a „monoki szociálpolitika” a viták kereszttüzében. Tegyük hozzá: okkal. A munkavállalás ösztönzése, a munkának mint értéknek és a megélhetés legfőbb biztosítékának hangsúlyozása és képviselete alapján lehet csak tartós felemelkedést elérni. (Kivéve persze, ha az illető ország dúskál olajmezőkben vagy más fontos természeti kincsben. Mi köztudottan nem ilyen ország vagyunk.)
A bérek és a nyugdíjak vásárlóértéke növelésének politikai célja mellett az országban meglévő rendelkezésre álló jövedelem szempontjából is különösen fontos, hogy minél többen dolgozzanak. Ezért is minősíthető tragikus jelenségnek, hogy az alig húsz évvel korábbi helyzethez képest csaknem másfél (!) millióval kevesebb a magyar gazdaságban (ugyanakkora népességszám mellett) a foglalkoztatottak száma: 5,3–5,4 millió helyett 3,8–3,9 millió. Bár a foglalkoztatottság növelése szempontjából az adócsökkentés nem csodaszer, jelentéktelennek minősíteni több, mint butaság. Ebbe a hibába esik a vitaindító írás is, amikor általánosságban semlegesnek, illetve nem ösztönzőnek minősíti az adócsökkentés eszközét.
Nem mindegy ugyanis, hogy milyen adóterhelési szintből mennyit csökkentek, s az sem, hogy ezt a lépést mennyire hiteles gazdaságpolitikába ágyazom. Döntő jelentőségű, hogy mennyire bíznak az érintett szereplők – a munkáltatók és a munkavállalók – a csökkentés tartósságában és indokoltságában. Mint ahogy az is fontos, hogy a döntést mennyire segítik a kormány egyéb lépései. A rossz bevezetésre példa a 2006-os áfacsökkentés volt, amikor szinte minden szóba jöhető hibát elkövettek a döntéshozók, mintha maguk sem gondolták volna komolynak elhatározásukat. De voltak sikeres adócsökkentések is: ilyennek lehet minősíteni a közelmúlt kísérletei közül a Horn-kormány társaságiadó-csökkentését vagy az Orbán-kormány társadalombiztosítási járulékot csökkentő kezdeményezését.
Az adószint mellett kiemelt jelentősége van annak, hogy az egyebek mellett a közszolgáltatásokat, szociális kiadásokat, állami beruházásokat és az adósságok visszafizetését is fedező közterheknek milyen a szerkezete – azaz pontosan kire s milyen technikával veti ki a törvényhozó a kötelező adófizetési terheket. Nem mindegy, hogy a jövedelmeket (ezen belül lehetnek munka- vagy tőketípusú jövedelmek), illetve a fogyasztást terheli adóval, esetleg a felhalmozott és sokszor már adózott jövedelemből származtatható vagyon megadóztatása mellett szavaz a döntéshozó. Az adórendszer azonban nemcsak az elvonások technikáival élhet, hanem a kedvezmények révén ösztönzőként is működhet: az alany lehet a megszületett gyermek, de lehet az otthonteremtéstől kezdve a megtakarítások növelését is központilag támogatni. Többkulcsos adónemek esetén pedig nem közömbös, hogy hány kulcs milyen mértékkel és milyen jövedelemhatárral működik a gazdaságban.
A személyi jövedelemadó közismert jellegzetességei mellett igen tanulságos és izgalmas a fogyasztási típusú adók közül az általános forgalmi adó szerepét röviden megemlíteni. Azt az esetet megvizsgálva például, hogy a nagyobb élőmunka-igényű kisipari szolgáltatásoknál vagy lakásfelújításoknál, vagy esetleg az élelmiszeripari termékek forgalmazása esetén alacsonyabb kulcsokat alkalmazok, legalább háromfajta következménnyel kell számolni. Egyrészt ágazatok és iparágak kerülnek kedvezőbb helyzetbe ezzel a lépéssel, hiszen végül is alacsonyabb fogyasztói árakat eredményez az alacsonyabb adótartalom, amely közvetett módon a fogyasztás növelését idézi elő az érintett termékek esetében. Másrészt, ha az ezeket a termékeket és szolgáltatásokat előállító gazdasági szereplők zömében a foglalkoztatásban központi szereppel bíró kis- és középvállalkozások vagy többségében hazai cégek, akkor annak jelentős és tartós következményei vannak a magyar gazdaság szerkezetére és működésére. Harmadrészt szociális hatásokkal is számolnunk kell, hiszen például az élelmiszerek esetében egyértelmű, hogy a szegényebb társadalmi csoportok tagjainak a fogyasztói kosarában sokkal nagyobb súllyal vannak jelen az alapvető élelmiszerek. S arra pedig, hogy mindezek a szempontok nem teljesen idegenek és ismeretlenek az uniós országok körében, jó példa, hogy a nagy élőmunkaigényű lakásfelújítások esetén erre – a kedvezményes áfakulcs használatára – az EU egyszerű bejelentés alapján lehetőséget is ad. Mindezen okok miatt lehet, hogy Magyarország jelen helyzetében egy kedvezményes áfakulcs bevezetése és az abba tartozó termékek okos meghatározása társadalmi-gazdasági szempontból
indokolt lenne.
Mielőtt elvesznénk azonban a részletekben, fontos leszögezni néhány alapelvet. Az adórendszer akkor jó, ha egyszerű és átlátható, a munkavállalásra és a közteherviselésre ösztönző hatással bír, s a beruházásokat és a társadalompolitikai szempontokat (például, hogy ne szakadjon szét a magyar társadalom) egyszerre szolgálja. Ezekből az elvekből is lehet látni, hogy nincs univerzális és tökéletes adórendszer. „Csak” a jól definiált és hosszú távon is helytálló nemzeti célokat jól segítő szabályozórendszer van. Egyebek között ezért is nevezhető művészetnek a gazdaságpolitika sikeres gyakorlása.
Ma Magyarország gazdasági helyzete kritikus. Jelentős változtatásokra van szükség. Egy teljes gazdaságpolitikai fordulat végigvitelénél – amelyre az országnak jelen helyzetében égetően és sürgősen szüksége van – azonban nem elég csupán az adókkal foglalkozni. Van az államháztartásnak kiadási oldala is, de nem elhanyagolható cél a több mint ezermilliárdra rúgó adósságállomány mérséklése, illetve kamatterheinek csökkentése sem. Ezen a területen az infláció leszorítása vagy az ország hitelességének és megítélésének javulása akár százmilliárdos haszonnal is kecsegtethet. Nem közömbös, hogy az uniós támogatásokból mennyit és milyen gyorsan tud az ország igénybe venni, s az sem, hogy mire költi (és területileg is hol használja fel) ezeket a rendelkezésre álló forrásokat. A foglalkoztatottság javítása mellett hazánknak a nemzetközi munkamegosztásban betöltött szerepe miatt is rendkívüli fontos a szakképzés megújításának és az oktatási rendszer és a gazdaság igényeinek fokozottabb harmonizálása. Világos vízióra, határozott értékválasztásra, fokozatos megvalósításra, valamint egyszerre bátor és rugalmas magatartásra van tehát szükség.

A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő (Fidesz)