Tévúton jár, aki az adócsökkentő reformtól várja gazdasági bajaink orvoslását, mondja Németh György; mint ahogy nem is tesz ilyen adócsökkentő javaslatot. De hogy mit is képzel el gazdasági bajaink orvoslására, az, sajnos, számomra nem derül ki. A szuperbruttó javaslatából különösen nem.
De mi is a bajom a szuperbruttó bérjavaslatával? Mindenekelőtt az: attól, hogy a béreket terhelő járulékokat hozzáadjuk a munkavállaló jelenlegi bruttó béréhez, még nem fog változni semmi. Nem fog változni, mert a munkavállalót nem az érdekli, hogy mennyibe kerül a foglalkoztatójának. Számára csak a nettó, az általa az akármilyen bruttóból ténylegesen elkölthető öszszeg az érdekes. Vagyis a munkavállalók részéről a béralkuk a valóságban mindig a nettó jövedelem növelésére irányulnak.
A titokzatos szuperbruttó
A szerző azt állítja, hogy a szuperbruttó bér bevezetése egyszerűsítené a járulékrendszert, mert megszüntetné a közgazdaságilag értelmetlen kettősséget, vagyis hogy „a munkaadó fizeti és a munkavállaló fizeti”. Nem hiszem, hogy ne lenne tisztában azzal: jelenleg is csak a munkaadó „fizeti” az adókat-járulékokat, mert a munkavállalót terhelőket levonja, ezért azzal csak neki van dolga. A munkavállalónak csak annyiban, ha az adóbevallását az év végén maga adja be az APEH-nek, akkor abban számot ad a munkáltató által már elvégzett levonásokról-fizetésekről. Ez a szuperbruttó esetén sem változna, csak más számot (nagyobbat) kellene írnia a bevallásába.
Egyébként nem derül ki számomra, hogy ha a szuperbruttósítás nem az adó- vagy járulékcsökkentésre irányul (mert aki ilyet állít, az „tévúton jár”), akkor mi a célja? Csak úgy, mert ilyen még nincs a világon sehol sem, és ez lenne az új unikum? Persze azon az alapon, hogy máshol meg az egykulcsos adórendszerrel (?) kísérleteznek, és az is működik; hátha ez is fog. Akár így is lehet(ne), de, sajnos, a vitairatból nem derül ki, hogyan.
Beruházás kontra élőmunka
Persze, más sem derül ki. A vitairat állítása szerint az adócsökkentés közgazdaságilag értelmezhető hatása a munka és a tőke közötti jövedelemhatás megváltoztatása a tőke javára, aminek következtében nő a profit, s ennek beruházásnövelő hatása lesz. A másik állítás az, hogy a magánszemélyek magasabb nettó jövedelme által kiváltott gazdasági aktivitás és/vagy az adóeltitkolás csökkenése, a munkakínálat bővülése (többen és többet dolgoznak) elősegíti a gazdasági növekedést. Eddig rendben is lennénk, de a továbbiakban már nem. Az én olvasatomban ugyanis ezt a két, egymásra ható tényezőt szembeállítja egymással, és azt mondja, hogy mivel a munkakínálatot inkább a bércsökkentéssel lehetne növelni, a magasabb nettó jövedelem nem jár munkakínálat-növekedéssel. Ez önmagában igaz is lehet, ha azt tételezzük fel, hogy a béroldalról a profit növelése csak úgy lehetséges, ha a munkaerő költsége (a bruttó bér és a foglalkoztató ezután fizetett járulékai) csökken, ugyanis ebben az esetben (egyéb változatlan bruttó bér és kiadások mellett) az a profitban realizálódik. Önmagában azonban ez nem jelenti a nettó keresetek növekedését, csak akkor, ha a munkavállalónál is csökkentik az elvonásokat, vagy a munkáltatói járulékcsökkentés egy részével (a profitról lemondva) emelik a béreket. Ha nem, akkor a nettó kereset változatlan marad. De a profit növelhető más módon is, mint jelenleg: a magas bérköltségek miatt tőkeigényes beruházásokkal (vagyis kevesebb élőmunkával).
De miért ne lenne lehetséges a bérterhek csökkentésével egyszerre megvalósítani a profit és a nettó keresetek növekedését? Lehetséges, mi több, kívánatos is. Nagyon nem jó példa az Egyesült Államokra hivatkozva bizonyítva láttatni, hogy a munkakínálatot a nettó bér csökkenése növeli, mert ez egyszerűen nem igaz. Mint ahogy egyébként némi csúsztatással a vitaindító szerzője sem ezt állítja, mivel saját magának ellentmondva azt írja, hogy „alig nőttek (…) reálbérei”; vagyis alig, de nőttek és nem csökkentek, mert a foglalkoztatásigényű beruházások lehetővé teszik a (bővülő) foglalkoztatást. Ilyet viszont csak bővülő gazdaságban lehet tenni. És pontosan ez a mi egyik problémánk: hogyan lehet ebben a versenyben (mármint az élőmunkát a jelenleginél nagyobb mértékben igénylő beruházásbővítésben) a környezetünkhöz viszonyított lemaradást megszüntetni. Ennek az lehet az útja, ha az élőmunkaterheket csökkentjük, és ezzel érdekeltté tesszük a tőkeintenzív fejlesztés visszafogásában a nagyberuházókat, illetve a kis- és középvállalkozások esetében a szürke- és feketebérek fokozatos kifehérítését, majd hosszabb távon ezzel is elősegítve a náluk kevésbé meglévő beruházásokat. Ez viszont feltételezi a költségvetési kiadások azonos tömegű csökkentését, a pénznek a gazdaság szereplőinél hagyását. Rájuk bízva, hogy egyezzenek meg: ki és milyen arányban részesedik ebből. És ekkor még nem csökkentettük a költségvetési hiányt, csak szinten hagytuk.
Egy példa nélküli hipotézis
A szerző azonban nem osztja (akár a jobb-, akár a baloldalhoz kötődő) gazdasági szakértők ezzel kapcsolatos egységes véleményét. Ez még önmagában nem baj. De olvasatomban az érvei, az eddig alkalmazott állami újraelosztás közgazdasági kategóriáját elvető nézetei teljesen újak, eddig senki által a világon fel nem vetettek, így még hipotézisként sem vehetők komolyan. (Amitől persze akár lehetnek igazak is, csak valahogy még senki nem jött rá erre.) Az pedig egyszerűen nem igaz, hogy létezne a nettó bér legitimációját alátámasztandó életre hívott „cizellált (ál)közgazdaság-tudományi érvrendszer”; vagy ha létezik, én még nem találkoztam vele eddig.
És vajon mit lehet kezdeni a forgalmi és fogyasztási adók, valamint a vállalkozási nyereségadó (társasági adó) szintjének uniós egységesítési elképzelésével? Semmit, mert egyrészt ennek hangot adó szavainkat a gazdaságilag meghatározó tagországok meg sem hallanák, másrészt megvalósulása esetén valóban bekövetkezne, hogy ez „biztosítaná a versenysemlegességet”. Nem hiszem, hogy ez a felvetés komolyan vehető. Tudtommal jelenleg kapitalista módon működtetjük gazdaságainkat, annak pedig egyik fontos eleme a verseny, amelynek kiiktatása valószínűleg sehova sem vezetne, legalábbis az unión belül. Következésképpen a tőke oda menne, ahol versengenek érte, akár alacsony(abb) adókkal is.
Receptek, túl az utópián
Ezek után elvárható, hogy ne csak bíráljak, hanem mondjam meg, mit kellene tenni. Erre az eddigiekben már részben kitértem. 2007 decemberében a Gazdasági Versenyképességi Kerekasztal (GVK) részére összeállított, és a testület által elfogadott javaslataimban is megfogalmaztam már a tb-járulékok 8-10 százalékpontos, vagyis jól érzékelhető csökkentésének szükségességét, sok más – újabban az Oriens tanulmányában is előjött és ehhez kísértetiesen hasonló – javaslattal együtt. Sajnos, Gyurcsány Ferenc és Veres János ezeket a javaslatokat udvariasan ugyan, de lesöpörték az asztalról, nem merték felvállalni a megvalósításuk során előállható érdeksérelmeket.
A bérekhez, tágabban a magánszemélyek jövedelméhez kapcsolódó adómentes juttatásokat megszüntetni gondolom. Ugyancsak ki kellene iktatni minden különadózó természetbeni juttatást, és azt ugyanúgy kellene adóztatni, mint a pénzbeli munkajövedelmet. Az összes adókedvezményt (és a GVK javaslatától eltérően a hoszszú távú, bármilyen, így az önkéntes nyugdíjra vonatkozót is) és adóalap-csökkentő lehetőséget is megszüntetni javaslom, beleértve a minimálbér jelenleg meglévő egy részének adómentességét is. Ezek azt jelentik, hogy minden jövedelem adóköteles lenne, beleértve a nyugdíjat is. A nyugdíjakat a nettó értékük megőrzése érdekében az adókötelessé tételkor bruttósítani kellene, de ez nem növelné a költségvetés hiányát, mivel személyi jövedelemadó formájában az mindjárt vissza is kerülne a büdzsébe. Ez ugyan ellentmond a kiadáscsökkentésnek, de mint minden módosításnál, lehetnek kivételek.
Nem megyek bele abba, hogy milyen legyen az szja rendszere: egykulcsos, vagy a jelenlegi szerinti (átalakított) többkulcsos, lépcsős. Mindkettőt ki lehet alakítani jól és rosszul is. Csak követelményeket fogalmazok meg: bármilyen lesz is, az szja-terhelésnek az átlag körüli jövedelmek adóterhelését csökkentenie kell, az adómérték(ek)nek az adóeltitkolás ellen kell hatnia, és egyszerűnek kell lennie mind a bevallás, mind az ellenőrizhetőség szempontjából.
Nyilvánvaló, hogy ezek megvalósítása esetén az állam bevétele csökken, mert a kieső összeget nem kapja meg adóként és járulékként, az a gazdaságban marad, és a tőketulajdonosok, valamint a munkavállalók osztoznak majd rajta valamilyen formában. Az adó- és járulékbevételek csökkentésének ellensúlyozására alapfeltevésem volt, hogy a költségvetési kiadásokat is csökkenteni szükséges.
De vajon lehet-e csökkenteni a kiadásokat annyival, amennyi a bevételi oldalon kiesik? Nagy valószínűséggel rövid távon nem. Mégpedig azért, mert a legnagyobb kiadási tétel az állam szociális ellátórendszere, amelyet egyik napról a másikra nem lehet gyökeresen átalakítani – különösen figyelemmel arra is, hogy annak átalakítása a nagy függetlenséggel rendelkező, kétharmados törvénnyel szabályozott önkormányzatokat is érinti. De el kellene kezdeni, ami első lépésben a szociális támogatási (segélyezési) rendszer hatékonyabbá tételét igényelné: csak azok kapják, akik ténylegesen rászorulók, és ez ne lehessen az alacsonyabb bérekkel szemben munkát elkerülő lehetőség (ha egyébként van, vagy megteremthető a munkalehetőség). Mivel ez hosszabb folyamat lesz, így csak akkor lesz lehetséges az élőmunkát terhelő adó- és járulékcsökkentés, ha más adók a csökkentés egy részét ellentételezik. Ezért véleményem szerint a fogyasztást terhelő adókat, az áfát és az üzemanyagokon kívüli termékek (cigaretta, alkohol) jövedéki adóját növelni szükséges. Ez az áfánál legalább két százalékpontos növelést (22 százalékos áfát) jelentene, ami azonban nem zárná ki annak lehetőségét sem, hogy nagyon szűk körben ne lehessen akár ötszázalékos áfa is. Ez a javaslat egyben azt is jelenti, hogy amit a nettó bérnövekedés révén megkap a munkavállaló, annak egy részét a fogyasztási adó növelésével vissza is adja a költségvetésnek.
A multicégek megadóztatása
Úgy gondolom, hogy a vállalkozások esetében sem tartható fenn a jelenlegi adópolitika, és náluk is meg kell szüntetni minden adóalap-csökkentő lehetőséget, valamint a beruházási adókedvezményeket. Nem tartható fenn, hogy a beruházási adókedvezmények okán a beruházó gyakorlatilag nem fizet profitadót, ugyanakkor semmi biztosíték nincs arra nézve, hogy az adókedvezmény kifutása után a beruházó itt is marad, és nem megy el olyan helyre, ahol a munka olcsóbb. Úgy vélem, hogy a négyszázalékos különadót be kellene olvasztani a társasági adóba, így annak mértéke egy magasabb adólapra lenne húsz százalék. Ezzel együtt több lépésben az iparűzési adót is indokolt megszüntetni, mégpedig olyan ütemben, ahogy a megváltoztatott társasági adóból és a bérterhek csökkentéséből megvalósuló gazdaságfehéredésből az adóbevétel lehetővé teszi. De ezt is csak akkor, ha a politikai döntéshozók ezzel együtt meg tudnak állapodni az önkormányzatokkal az iparűzési adó kiesésének pótlásáról.
Ezeknek már a felvetése is erős ellenállásba ütközik a cégek – elsősorban a multinacionális cégek – részéről, és mindent el fognak követni megakadályozásukra, nem rettenve vissza a kivonulási fenyegetéstől sem. Ha a politikai döntéshozók ennek nem állnak ellen, akkor e fenyegetések sikerrel fognak járni, mint ahogy a múltban ezt több esetben láttuk; legutóbb a négyszázalékos különadó bevetetésekor a „Lex Audi” esetében.
Nem javaslom azonban az ingatlanadó bevezetését. Legfőképpen azért, mert amíg nem valósítható meg egy valóságos értékmegállapításon alapuló ingatlan-nyilvántartás, nagyfokú igazságtalanságot tartalmazna. A másik lényeges ok a volt tanácsi lakások privatizációja révén a ma már nagyrészt nyugdíjas tulajdonosok adófizetés-képtelensége. Az pedig, hogy tömegesen kényszerítsük őket lakásuk eladására (feltéve, hogy lenne elég kereslet ezekre), nem lehetséges, mert ez lenyomná ingatlanjaik eladási árát, amiből azonban mint vevők nem tudnának kisebb ingatlant vásárolni, mert azok ára meg felmenne.
A bevezetést szorgalmazók egyik érve, hogy azért kell az ingatlanadót bevezetni, mert így legalább azok is fizetnének adót, akik feketejövedelemből tettek arra szert. Tessék akkor azokat ellenőrizni, akiknél ez fennáll, és keményen, utólagosan is megadóztatni a feketejövedelmeket! Vegyük észre: ha mindenkit adóztatunk, akkor a legális jövedelemből megvett és felépített ingatlanok tulajdonosai ismét több adót fizetnek, mint a (múltbeli) adóelkerülők, ami nem éppen korrekt elképzelés.
Semmi nem történt eddig
Sajnálatos, de tartósan folyik az időhúzás a szükséges változások beindítása ügyében. Eddig csak a konvergenciaprogram megvalósításának volt minden alárendelve, és minden elutasítás, halogatás hivatkozási alapja is ez volt. A magam részéről (és nem egyedül voltam így) egy évvel ezelőtt az volt a véleményem, hogy nagy késésben vagyunk a radikális lépések megtételével. Már akkor az utolsó pillanatban voltunk. A pillanat elmúlt. Nem történt semmi változás a strukturális változtatások beindítására, versenyképességünk javítására. Az emiatt elszenvedett (további) veszteséget nem pótolja az sem, hogy a konvergenciaprogramot teljesítjük, mert az csak a fiskális pénzügyi helyzetről ad jobb képet, de gazdasági versenyképességünk helyreállításához, hátrányunk növekedésének megállításához, a fejlődéshez kevés. Valakinek el kellene már kezdeni ezt a munkát; akkor is, ha már minden időn túl vagyunk.
A szerző a Magyar Adótanácsadók és Könyvviteli
Szolgáltatók Országos Egyesületének elnöke
autópiac
Földbe állt a használtautó piac - de mi van a háttérben?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!