Diznilend

A hamvas négyéves leányka, akivel tizenhárom éve zárás előtt még gyorsan felültünk a félelmetes vadnyugati vasútra, lassan nagykorú lesz: most épp előre hozott érettségiben utazik, és autót tanul vezetni. Akkor a kitartó sorakozás közben afféle szokványos mesevasútra számított háromdimenziós rajzfilmfigurákkal; majd az első éktelen, teljes sötétségben való zuhanást követően bebújt a hónom alá, s ott nyüszített csendesen a végtelenül hosszú menet végéig. Most önfeledten sikongat: a túlméretezett hullámvasút saját megfogalmazása szerint felszabadító élmény. Határozottan élvezi a dolgot tizennégy éves húga is; a nyolcéves öcsikét meg próbálom valahogy tartani a gyilkos kanyarokban: ki ne repüljön a tóba, ahol muzeális lapátkerekes hajó szántja a vizet. Utóbbi gyermek számára az ötvenes évek formatervezett autóival bonyolított kötött pályás kormányzás a csúcs, de némi könnymorzsolgatás után beleegyezik, hogy nosza, lőjük ki magunkat rakétával. Az űrvárosi száguldás lényegében ugyancsak hullámvasút, elrettentő fehér gőzös starttal, némi csavart hurokkal és klasszikus csillagháborús effektekkel – a frenetikus hatás egy idő után a behunyt szemekkel kiválóan orvosolható. A túlélés élménye elementáris; de nem kívánkozunk vissza.
Az alku egyszerű volt: szépen jönnek velünk sorra a párizsi múzeumokba: a Louvre-ba, a Musée d’Orsay-ba, a Beaubourgba és Versailles-ba – cserébe pedig jár nekik egy nap Disneyland, faltól falig. A legamerikaibb vidámpark európai lerakata immáron tizenöt éves: folyamatosan ünnepli is magát. A gépezet meglehetősen olajozottnak tűnik, elöregedésnek nyoma sincs, holott nyilvánvalóan egyetlen nagy promóciós brand az egész: a rajzfilmek reklámozzák a parkot, a park a rajzfilmeket, s mindkettő a temérdek eurósítható kultuszárut, amelyeken rajta van az elmaradhatatlan logó. Az ember persze tizenhárom évvel vénebben – s talán cinikusabban – mást is felfedez e monstre vágykereskedésben. Megállapítja például, hogy a cikornyás épületek meseszerű hatását a körülbelül kétharmados kicsinyítés mellett az kelti, hogy az újvilági kreatívok gátlástalanul lerabolták az óvilági romantikus motívumkincset, a Grimm-meséktől a favázas házakon át a bajor királyi kastélyőrületekig. S mivel ez az egyik legelső globális nagyüzem, nem álltak meg Európa gyarmatosításánál: bevették a csapatba többek között az indiai Mauglit, a kínai Mulant, az indián Pocahontast, az afrikai dzsungel állatait, és így tovább… Ők aztán mind-mind felvonulnak estefelé az amerikai kisvárost idéző főutcán a bámuló és csápoló tömeg előtt, szakasztott olyan kocsikon, mint a debreceni virágkarneválon.
Miután néhány esztendeje felröppent, hogy a kelet-európai Disneylandet Budapesten, Ferihegy tőszomszédságában építik meg, kézenfekvő az asszociáció, hogy a park rendszerét a honi viszonyokra is megpróbáljuk alkalmazni. Nos, ha az embereknek megfelelő dózisban és stílusban adagolják a cirkuszt, akkor türelmesen elviselik, ha órákat kell sorba állniuk a kenyérért. Ha valaki nem akar sorakozni, adott időszakaszra előreválthatja a jegyét: így megfosztja ugyan magát a tervezés nélküli szabadság gyönyörétől, viszont garantáltan feljut az áhított attrakcióra. Némelyik gépezet túlontúl vadnak és veszélyesnek tűnik: aki mégis felül rá, annak hinnie kell abban, hogy nem zuhan le, nem repül ki, nem hagyja el érintő irányban a pályát. Magyarán: látatlanban is bíznia kell a rendszerben. A globalizmust a Kis Világ bárgyú, állandóan éneklő mesefigurái hivatottak megjeleníteni: apró hiba, hogy a magyarok nincsenek ezen a disneylandi térképen. Marad nekünk Diznilend.