Hívatlan vendégszöveg

3.

Tudom, hiába is ajánlom ezek után Móricz 1919-es naplója egészét elolvasásra, mert aki él és mozog, az mind az ominózus részletet fogja keresni Móricznál és Závadánál is. Pedig Móriczból semmit nem értünk, ha nem olvassuk el, mit írt Kun Béláról, mit írt a direktóriumok felelőtlen működéséről, az akasztásokról, a harácsolásról, a politikai kalandorságról, a mélyszegénységről, a kifosztottak tunyaságáról, a kiszolgáltatottak újbóli kiszolgáltatódásáról. Azt kellene látni ugyanis, hogy összességében hogyan minősítette Móricz Zsigmond a tanácskormány áldatlan működését. Mert ha nem is Tormay Cécile stílusában értékeli a direktóriumot, azért időnként bizony kemény analógiákat fedezhetünk föl Móricz keserűsége, tragikus látásmódja és a Bujdosókönyv szerzőjének következtetései, meglátásai közt. (Lehet, hogy ugyanarról a magyar valóságról írtak?)
Vajon Mario Puzo A keresztapa megírásakor az antiolaszizmus bűnébe esett? S a nyomában Francis Ford Coppola is? Vagy pusztán azon dolgozott, hogy egy konkrét XX. századi amerikai társadalmi tapasztalat érzelmileg is elég hatásosan manifesztálódhassék a filmjében? Aki erre becsületesen válaszol, az nekem sokat segít. A tanácsköztársaság ténykedéséből, intézkedéseiből adódó keserűségeket konkrét társadalmi élménynek kell tartanunk. Hogy ez a konkrét élmény gyakran zsidóellenességben öltött testet, annak az okát abban kell keresnünk, amit többek közt Romsics Ignác is megállapított: „A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70–75 százalékot.”
Akit tehát érdekel, hogy Magyarországon az 1919-es kommün intézkedései milyen konkrét társadalmi tapasztalatot jelentettek, az mindenképpen olvassa el Móricz naplójegyzeteit. Azokat, amelyeket Závada nem idézett a regényében. Miért is tette volna? Bár írásomat nem regényesztétikai fejtegetésnek szánom, azt azért leszögezném, hogy Móricz naplójában a Závada által megidézett rész a leginkább felejthető oldalak közé tartozik. Ráadásul az Idegen testünkben nem válik szervessé a Móricz-féle letagadhatatlan „zsidózás”, hiába dolgozott az érdes szövegen Závada, hogy könyvébe simítsa. Viszont lehet taglalni két pofára a „magyar rasszizmus” gyökereit. Aki szereti Móriczot – remélem, sokan vagyunk –, a „hírbe hozás” hatására azonnali késztetést érez, hogy kézbe vegye az inkriminált naplójegyzeteket. A gond már ott elkezdődik, hogy Móricz jegyzetein messziről érezni, hogy első fogalmazványok, gyakran hevenyészett, hiányos lejegyzések, központozás nélküli „firkák”, ahogy felesége nevezte őket, vagyis nincsenek megdolgozva kiadásra, még akkor sem, ha – mint azt az utószóból megtudtuk – az író Kommunizmus után címmel később szerette volna publikálni ezeket a jegyzeteket.
De az ósdi járgány mégis új lökést kapott, s megindulhatott a lejtőn. A Népszava már öles betűkkel, Závada fényképével közölt egy interjút, amelynek címe: Magyar rasszizmus. Feltételezem, Závada Pálnak elküldték jóváhagyásra a vele készített interjú szövegét. Talán ránézett a címre, és arra gondolt: „Hát igen, magyar rasszizmus. De énrám ez nem érvényes. Majd Móriczra mutatok, ha valakinek nem tetszik, amit írtam Idegen testünk című regényem 279. oldalán.” Jó címnek érezhette Závada a bűbájos szókapcsolatot: „Magyar rasszizmus”, mert jóváhagyta. Le is tilthatta volna az interjút. De nem tette. Teljes írói fegyverzetében, háta mögött a Jadviga, a Milota és többi művének sikerével, írói-értelmiségi felelőssége tudatában beleengedte az irodalom ürügyén mai hiszterizált politikai diskurzusaink terébe a rasszizmust mint hungarikumot. Miért is ne lenne magyar rasszizmus? Itt fenekedik a közelünkben, itt fenekedett az egész huszadik században, ez az a métely, amelyet irtani kell, elítélni Móriczostul, ha kell. Ezenkívül milyen más métely volt? Elhanyagolható. A többi mételyről nem annyira érdekes nyilatkozni. (Keveset hoz a konyhára?)
És mi van Móricz többi naplójegyzetével? Amelyeket nem idéz senki? Lássunk néhányat. „Odaát [Szentendrén] főbe lőtték a papot, itt ezt. Hát hogyne haragudnánk mi katolikusok a zsidókra.” Ja, hogy ezt nem lehetett beleaprítani az Idegen testünkbe? Az lehet. Viszont lehetne a Jadviga párnájának egy javított kiadása, ott szerepelhetne ez a papgyilkosság meg még jó néhány Móricz-vendégszöveg. Sokat dobna a Jadviga történelemszemléletén, amely a tanácsköztársaság viselt dolgaihoz való viszonyulásban nem haladta meg jelentősen a hetvenes évek kádárista látásmódját. Jól lehetne használni a következő móriczi passzust is, amely a kommün vezéréről szól: „Tehát ez az a Kun Béla, aki oly aránytalanul jobban képviseli az emberiség proletár tömegeit, mint Ady Endre. [Az előzmény: Móricz nehezményezte, hogy a kommunisták nem kívánták Ady temetésén képviseltetni magukat, mert úgy gondolták, »ő a kispolgárság költője«.] Milyen félelmes híre volt, mikor a salgótarjáni kirándulást csinálta, abba az időbe ő volt minden, és tőle rettegett mindenki. Mióta beérkezett, sokkal színtelenebb, szürkébb. Ahogy szembefordul a nyüzsgő vidékkel, pittyedt nagy szájjal, egyszerre egy kétségbeesett ideges slemil, aki izzad attól, hogy nagyobb dologba fogott, mint szerette volna. Hogy? Idegesíti a vidék? Hát hisz azért jött új Krisztusnak, a krisztusát, hogy megváltsa a vidék analfabéta nyomorgó tömegeit!”
Závada Móricz antiszemitizmusától jött izgalomba, én meg az iménti mondatától, ettől a véletlen stiláris remekléstől: „azért jött új Krisztusnak, a krisztusát!”. Több ez annál, mint hogy szép legyen. A vidéket, a magyar paraszti világot, az iskolázatlan szegényeket féltő Móriczot, lám, megint elragadták az indulatai. De milyen jó, hogy voltak indulatai! Milyen jó, hogy erős ösztönök működtették! Szeressük érte! Móricz naplójának a folytatása sem érdektelen: „Ezek a megváltók, akik itt vannak? Ezek a szatócslegények, akik a pult mellett a rőffel állanak, és félnek a paraszttól, akiről föltesznek minden gazságot, s gyáva sorsuk mégis a paraszt kiszolgálására rendelte őket” (Móricz: Naplójegyzetek, 1919. Noran, 2006, 94–95. oldal).
Aki Móricz dühét, elkeseredését, a tanácskormány elleni kirohanását meg akarja érteni, annak a föntebbi részleteket is ismernie kell. A dolog ugyanis egy árnyalattal bonyolultabb, mint hogy Móriczot „elkapta a gépszíj”. Jön valaki 2008-ban, és megbocsát a Hét krajcár írójának? Milyen jogon teszi ezt? Mit értett meg Móricz keserűségéből? Kérdéseimet azért is merem ilyen provokatívan föltenni, mert a Kulákprés fiatal írójában (szintén Závada Pálnak hívták) nagyon is éreztem olyan motivációkat, amelyek arra utaltak, ez az író nemcsak a könyvheti megjelenését félti, hanem azokat az embereket is, akikről szociográfiát írt.
S fordítsunk most egy jó nagyot magyar témánkon. Kérdezzünk egy másik kor, egy másik ország írójáról. Antiszemita-e Dosztojevszkij? Ő is leírt egyet és mást zsidó honfitársainak mentalitásáról éppen százharminc évvel ezelőtt. A. G. Kovnernek írja egy levelében: „Egyáltalán nem vagyok ellensége a zsidóknak, és soha nem is voltam. […] Ön a zsidó értelmiségre hivatkozik, de hát Ön is értelmiségi, és figyelje meg, mennyire gyűlöli Ön az oroszokat kizárólag csak azért, mert Ön zsidó, még ha értelmiségi is. Második levelében van néhány sor a hatvanmilliós orosz nép erkölcsi és vallási tudatáról. Az iszonyú gyűlölet szavai ezek, igen, a gyűlöletéi, hiszen Ön, mint okos ember, meg kell hogy értse, hogy ebben a tekintetben (vagyis abban a kérdésben, hogy az egyszerű orosz ember milyen mértékben és milyen erőteljesen keresztény) Ön a legkevésbé sem kompetens ítélni. Én sohasem beszélnék úgy a zsidókról, ahogy Ön az oroszokról. Életem ötven éve alatt folyvást azt látom, hogy a zsidók, a jók is, a rosszak is, még csak egy asztalhoz sem akarnak ülni az oroszokkal, holott az orosz nem utál leülni velük. Ki kit gyűlöl tehát? Ki türelmetlen kivel szemben?”
E sorok elolvasása után a dolog egyszerű megoldása az, ha benyálazzuk az antiszemita címkét, és Móricz után Dosztojevszkijre is ráragasztjuk. Ha lúd, legyen kövér. Csak hát mire megyünk ezzel? Mi rendkívüli van abban, hogy éppen azok az írók, akik népükkel mélyen azonosultak, népük, sőt az emberiség szenvedéseire az átlagnál jóval érzékenyebbek voltak, a zsidó értelmiségi mentalitásban olyan nemzet- és parasztságellenes vonásokat fedeztek föl, amelyek mélyen irritálták őket, s tiltakoztak ellenük?
Engem nem igézett meg Móricz zsidóellenessége, nem estem transzba tőle, elég könnyen meg tudtam tőle szabadulni, ellentétben Závadával, aki beismeri: „ezt a szöveget évek óta olvasom”. Kifejezetten kínosnak érzem az ominózus sorokat, de nekem Móricz ettől még Móricz marad. És megpróbálom megérteni a felkorbácsolódott indulatait, igen, ha úgy tetszik, az ösztöneit, mert elfogadtam a szegényparasztság és az összmagyarság iránti szeretetével, s ezért tolerálni, értelmezni igyekszem az elfogultságait. Azért akarom megérteni, mert izgalmas, mert őszinte, mert önazonos, mert el tud bukni, és mert föl tud állni. Mert író. Mérhetetlenül tehetséges. Nézzem tétlenül, ahogyan a huszonegyedik században magyar rasszistázzák, csócsálják és köpdösik?
Závada Pál mindenesetre akarva-akaratlan elintézte, hogy húsz évig ne merje középiskolai tanár, minisztériumi illetékes érettségi tételnek javasolni a Hét krajcár íróját. Lelke rajta. Móricz Zsigmond ki fogja bírni ezt is. Húsz év múlva még mindig a Barbárokból fogjuk megérteni a pusztai magyar paraszt elátkozott sorsát. De hogy a bécsi döntésnek sem eufóriáját, sem visszavonásának traumáját nem Závada rafinált, dupla fenekű regényéből fogjuk megérteni – amelynek egyik legemlékezetesebb részletében hatszáz „női díszmagyarba” (valószínűleg inkább magyar népviseletbe) öltözött, a kassai templomba a bevonulás tiszteletére beterelt asszony szorong, majd többen vizelni kezdenek az oltár közelében –, abban is biztos vagyok.
Azt a regényt a bécsi döntésről majd még meg kell írnia valakinek.