Hívatlan vendégszöveg

1.

Závada Pál új regényét nagy tisztelettel, visszafogott hozsannával üdvözölte a kritika. A történet (ha ez esztétikailag nem sértés) 1940-ben játszódik, de elnyúlik egészen a negyvenöt utáni időkig. Különböző sorsvázlatokba ágyazottan, különböző karakterek képviseletében sok-sok egymással ütköző dialógust és monológot közöl a mű, a szerző szándékai szerint világnézetileg igen tarka képet mutatva.
A narrációs technika, az elbeszélői pozíció a regény klasszikus korában is fontos volt, de kulcskérdéssé a huszadik századi prózánál változott. Az Idegen testünk sajátos technikát alkalmaz: az elbeszélői pozíció áttűnik szereplői pozícióba, majd szétolvad egy többes szám első személyben; gyakran egy mondaton belül történik az átváltás. Mindez azt jelenti, hogy műélvezet közben azon kapja magát a nyájas olvasó, hogy a többes szám első személyű előadásmód révén az író becses társaságában egy gyékényen árul hol a fajgyűlölőkkel, hol meg a cinikus kommunistákkal. Hol arról értesülök, hogy „kiirtjuk”, hol arról, hogy „letartóztatjuk”. Hol nyilasokat akasztatunk, hol pedig zsidókat hajtunk az utcán, sőt egy menekülő zsidó asszonyt egyszerűen „főbe lövünk”. Mi. Mi magyarok? Mi rasszisták, fasiszták, ávósok, kommunisták, antiszemiták?
Závada Pál most bizonyára mosolyog rajtam, az esztétika tanszékkel együtt. Lám, a botor olvasó. Provokáltatott, és mert érzékeny, most fölkapta a vizet. De végül is ez volt a cél, dől hátra az esztéták serege. Mert innen már csak egy macskaugrás a nagy katarzis. Hamut kell szórni a fejünkre. Ha nincs elég pernye, égessük el az életünket, a hitünket, égessük el családunk sorsát, megmásíthatatlan emlékeit, és akkor lesz hamu, amelyet a fejünkre szórhatunk.
Vagy magamra veszem az elbeszélői pozíciót, vagy nem olvasom tovább az Idegen testünket. Kávékortyolgatás közben akár halálos ítéletet is hozok. Hiszen a regény egyik szereplőjét „kötél általi halálra ítéljük, s az ítéletet harmadnap végre is hajtjuk”. A Népszava riportere megkérdezte Závada Páltól: „Mit jelent a regény elbeszélőjének többes szám első személye? Mindannyian áldozatok vagyunk vagy bűnösök?” Závada válasza: „Ilyen közvetlen formában szerintem egy regény ne ítélkezzen. Meg hát a bűnös mégiscsak más, mint az áldozat, még ha vannak is átfedések. […] Maradjunk inkább annál az értelmezésnél, hogy valamilyen formában mindnyájan részesei vagyunk az olyan tetteknek, sőt szavaknak vagy gondolatoknak is, amelyeket a legszívesebben letagadnánk.”
Megragadott ez a finom distinkció, miszerint „a bűnös mégiscsak más, mint az áldozat”. Megszívlelendő következtetés. Eszerint megkönnyebbülhetek, mert – hogy egy írótársat említsek – a Kolimán húsz évet lehúzott Varlam Salamov kicsit mégis eltér azoktól, akik följelentették, perbe fogták és kényszermunkát végeztettek vele az aranybányában. Hogy besúgójával, bírájával neki milyen átfedései vannak, arról őt már sajnos nem tudjuk megkérdezni. Gyanítom, furán válaszolt volna. S nem azt, amit Závada.
Értem én, hogy az író részéről ez a narrációs technika egy sajátos interaktivitásra ösztönző vágy. Olyasmi, mint a hetvenes években a neoavantgárd színház nézőbizgető provokációi voltak. De nekem ez a világnézeti sugallat elég szájbarágósnak tűnik. Mert mi az üzenet? Hogy mindennel azonosulnunk illik, mindenért felelősséget kell vállalnunk, mert ezek a mi elődeink, a mi őseink, a mi papánk, a mi barátunk. Csak hát mi van akkor, ha teszem azt a mi apánk tudatába, devecseri születésű lévén, egy életre bevésődött, amit gyerekként látott: hogyan gyilkoltak a kommunisták 1919 májusában, ahol a helybéliek lázadása miatt Szamuely László (Szamuely Tibor öccse) a Lenin-fiúkkal nyilvános kivégzéseket tartott. S beszélhetett a párttitkár az én apámnak a tanácsköztársaságról azt, amit akart, mert őbelőle sosem törlődött a devecseri katolikus templomnál fölállított bitófára fölakasztott, előtte félig agyonvert tanító, Krasovszky Gyula képe.
S én hogy az ördögbe azonosuljak a kommunista zsidó Weiner Jakabbal, csak mert Závadának kedve szottyant felelőssé tenni mindannyiunkat mindenért? Nekem kellene egy íróval tudatnom, hogy aki mindenért felelős – leszámítva talán a Jóistent –, az semmiért sem felelős? Ha megtörve a liberális nyomás alatt, a reklámmá züllő irodalmi kritika hatására netán azt mondom: kézcsókom, jelentem, mindennel azonosulok, ávóssal, kommunistával, fasisztával, magyar rasszistával, azt nekem Závada Pál becsszóra el is hiszi?
Hát ne higgye el.

2.

Vendégszöveget alkalmazni a posztmodern vagy az azt követő kor irodalmában nem különös tett, még csak nem is rafinéria, hanem stiláris jegy, bevett írói megoldás. Az idézéstechnikának azonban akkor is megvan a maga etikája, ha erről nem szokás tudomást venni. Erre nem árt még azelőtt rádöbbenni, mielőtt az etikai következmények nyilvánvalóvá válnak.
A szerzővel számos interjú készült, így többször is szóba került az Idegen testünk című regényben egy nem tisztán vendégszövegként alkalmazott, 1919-ből származó, a kommün miatt meglehetősen zsidóellenes Móricz Zsigmond-naplórészlet. A „nem tisztán” alatt azt értem, hogy Móricz néhol hevenyészett mondatait Závada átírta, mielőtt regényébe átemelte. Ironikusnak tűnhet, pedig kivételesen nem annak szánom: nyelvileg helyenként választékosabb lett, mint az eredeti Móricz. Gördülékenységéről már nem is beszélek. Mielőtt bárki elájulna, sietek leszögezni: ezen nem múlik semmi. Az írók néha igen rosszul fogalmaznak, és mégis ők az érdekesek, nem azok, akik őket gondosan átpucolják.
Závada tartalmilag nem tér el lényegesen az eredeti Móricz-naplórészlettől. Ne kerülgessük a forró kását, ez a tartalom több mint kínos: fizikai undor két zsidó embertől, akik ülnek egy hajón Móriczcal szemben, és ő elkezd gondolkodni egyről és másról ott a vízen 1919-ben. Az eddigiekből talán máris nyilvánvaló, hogy a hullámokat az a vihar veti, amelynek fészkét – egy jóval 1919 utáni meghatározással – antiszemitizmusnak nevezzük. Miközben egyik rádióinterjújában maga Závada fogalmazza meg, hogy 1919-ben „maroknyi szélsőbaloldali és nagyobbrészt zsidó értelmiségi fiatalokból álló klikk” hajtott végre puccsot, csóválja a fejét, miként lehetett, hogy a magyar közgondolkodásba az antiszemitizmus oly mélyre eresztette gyökereit, hogy még „jelentős írók” sem voltak tőle mentesek. Például úgy kritizálták a kártékony tanácskormányt, hogy közben egyúttal a zsidók ellen fordultak. A „jelentős írók” egyike Móricz, aki Závadának, lehet mondani, nagy fogás volt, az ilyen halat a horgász nem dobja vissza a tóba, hanem büszke rá, hogy kifogta. Závada vádolja Móriczot („pár oldalas zsigeri antiszemita szöveget írt le”), majd mentegeti („benne volt az antiszemitizmus a levegőben”). Végül megdicséri, hogy 1919-ben ugyan még zsidózott, „elkapta a gépszíj”, nyilatkozta Závada a Gondolat-jelnek adott interjúban kedélyesen, de a későbbiekben már az „elsők között tiltakozott, amikor tiltakozni kellett”.
A dolog fölött, úgy tűnik, irodalmi életünk ezzel napirendre tért. Az Élet és Irodalom kritikusa tompítva az éleket „szalonzsidózás”-nak nevezte Móricz kirohanását, nagyjából tehát azt, amit Závada „zsigeri antiszemitizmus”-nak hívott. Törtem a fejemet, hogyan lehet valami „szalon”, ami „zsigeri” – merthogy a két dolog ellentétes értelmű lenne. De ha csak ez lenne a bajom!
Mi nékem az egész dologgal a bajom? Azt gondolnám-e dölyfösen, hogy Závada Pál ne vádolgasson és ne is mentegessen egy Móriczot? Részemről ez csak érzelmi érv lenne, toljuk félre. Netán az ellen berzenkedem, hogy egy 2008-ban íródó mű szerzője minden különösebb skrupulus nélkül, sans gene egy 1919-es szövegtestet illeszt egy 1940-ben, tehát Hitler hatalomra jutása után hét évvel játszódó regénybe? Ez már egy komolyabb etikai és esztétikai vitafelületet jelenthetne. Mindennek a tetejébe úgy érzem, hogy egy tehetséges írónak különösképpen tudnia kellene: mást jelentett egy zsidók elleni kirohanás a háború pusztította és a kommün által még egyszer letarolt Magyarországon, és mást jelentett 1940-ben, a bécsi döntés évében.
A legyűrhetetlen utálat, megvetés, virulens negatív érzések zsidóellenes megfogalmazását, úgy döntöttem, sem Závadától, sem Móricztól nem fogom idézni. Talán mert elképzeltem, ha zsidó lennék, hogyan esne olvasnom ezeket a sorokat. Nem lenne jó érzés, kétségtelen. Lehet, hogy azzal hárítanám el, hogy nem rólam van szó. Hogy én biztosan nem olyan zsidó lennék, mint ez a hajón üldögélő, füle piszkos, szája fittyedt, gusztustalan pénzhajhász fickó, hanem mondjuk, mint a kifinomultan szellemes Osvát, akiről Móricz annyi elismeréssel, sőt szeretettel ír ugyanebben a naplóban. Olvastam én már többé-kevésbé nyílt magyargyűlölő szövegeket is, nem dőltem a kardomba. Itt jöhetne most egy kemény ellenérv Auschwitzról. Érzem én is. Csakhogy hol volt Auschwitz 1919-ben? Móricz Zsigmond jóval a náci megsemmisítő táborok előtt jegyezte le sorait. Nem a hitleri szörnyűségek, hanem Szamuelyék dúlása után. Nagy különbség. Egyáltalán: lehet-e mechanikus egyenlőségjelet tenni az Auschwitz előtti és utáni zsidóellenesség közé? Tényleg ugyanazt jelentik? Aki igent mond erre, az azt a kéretlen katarzist, traumából adódó tudást kérdőjelezi meg, amelyről Kertész Imre ír A holocaust mint kultúrában. Nem ugyanaz tehát az akusztikája a Móricz-szövegnek 1919-ben, mint 1940-ben. A szöveg áthelyezése a posztmodern ürügyén („az ember nem sült realistának gondolja magát” – mondta Závada a már említett interjúban) önmagában etikai kérdéseket vet föl. A szocializmusban Adyval is eljátszották iskolai ünnepélyeken azt a csúfságot, hogy a „Vörös csillag, ragyogj és trónolj / Mióta ember néz az égre, / Vörös csillag volt a reménye” sorokat a koncepciós pereket gyártó Rákosi-korszak igazolására használták föl. Ott sem tettek mást, mint kiemelték meghatározott célokra egy klasszikusunk versszövegét saját korából, ezzel meghamisított jelentést adtak sorainak. Azt ugyanis senki nem mondta az iskolai ünnepélyen, hogy Ady verse 1908-ból való, tehát semmi köze a lenini forradalomhoz.
Závada telenyilatkozta a sajtót Móricz antiszemitizmusával, nem várta meg tehát azt, hogy kritikusok, filológusok kiderítsék vendégszövegének eredetét. Segít önmaga írói fortélyait leleplezni? Vagy pedig egyszerűen közre akart adni egy „magyar rasszizmus”-t bizonyító szöveget, de inkább egy nagy magyar író tollából, mint a sajátjából? Így pikánsabb? Vagy tán úgy érzi Závada, hogy így az ő felelőssége kisebb? Hogy mégis más az, ha egy kemény és már-már gusztustalan zsidóellenes szöveget Móriczcal takarózva közöl mintegy „kritikailag”? Mert így el lehet mondani minden újságírónak: ezt, kérem szépen, nem én írtam, hanem Móricz? És mi legyen Závadának a fiatal zsidó nőkről írt kínos futamaival? Majd arról is nyilatkozik, hogy ipiapacs, nem én voltam, hanem Herczeg Ferenc vagy Tormay Cécile? Akárhogyan próbáljuk megfejteni az indítékokat, az írói műhelyből jelenleg kellemetlen enyvszag árad.

3.

Tudom, hiába is ajánlom ezek után Móricz 1919-es naplója egészét elolvasásra, mert aki él és mozog, az mind az ominózus részletet fogja keresni Móricznál és Závadánál is. Pedig Móriczból semmit nem értünk, ha nem olvassuk el, mit írt Kun Béláról, mit írt a direktóriumok felelőtlen működéséről, az akasztásokról, a harácsolásról, a politikai kalandorságról, a mélyszegénységről, a kifosztottak tunyaságáról, a kiszolgáltatottak újbóli kiszolgáltatódásáról. Azt kellene látni ugyanis, hogy összességében hogyan minősítette Móricz Zsigmond a tanácskormány áldatlan működését. Mert ha nem is Tormay Cécile stílusában értékeli a direktóriumot, azért időnként bizony kemény analógiákat fedezhetünk föl Móricz keserűsége, tragikus látásmódja és a Bujdosókönyv szerzőjének következtetései, meglátásai közt. (Lehet, hogy ugyanarról a magyar valóságról írtak?)
Vajon Mario Puzo A keresztapa megírásakor az antiolaszizmus bűnébe esett? S a nyomában Francis Ford Coppola is? Vagy pusztán azon dolgozott, hogy egy konkrét XX. századi amerikai társadalmi tapasztalat érzelmileg is elég hatásosan manifesztálódhassék a filmjében? Aki erre becsületesen válaszol, az nekem sokat segít. A tanácsköztársaság ténykedéséből, intézkedéseiből adódó keserűségeket konkrét társadalmi élménynek kell tartanunk. Hogy ez a konkrét élmény gyakran zsidóellenességben öltött testet, annak az okát abban kell keresnünk, amit többek közt Romsics Ignác is megállapított: „A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70–75 százalékot.”
Akit tehát érdekel, hogy Magyarországon az 1919-es kommün intézkedései milyen konkrét társadalmi tapasztalatot jelentettek, az mindenképpen olvassa el Móricz naplójegyzeteit. Azokat, amelyeket Závada nem idézett a regényében. Miért is tette volna? Bár írásomat nem regényesztétikai fejtegetésnek szánom, azt azért leszögezném, hogy Móricz naplójában a Závada által megidézett rész a leginkább felejthető oldalak közé tartozik. Ráadásul az Idegen testünkben nem válik szervessé a Móricz-féle letagadhatatlan „zsidózás”, hiába dolgozott az érdes szövegen Závada, hogy könyvébe simítsa. Viszont lehet taglalni két pofára a „magyar rasszizmus” gyökereit. Aki szereti Móriczot – remélem, sokan vagyunk –, a „hírbe hozás” hatására azonnali késztetést érez, hogy kézbe vegye az inkriminált naplójegyzeteket. A gond már ott elkezdődik, hogy Móricz jegyzetein messziről érezni, hogy első fogalmazványok, gyakran hevenyészett, hiányos lejegyzések, központozás nélküli „firkák”, ahogy felesége nevezte őket, vagyis nincsenek megdolgozva kiadásra, még akkor sem, ha – mint azt az utószóból megtudtuk – az író Kommunizmus után címmel később szerette volna publikálni ezeket a jegyzeteket.
De az ósdi járgány mégis új lökést kapott, s megindulhatott a lejtőn. A Népszava már öles betűkkel, Závada fényképével közölt egy interjút, amelynek címe: Magyar rasszizmus. Feltételezem, Závada Pálnak elküldték jóváhagyásra a vele készített interjú szövegét. Talán ránézett a címre, és arra gondolt: „Hát igen, magyar rasszizmus. De énrám ez nem érvényes. Majd Móriczra mutatok, ha valakinek nem tetszik, amit írtam Idegen testünk című regényem 279. oldalán.” Jó címnek érezhette Závada a bűbájos szókapcsolatot: „Magyar rasszizmus”, mert jóváhagyta. Le is tilthatta volna az interjút. De nem tette. Teljes írói fegyverzetében, háta mögött a Jadviga, a Milota és többi művének sikerével, írói-értelmiségi felelőssége tudatában beleengedte az irodalom ürügyén mai hiszterizált politikai diskurzusaink terébe a rasszizmust mint hungarikumot. Miért is ne lenne magyar rasszizmus? Itt fenekedik a közelünkben, itt fenekedett az egész huszadik században, ez az a métely, amelyet irtani kell, elítélni Móriczostul, ha kell. Ezenkívül milyen más métely volt? Elhanyagolható. A többi mételyről nem annyira érdekes nyilatkozni. (Keveset hoz a konyhára?)
És mi van Móricz többi naplójegyzetével? Amelyeket nem idéz senki? Lássunk néhányat. „Odaát [Szentendrén] főbe lőtték a papot, itt ezt. Hát hogyne haragudnánk mi katolikusok a zsidókra.” Ja, hogy ezt nem lehetett beleaprítani az Idegen testünkbe? Az lehet. Viszont lehetne a Jadviga párnájának egy javított kiadása, ott szerepelhetne ez a papgyilkosság meg még jó néhány Móricz-vendégszöveg. Sokat dobna a Jadviga történelemszemléletén, amely a tanácsköztársaság viselt dolgaihoz való viszonyulásban nem haladta meg jelentősen a hetvenes évek kádárista látásmódját. Jól lehetne használni a következő móriczi passzust is, amely a kommün vezéréről szól: „Tehát ez az a Kun Béla, aki oly aránytalanul jobban képviseli az emberiség proletár tömegeit, mint Ady Endre. [Az előzmény: Móricz nehezményezte, hogy a kommunisták nem kívánták Ady temetésén képviseltetni magukat, mert úgy gondolták, »ő a kispolgárság költője«.] Milyen félelmes híre volt, mikor a salgótarjáni kirándulást csinálta, abba az időbe ő volt minden, és tőle rettegett mindenki. Mióta beérkezett, sokkal színtelenebb, szürkébb. Ahogy szembefordul a nyüzsgő vidékkel, pittyedt nagy szájjal, egyszerre egy kétségbeesett ideges slemil, aki izzad attól, hogy nagyobb dologba fogott, mint szerette volna. Hogy? Idegesíti a vidék? Hát hisz azért jött új Krisztusnak, a krisztusát, hogy megváltsa a vidék analfabéta nyomorgó tömegeit!”
Závada Móricz antiszemitizmusától jött izgalomba, én meg az iménti mondatától, ettől a véletlen stiláris remekléstől: „azért jött új Krisztusnak, a krisztusát!”. Több ez annál, mint hogy szép legyen. A vidéket, a magyar paraszti világot, az iskolázatlan szegényeket féltő Móriczot, lám, megint elragadták az indulatai. De milyen jó, hogy voltak indulatai! Milyen jó, hogy erős ösztönök működtették! Szeressük érte! Móricz naplójának a folytatása sem érdektelen: „Ezek a megváltók, akik itt vannak? Ezek a szatócslegények, akik a pult mellett a rőffel állanak, és félnek a paraszttól, akiről föltesznek minden gazságot, s gyáva sorsuk mégis a paraszt kiszolgálására rendelte őket” (Móricz: Naplójegyzetek, 1919. Noran, 2006, 94–95. oldal).
Aki Móricz dühét, elkeseredését, a tanácskormány elleni kirohanását meg akarja érteni, annak a föntebbi részleteket is ismernie kell. A dolog ugyanis egy árnyalattal bonyolultabb, mint hogy Móriczot „elkapta a gépszíj”. Jön valaki 2008-ban, és megbocsát a Hét krajcár írójának? Milyen jogon teszi ezt? Mit értett meg Móricz keserűségéből? Kérdéseimet azért is merem ilyen provokatívan föltenni, mert a Kulákprés fiatal írójában (szintén Závada Pálnak hívták) nagyon is éreztem olyan motivációkat, amelyek arra utaltak, ez az író nemcsak a könyvheti megjelenését félti, hanem azokat az embereket is, akikről szociográfiát írt.
S fordítsunk most egy jó nagyot magyar témánkon. Kérdezzünk egy másik kor, egy másik ország írójáról. Antiszemita-e Dosztojevszkij? Ő is leírt egyet és mást zsidó honfitársainak mentalitásáról éppen százharminc évvel ezelőtt. A. G. Kovnernek írja egy levelében: „Egyáltalán nem vagyok ellensége a zsidóknak, és soha nem is voltam. […] Ön a zsidó értelmiségre hivatkozik, de hát Ön is értelmiségi, és figyelje meg, mennyire gyűlöli Ön az oroszokat kizárólag csak azért, mert Ön zsidó, még ha értelmiségi is. Második levelében van néhány sor a hatvanmilliós orosz nép erkölcsi és vallási tudatáról. Az iszonyú gyűlölet szavai ezek, igen, a gyűlöletéi, hiszen Ön, mint okos ember, meg kell hogy értse, hogy ebben a tekintetben (vagyis abban a kérdésben, hogy az egyszerű orosz ember milyen mértékben és milyen erőteljesen keresztény) Ön a legkevésbé sem kompetens ítélni. Én sohasem beszélnék úgy a zsidókról, ahogy Ön az oroszokról. Életem ötven éve alatt folyvást azt látom, hogy a zsidók, a jók is, a rosszak is, még csak egy asztalhoz sem akarnak ülni az oroszokkal, holott az orosz nem utál leülni velük. Ki kit gyűlöl tehát? Ki türelmetlen kivel szemben?”
E sorok elolvasása után a dolog egyszerű megoldása az, ha benyálazzuk az antiszemita címkét, és Móricz után Dosztojevszkijre is ráragasztjuk. Ha lúd, legyen kövér. Csak hát mire megyünk ezzel? Mi rendkívüli van abban, hogy éppen azok az írók, akik népükkel mélyen azonosultak, népük, sőt az emberiség szenvedéseire az átlagnál jóval érzékenyebbek voltak, a zsidó értelmiségi mentalitásban olyan nemzet- és parasztságellenes vonásokat fedeztek föl, amelyek mélyen irritálták őket, s tiltakoztak ellenük?
Engem nem igézett meg Móricz zsidóellenessége, nem estem transzba tőle, elég könnyen meg tudtam tőle szabadulni, ellentétben Závadával, aki beismeri: „ezt a szöveget évek óta olvasom”. Kifejezetten kínosnak érzem az ominózus sorokat, de nekem Móricz ettől még Móricz marad. És megpróbálom megérteni a felkorbácsolódott indulatait, igen, ha úgy tetszik, az ösztöneit, mert elfogadtam a szegényparasztság és az összmagyarság iránti szeretetével, s ezért tolerálni, értelmezni igyekszem az elfogultságait. Azért akarom megérteni, mert izgalmas, mert őszinte, mert önazonos, mert el tud bukni, és mert föl tud állni. Mert író. Mérhetetlenül tehetséges. Nézzem tétlenül, ahogyan a huszonegyedik században magyar rasszistázzák, csócsálják és köpdösik?
Závada Pál mindenesetre akarva-akaratlan elintézte, hogy húsz évig ne merje középiskolai tanár, minisztériumi illetékes érettségi tételnek javasolni a Hét krajcár íróját. Lelke rajta. Móricz Zsigmond ki fogja bírni ezt is. Húsz év múlva még mindig a Barbárokból fogjuk megérteni a pusztai magyar paraszt elátkozott sorsát. De hogy a bécsi döntésnek sem eufóriáját, sem visszavonásának traumáját nem Závada rafinált, dupla fenekű regényéből fogjuk megérteni – amelynek egyik legemlékezetesebb részletében hatszáz „női díszmagyarba” (valószínűleg inkább magyar népviseletbe) öltözött, a kassai templomba a bevonulás tiszteletére beterelt asszony szorong, majd többen vizelni kezdenek az oltár közelében –, abban is biztos vagyok.
Azt a regényt a bécsi döntésről majd még meg kell írnia valakinek.