Kosolás

Az Adria Lissa nevű kis szigeténél történt az 1800-as évek második legnagyobb tengeri összecsapása 1866. július 20-án. Egy osztrák tengernagy, akire ellenlábasai szerint a brit flottában egy fregattot sem bíztak volna rá, sebtében összeszedett legénységével, úszó hadimúzeumnak tetsző hajóival kétórás küzdelemben tönkreverte a modern olasz haditengerészetet. Ezen a napon született meg Ausztria, majd Ausztria–Magyarország fél évszázados uralma az Adrián.
A győzelem élet-halál kérdése volt mindkét fél számára, mert ettől függött, hogy az egyre inkább nagyhatalmi ambíciókat dédelgető Itália szárazföldi diadalai után a tengeren is a fogyatkozó erejű Ausztria fölé tud-e kerekedni. Minden amellett szólt, hogy a számbeli fölényben levő, modern hajókkal és tüzérséggel rendelkező olasz flotta, amelytől látványos eredményeket várt a közvélemény, s parancsnokát, Persano tengernagyot már megelőlegezve nemzeti hősnek tekintették, rövid idő alatt végez az osztrákokkal.
Ausztria botcsinálta tengeri hatalom volt, nem tulajdonított különösebb fontosságot a hadihajóknak. Az első egységek csak II. József idején vonták fel a lobogót az Adrián, a kalapos király a tengeri kereskedelmet veszélyeztető kalózok megfékezésére irányíttatta át őket a fennhatósága alá tartozó Németalföld vizeiről. A lassan növekvő haditengerészetet kezdetben szinte teljesen az osztrák uralom alatt álló észak-itáliai olaszok uralták, később vették át fokozatosan helyüket a dalmát partvidék lakói és a horvátok. A fából készült, sokáig elöltöltős ágyúkkal felszerelt vitorlásokat is Fiume és más dalmát városok mellett Velencében, Portoréban építették. Ez a csendes iróniával muszájhajóhadnak nevezett alakulat hosszú ideig nem is foglalkozott a kalózok megregulázásán kívül mással.
Még nagyobb érdektelenség uralkodott a hajózás iránt a birodalom magyar felében. Minket, magyarokat a köztudat nem tekint tengerésznépnek, holott már Amerika egyik felfedezéséhez is jutott belőlünk egy világvándorra. Az Újvilágba áthajózó vikingek között emlékeznek meg Tyrkerről, a messziről jött emberről, aki feltételezhetően hazánk fia volt. Mellesleg ő tanította meg a borivás mesterségére a sörhöz szokott északi hősöket, ami alátámasztani látszik a magyarsága felőli vélekedéseket. Utána nagyon hosszú csend jött. Régi királyaink ugyan igyekeztek több-kevesebb sikerrel kijutni a tengerhez, de Mátyás halálával a kérdés hosszú időre lekerült a napirendről, Magyarország csak a Habsburg Birodalom részeként jelent meg újra az Adrián. Így magyar sem nagyon akadt a hajók legénysége között, de kalandvágyó természetünknek köszönhetően azért csak került néhány neves tengerész a Lajtán innen is. Elég martonosi Gyújtó Károly admirálist említeni, a velencei Arzenál utolsó osztrák parancsnokát, akit nemigen ringathattak csónakban az erdélyi hegyek között, mégis neves hajós vált belőle.
Amikor eljött a fegyveres összecsapás ideje az Adrián, a 39 éves báró Wilhelm von Tegetthoff ellentengernagy, Mária Terézia huszártisztjének unokája vezette az osztrák hadiflottát. Az admirális kiváló parancsnok volt. Visszafogott lénye jó helyzetfelismerő és döntéshozó képességgel párosult, személyiségéből fakadó tekintélye miatt beosztottjai a végsőkig követték őt, ami képes volt ellensúlyozni flottájának gyengeségét. Minden mozgósítható egységét harcba vetette, s mivel a legtöbb hajója nem rendelkezett páncélvédelemmel, ezért vasúti sínekből, láncokból összetákolt páncélzattal látta el őket. A legénység kiegészítésére bevonultatta a tengerészeti akadémia végzős hallgatóit, és ezzel a lelkes sereggel haladéktalanul megtámadta az olaszokat. Ellenfelei számára figyelmeztető jel lehetett volna, hogy két évvel korábban Poroszország szövetségeseként már legyőzte a dán flottát. Tegetthoff tisztában volt azzal, hogy hajói nem sokáig állnák az ellenfél ágyúinak tüzét, ezért a Trafalgarnál a francia–spanyol flotta sűrűjébe hatoló Nelsonhoz hasonlóan gyors lépésre szánta el magát. A kezdeményezést mindvégig kezében tartva fölrúgta a szokásokat, és ék alakban haladó hajóival nekirontott a hagyományos taktika szerint felsorakozott ellenfélnek. Végrehajtotta a hadtörténelem utolsó úgynevezett kosoló támadását, áttört az olasz ágyúk tüzén, és a vezérhajója orrán levő sarkantyúval bezúzta az ellenséges zászlóshajó, a Re d’Italia oldalát, amely rövid időn belül el is elsüllyedt. Ez a támadás a közben még két hajót vesztő olaszokat annyira demoralizálta, hogy menekülésszerűen elhagyták a küzdelem színhelyét. Sokáig nem is tudták ezt a csorbát kiköszörülni, Tegetthoff és végsőkig elszánt legénysége fél évszázadra a tenger fenekére küldte az itáliai dicsőséget.
Az ütközetben az olasz flotta három páncélozott csatahajót veszített, Ausztria egyet sem. Az osztrák flotta 38 fős embervesztesége is lényegesen kisebb volt az olaszok 612 fős veszteségénél. E tengeri ütközetet tekintik a trafalgari csata után a XIX. század második legnagyobb tengeri összecsapásának, ez volt az utolsó olyan tengeri csata, amelyben árbocos-vitorlás fahajók is részt vettek, és döfősarkantyúval sikeres támadást hajtottak végre. Az ütközetet pedig ma a világ összes haditengerészeti akadémiáján tanítják.
Érdekes módon a győzelem hosszú időre megállította a flotta további fejlesztését. Az udvar megnyugodva vette tudomásul a diadalt, és elkönyvelte, hogy haditengerészete megfelelő erőt képvisel a birodalom érdekeinek megvédéséhez. De az admirális vetése idővel mégis csak beérett. A háborút Ausztria a tengeri diadal ellenére elvesztette, majd a porosz kudarc után tárgyalóasztalhoz kényszerült a magyarokkal, s 1867-ben létrejött a kiegyezés. Az ezt követő gazdasági fellendülés a birodalom magyar felét is érdekeltté tette a flotta fejlesztésében, mivel a század második felére kialakult, 120 gőzhajóból álló jelentős magyar tengeri kereskedelmi flotta védelméről is gondoskodni kellett. Egyre nőtt a magyarok száma a haditengerészet soraiban, akik közül a későbbi kormányzó, Horthy Miklós, az otrantói diadal kivívója futotta be a legfényesebb tengerészkarriert. Ő a hadiflotta utolsó parancsnokaként fejezte be szolgálatát.
Lissa hősének személyes tragédiája, hogy győzelme gyümölcseit már nem élvezhette. Tegetthoff minden jobbító igyekezete kudarcot vallott, személye gyakran kicsinyes támadások célpontjává vált. Még az ütközetben elhasznált jó minőségű szenet, illetve az azt követően adott győzelmi vacsora költségeit is számon kérték rajta. Erejét a szélmalomharc fokozatosan felőrölte, 1871-ben, 44 évesen távozott az élők sorából, nem első és utolsó képviselőjeként a birodalom méltatlanul kezelt harcosainak.
Életművével mindenesetre olyan katonai, tengerészeti szemléletet hagyott hátra, amely 1918-ig hozzásegítette a Monarchiát kiharcolt adriai pozíciója megőrzéséhez, és nagyban hozzájárult az osztrák–magyar haditengerészet első világháborús tengeri sikereihez. Arra sohasem volt példa, hogy osztrák–magyar hadihajó lobogóját bevonva megadja magát. Az admirális nevéhez kötjük a tegetthoffi hagyományt: a számbeli, technikai hátránynak az ellensúlyozását egyéni képességekkel, kiemelkedő kötelesség- és szaktudással a győzelem érdekében.