Szegizbajev-bizottság az iskolai erőszakról

Most temettük el szegény Ajtmatovot. A versenyló halála című regényében Tanabaj, a néha kicsit régimódi, de alapjában becsületes parasztember feladatot kap: egy birkatelepen kellene levezetnie az anyajuhok ellését. De az akolról hiányzik a tető. A földről hiányzik a szalma. A ragadós sárba beleszületett kisbárányok sorra elpusztulnak. A segítségül kirendelt fiatalember nem hagyja tönkretenni magát: elmenekül a reménytelen környezetből. Tanabaj marad, mert valakinek mégiscsak maradnia kell… Pusztulás ide, reménytelenség oda, heteket robotol végig szinte alvás nélkül, mentvén a menthetőt. A cérna akkor szakad el nála, amikor kijön a központból egy főokos, Szegizbajev, aki számon kéri a pusztulást és ki is oktatja Tanabajt.
Magyarországon egy egész Szegizbajev-bizottság alakult Hiller István miniszter válogatásában az iskolai erőszak okainak feltárására. Sok jóra eleve nem számítottam: valahogy az oktatásügyben minden fordítva sül el. Erőltetjük az integrációt? Csak a szegregáció nő általa. Deklaráljuk a diákjogokat? Ahelyett, hogy emelkedne a diákok státusa, lefokozzuk őket emberből jogalannyá. Tudományoskodó, agyonszabályozott érettségit vezetünk be? Biztonság helyett csak a káosz érzése teremtődik meg. Vagy üssük fel a Magyar Bálint-összest: „az alaptanterv bevezetése … a hivatalnokival szemben valódi értelmiségi szerepet teremt a pedagógusoknak”. (Magyar Nemzet, 1997. október 17.) Ehhez képest érdemes lenne megvizsgálni, hányszorosára nőtt azóta az egészen ostoba, felesleges adminisztrációs, hivatalnoki teher a pedagógusokon.
És nem tévedtem. A bizottság összetétele, a problémákra vonatkozó felszínes, néha fölényes nyilatkozatok előrevetítették a jelentés semmitmondó tartalmát.
Kezdjük a helyzetelemzéssel. Négy területet említenek az iskola biztonságával kapcsolatban, majd azonnal közlik, hogy közülük kettővel nem foglalkoznak: „az iskola közvetlen természeti és társadalmi környezetéből fakadó, az iskolára leselkedő veszélyekkel”, illetve „az iskola (épületének), az oktatás (laborok, sporttevékenység és testnevelés) balesetmentességével valamennyi szereplő szempontjából”. De miért nem foglakoznak mindezekkel? Mert kiderülne, hogy nem csak az iskolavezetésben és a tanári karban van a hiba? Hogy talán a politikai osztálynak is van felelőssége abban, hogy billegő parkettájú, bitumenporos, ótvaros tornateremben sportolnak a gyerekek, vagy az EU-szabvány szerint disznótenyésztésre is alkalmatlan ólakban tanulnak angol nyelvet? Esetleg kiderülne a társadalmi környezet hatásainak vizsgálatából, hogy a valóság pont ellentéte a hibás prekoncepciónak: micsoda tanári erőfeszítések lehetnek az országban, ha még nincs mindenütt erőszak?
De nézzük az igazán veszélyes megállapításokat. Azért veszélyesek, mert önmagukban igazak, tetszetősek, csak éppen nem feltárni akarják a valóságot, hanem eltakarni.
„A közoktatásról szóló törvény többek között előírja, hogy a pedagógusnak a tanulóval egyénileg kell foglalkoznia, amennyiben arra a tanuló érdekében szükség van.”
Abszolút igaz, próbálkozunk is, éjjel kettőtől négyig van is rá időnk, lehetőségünk. A bizottság kedvéért: nem mi emeltük föl az óraszámunkat, nem mi vontunk össze egymásra gyanakodva néző végzős osztályokat gigaosztályokká, nem mi vontunk össze családias, barátságos iskolákat személytelen nagyüzemmé, nem mi intéztük úgy, hogy az óraközi szüneteket a különböző tagiskolák közötti közlekedéssel töltsük, nem mi írtunk elő elmebeteg, idióta adminisztrációs, jelentési kötelezettségeket. Ez utóbbira egyetlen példa. Az egész napos érettségivel párhuzamosan a saját osztályom bizonyítványait is írni kellett, évről évre újabbnál újabb számokkal, nyilvántartásokkal. Jutalomkönyvek után kellett rohangálni, ügyelni, hogy lehetőleg ne kerüljön ezer (!) forintnál többe (a felelőtlen kölyke képes jó munkával veszélyeztetni a költségvetést, felháborító…). Egy évzárás legalább tíz óra koncentrált adminisztratív munka. Az osztályfőnöki pótlék hatezer forint, azaz hatszáz forintos bruttó órabér jutna akkor is, ha egy percet nem töltenék egyetlen tanítványommal sem. Év közben se nagyon más a helyzet: neveltségi szint felmérése, minőségbiztosítási űrlapok kitöltetése és kitöltése, fölösleges értekezletek stb.
Úgyhogy megint ugyanaz. Ha én ezek után mégis elmegyek saját benzinnel a beteg tanítványomhoz a szomszéd városba, vagy a lógáson kapott gyerekek szüleihez még aznap este, akkor azt nem a törvény miatt teszem, hanem saját szándékomból.
„A nevelési-oktatási intézményben a pedagógiai folyamatoknak kedvező légkör csak akkor alakulhat ki, ha a nevelési-oktatási folyamat iskolai szereplői kölcsönösen tiszteletben tartják egymás jogait.”
Igaz. Csak éppen kifelejtődött, hogy mindehhez gusztusos környezet is szükségeltetne. (Én már csiszoltam és élfóliáztam igénytelenül odaeszkábált bútorlapot, esetleg kötelezővé lehetne tenni, hogy a tanárok saját festékből fessék ki az iskolájukat…)
„A bizottság megállapítja, hogy nagyon sok esetben a nevelési-oktatási intézményekben nem ismerik, és ennek következtében nem is tartják be a jogszabályokat.”
Ezzel elérkeztünk az egyik legkritikusabb részhez. Ez a mondat mutatja leginkább, hogy a bizottságnak nincs igazán fogalma az iskolai munka természetéről. Az iskola ugyanis elsősorban nem jogi színtér, hanem emberek emberi kapcsolata. Minél több a jogszabály, annál kevesebb lehetőség van az elemi emberség megnyilvánulásaira. Semmi sem okozott akkora kárt az iskolai életben, mint a törvények iszonyatos elburjánzása. Hogy minden agyon lett szabályozva. Például az érettségi tételeket csakis felszólító módban fogalmazhatom meg. „Milyen elidegenítő effektusokat ismer?” – nem fogadható el. Át kell fogalmazni: „Soroljon fel néhány elidegenítő effektust!” formára. Elgondolkozom néha: vajon hogyan tudott Wigner Jenő leérettségizni ilyen szabályok nélkül a fasori gimnáziumban, és hogyan tudott mégis többet, mint a bizottság, a miniszter, meg én együttvéve… De húsz év után idéntől például nem tudok vasárnap saját kulccsal bemenni a tanáriba még színjátszópróbák esetén sem, hiszen a naplók különös védelmet élveznek…
A tétel pont fordítva igaz. Azokban az iskolákban „döglik meg az élet”, ahol ismerik és betartják a millió idétlen jogszabályt. Mert se idő, se emberi színtér nem marad az értelmes munkára.
Hasonló problémák vannak a bizottság javaslataival kapcsolatban is. Hallhatunk arról, hogy „erősíteni kell a nevelési funkciót”, hallhatunk „a gyermekjóléti szolgálat által nyilvántartott szabadidős programokról”, „szakmaközi partnerségről”, hogy „az iskola nevelőtestülete figyelembe vegye az egyes tanulók adottságát, egyéni képességét, tehetségét, személyiségének összetevőit, születéséből vagy családi hátteréből származó hátrányait” stb. Ezek egy része természetesen gyönyörű ötlet, de ezzel kész is… Mintha az Országháznak csak a kupoláját építették volna meg.
Két javaslatra térnék ki részletesebben. Az egyik szerint az iskoláknak kapcsolatot kell kiépítenie pszichológus szakemberekkel. Igaz. Magam is szükségesnek tartom. De hadd tegyek egy megjegyzést. Nem kellene előbb megerősíteni az osztályfőnöki munkát? Ha lehetőséget adnánk arra, hogy az osztályfőnök együtt élhessen a gyerekekkel? Hogy legyen ideje rájuk. Hogy ne kelljen minden lépésének céljáról, eredményéről jelentést írnia. (A bizottság egyik tagja valaha még gyakorta beszélt a gyerekekkel céltalanul együtt töltött idő fontosságáról.) Hogy az osztályfőnöki munka fókuszába a gyerek kerülhessen a kimutatások, a napló külalakjának karbantartása helyett. Annak kellene a legelső lépésnek lennie, hogy az osztályfőnök és a gyereket tanító tanár kapjon bizalmat és időt! Aztán jöhet a pszichológus.
A másik: „Nyerjenek megerősítést a nevelési-oktatási intézményekben a szabadidős tevékenységek, a szabadidős sportfoglalkozások, a mindennapos testedzés és a művészetekre épülő személyiségfejlesztő tevékenységek. Szükséges, hogy óvodákban, iskolákban és kollégiumokban egyaránt erősödjön a művészeti és a sporttevékenység, a kreatív, manuális tevékenységet igénylő – a »kéz műveltségét« igénylő, fejlesztő, alkotó tevékenység, de nem mint számon kérhető tananyag-közvetítés, hanem mint feszültség- és stresszoldó pedagógiai eszközök és területek, amelyek a gyermeki, tanulói önbecsülés és tanulási motiváció megszerzésének lehetséges formái lehetnek.”
Teljesen egyetértek. Nosza rajta: nyolcszáz fős iskolámba szívesen várom a kilencszer tizenhét méteres tornaodú mellé az új sportcsarnokot. De kellene egy igazi drámaterem is! Na meg státus testnevelő és művész kollégáknak. Meg egy olyan felvételi rendszer, amely mellett nyugodtan járhatnának a gyerekek naponta művészkedni. És tessék megszüntetni az iskolák felvételi százalékok alapján történő rangsorolását. Mert különben a javaslat az marad, ami: szó, szó, szó. (Mellékesen némi ellentmondást látok abban, hogy az ezen „számon nem kérhető” területekből tartandó tanulmányi versenyeket is ösztönzi a bizottság.)
A bizottság szeretne tovább dolgozni: „Nem szabad, hogy a bizottsági munka befejeződjön és lezáródjon, ezért a bizottság negyedévente összeül és elemzi a javaslataik megvalósulását.” Párhuzamos tételt én is meg tudok fogalmazni: „nem szabad, hogy egy kialakult osztályközösség munkája befejeződjön és lezáródjon, ezért meg kell akadályozni az osztályösszevonásokkal való sakkozást”. A közösségek megtartása nélkül ugyanis nincs az a bizottsági jelentés, amely bármit is érne az agresszió elleni küzdelemben.
„Az intézményekben az erőszakos cselekmények, az iskolai agresszió kiváltója lehet a nem kellően kialakított iskolai tananyag.” Bár az elmúlt években már nem volt előírás, A versenyló halálát mindig feladtam a végzősöknek. Ha agresszívak lesznek tőle, hát legyenek agresszívak. Bevallom, engem inkább végtelen szomorúság tölt el, amikor azt olvasom, hogy a Szegizbajevre rátámadó Tanabaj a semmiről sem tehető ló fejét találja el. Köszönet a regényért Ajtmatovnak. Béke poraira.

A szerző pedagógus