Jools Holland (maga is muzsikus lélek) tizenöt éve vezet egy műsort a BBC-n, a címe Later… with Jools Holland. A produkciót nyugodtan nevezhetjük az élő zene ünnepének, arról van ugyanis szó, hogy Holland jó érzékkel és magabiztos ízléssel kiválaszt egy előadót vagy zenekart, akik aztán eljátszanak néhány dalt, szigorúan élőben. Semmi fakszni, csiricsáré díszlet, vannak viszont nézők a stúdióban is, akiket nem ugráltat előtapsoló és hangulatfelelős, láthatóan jól elvannak anélkül is. Néha beszáll a műsorvezető is, szólóban vagy egy vendégművésszel vagy éppen saját Rhythm and Blues Orchestra nevű zenekarával, és játszik egy kis dzsesszt, szvinget, ragtime-ot vagy bugit, ami éppen jólesik. A műsor hihetetlenül népszerű, annak ellenére (vagy éppen azért), hogy szinte korszerűtlen. Nincsenek benne celebek és más médiagenyók, és nem kap rohamot a néző a kameramozgástól. Most pedig készült belőle egy dupla DVD-válogatás, hatvankét dallal, Later with Jools Holland – The First 15 Years címmel. A számlista sok mindent elárul, főképpen azt, hogy Holland a legkevésbé sem él valamely stílus bűvöletében, kizárólag az érdekli, hogy jó legyen a matéria. Így került egy dobozba többek között a Who, Duffy, Manu Chao, a Tinariwen, Yusuf Islam, Amy Winehouse, Morrissey, az Arcade Fire, Norah Jones, Elvis Costello, Al Jarreau, Joshua Redman, az R.E.M., a Massive Attack, a Foo Fighters, Khaled, Beck, J. J. Cale, Johnny Cash, Nick Cave és John Cale. Otthoni fesztiválnak nem rossz gárda, és még azt is láthatjuk, hogyan bólogat elismerően Paul McCartney Björk dala alatt.
A New Order kimaradt a felsorolásból, de velük külön is vigasztalódhat, aki akar, a Live in Glasgow című szintén dupla DVD segítségével. Érdekes történet az övék, nagyjából akkor kezdődött, amikor 1980-ban Ian Curtis énekes elment moziba, megnézte Werner Herzog Kaspar Hauser című filmjét, majd felakasztotta magát. Ezzel a gesztussal értelemszerűen megszűnt a hetvenes évek egyik legfontosabb zenekarának, a Joy Divisionnak a pályafutása. A maradék New Order néven folytatta, és rögtön meg is osztották a Joy Division tisztelőit. Vannak, akik sikeres váltásról, remek zenekarról beszélnek, mások egy szánalmas dance pop bandáról és arról az iskolapéldáról, hogy ez van, ha egy zenekar elveszíti a fejét. De annyiban is maradhatunk, hogy Curtis parádés szövegei, szuggesztív kisugárzása után a New Order nagyszerű szakemberek tisztes iparosmunkája, túl unalmas a rock and rollhoz. A zenekar végül tavaly ismét abbahagyta a közös munkát (ebben rutinjuk van, előfordult, hogy nyolc évig nem adtak ki lemezt), bár az, hogy most viszonylag váratlanul megjelent ez a DVD, még akár jelenthet is valamit. Mert önmagában az, hogy kiadták egy 2006. októberi fellépés felvételeit, és kiegészítették néhány (na jó, kétórányi) még „sosem látott” képsorral, szinte értelmezhetetlen. A glasgow-i koncert után egy évvel egyébként Peter Hook basszusgitáros a kor követelményeinek megfelelően a My Space-en értesítette volt cimboráit arról az elhatározásáról, hogy ha a „kétharmad” továbbra is ragaszkodna a New Order névhez, ő bizony bírósághoz fordul. Lehet, hogy meggondolta magát. Az anyag egyébként nem rossz, különösen az utolsó szám, a Love Will Tear Us Apart. Ami ugye egy Joy Division-dal.
Maradjunk még egy kicsit a briteknél. Hülye angolok, angol hülyék, használtautó-nepperek meg ilyesmi. Itt van például a lakodalmas reggae úttörője, a UB40. Esetükben nem arról a szörnyű sztereotípiáról van szó, hogy fehér srácok ne játsszanak olyat, amihez nem értenek. Az a baj velük, hogy nagyon is értik, csak nem érzik. Van az az alapvicc, hogy Jamaicában elfogy a fű hirtelen, reggel felriad a raszta arc, miközben szól a raga. Megkérdezi: Hú vaze, mi ez a szar zene? De a UB40 még ennél is vacakabb. Olyan szövegkörnyezetbe kerültek, aminél valamirevaló zenésznek nincs lejjebb. Történt ugyanis, hogy hosszan írtak róluk még tavaly nyáron a Wall Street Journalban. Egy olyan lapban, ahol az a sztár, aki ügyesen tönkrevág egy nemzeti valutát, vagy legalábbis úgy él, mint az öltönygyűjtő sorozatgyilkos hülye gyerek az Amerikai pszichóban. Tehát ultragáz. A közeg is, a szerző is, a szereplő is. A UB40 azért került bele a fehérgalléros tömeggyilkosok és földtönkretevők csúcslapjába, mert felmerült, hogy egy bank finanszírozza őket ezentúl. A londoni székhelyű Ingenious Media befektetési bank ugyanis rájött, hogy a popzene eddig még nem lett teljesen felzabálva, és ez tűrhetetlen. Rájöttek arra is, hogy a csúcson már túljutott zenekarokban még mindig van egy kis mérsékelt, ám biztos hozam. A bank alapítója Patrick McKenna, Andrew Lloyd Webber musicalszerző könyvelője. Egy könyvelő. Édes Istenem. Morrison, Joplin, Hendrix, Brian Jones, Radics, Dönci csupa felesleges tisztáldozat. Már inni sem érdemes. A UB40 szerződése nagyjából úgy néz ki, hogy a bank betesz kétmillió dollárt a felvételbe, a terjesztésbe és a promócióba, a bevételből ugyanennyi az övé, ha meg több jön be esetleg, a fennmaradón risztelnek a zenekarral. Ennyit a lázadásról, hogy egy másik számos zenekart, a 30Y-t is beidézzük. És még van pofájuk lenyomni újra az I Shot the Sheriffet Marley és Clapton után. A TwentyFourSeven című lemez egyébként mindezek nélkül is borzalmas turistareggae.
Sokkal vidámabban fejezzük be a zenehallgatást, és mehetünk ki végre a kertbe madarakra fülelni, ha a háztájiban kutakodunk. A Petőfi rádió Egy kis hazai című antológiája egyszerűn pompás, még akkor is, ha azonnal vitatkozni támad kedvünk a szerkesztőkkel. Olyanokról, hogy Péterfy Bori Vámpír című slágerének miért egy mixe került fel a lemezre, a Suhancostól miért az Egyre másra, a Kaukázustól meg miért nem a Teszkó. De ez már színtiszta kukacoskodás, sokkal fontosabb a válasz arra a kérdésre, hogy van-e szándék. Igen, úgy tűnik változatlanul van, a Petőfi rádió elkötelezte magát a magyar popzene színes sokféleségének menedzselése mellett. Egyszer még tényleg megérjük itthon is, hogy az undergroundból lesz a mainstream.
Later with Jools Holland
– The First 15 Years (Warner)
New Order: Live in Glasgow (Warner)
UB40: TwentyFourSeven (Edel Records)
MR2-Petőfi rádió: Egy kis hazai
Ősi piramisok Lengyelországban: a neolitikus sírhalmok rejtélye
