Tudjuk, Palya Bea nem szánt-vet, igaz, gyaníthatóan az autentikus népzenészek és a népzenerajongók többsége sem, de ettől eltekintve az biztos, hogy nem a kapától-kaszától lesz hiteles és örök érvényű egy dalszöveg, hanem az egykor még szántó-vető őseink megszámlálhatatlanul sok generációjától, akik a közösség szűrőjén keresztül csiszolgatták, alakítgatták, őrizték, hogy nekünk, az elidegenedő XXI. századiaknak is örömet okozhasson. Akár „autentikusan”, akár egy jól megírt és jól előadott feldolgozás formájában. Az utóbbihoz azonban elengedhetetlen a hagyomány tisztelete és a népzene felé fordulás alázata. Nem akarok századjára is a két etalonnal, Bartókkal és Kodállyal példálózni, de azt vallom: akkor van értelme egy feldolgozásnak, ha az az eredeti dallamhoz többletjelentést is ad. A legismertebb ilyen népzenei feldolgozás az István, a király rockoperából Géza temetése, akit egy mezőségi halottkísérő dallamára búcsúztatnak, visszaidézve az ősi rítus dallamvilágát is. Ez viszont idővel gregoriánszerűvé „szelídül”: összekötve múltat, jelent és jövőt. A mai világzenei kínálatból – tisztelet a kivételnek – éppen ez a megközelítésmód hiányzik. Amit viszont kapunk helyette: sablonos megoldások, amelyek minden egyes harmóniaváltásáról a hőskorszak slágerei, Sebő-dalok, Kaláka- vagy Ghymes-számok jutnak eszünkbe; elnagyolt díszítések, amelyeket a stílusismeret teljes hiánya vagy a nemtörődömség szül. Kellemes a hangzás, persze, készséggel elhiszem, hogy sokaknak tetszik is, csak hát tucatízű.
Nem kérdés, Palya Bea jó énekes, van benne elég kifejezőerő, képzelet, tisztán és szépen szól a hangja. A társaival szerzett zenét viszont egyáltalán nem tartom sem eredetinek, sem újszerűnek, sem egyéninek, ha Palya Bea hangját máséval helyettesítjük, nem valószínű, hogy felismernénk benne valami rá jellemző hangzásmódot. Mentségére szolgáljon, hogy a vele dolgozó zenészek többsége együtt muzsikál más ismert énekesekkel is, talán ez is oka a világzenei élet homogenitásának.
Ettől az általános stílustól és a direkt a dzsesszre hajazóktól némiképp eltér két száma. A Három árva balladája szívszaggató történet, őket Szűz Mária szólítja meg, tőle kapják az aranyvesszőt, ez köztudott, bár az erre való utalás hiányzik a Palya Bea-változatban. Ennek előadása – beleértve Szűz Mária és a halott anya szavait – ilyen flegmán, hatásvadász elemekkel megtűzdelve az ízléstelenség határát súrolja, a záró Halál, halál kezdetű népdal feldolgozása pedig egy közepes horrorfilm temetői jelenetébe való, ilyen összeállításban inkább triviális és megmosolyogtató. Rögtön ezután következik az a dalcsokor, amelybe beleépítették a Walt Disney-féle Hófehérke herceg után sóvárgó dalát. Ebből az ötletből sokat ki lehetne hozni, de mégsem áll egységben az indító népdallal és a közbülső keringővel. Végezetül egy tanács: nem érdemes egy 90 százalékban magyar nyelvű lemezre két dalt angolul felénekelni, ha az embernek kifejezetten magyaros az angol kiejtése.
(Beáta Palya: Adieu les complexes. Sony BMG Music Entertainment, 2008)
origo.hu
Sasvári Sándor megrázó vallomása: így tették tönkre a családját
