A jogállam én vagyok

Ne hagyják magukat átverni, becsapni, megkárosítani – szól a „köztévé ügyvédjének” jól ismert szlogenje, ám ezt maga sem gondolja komolyan: a minap került nyilvánosságra, hogy produceri minőségében is felvesz adásonként negyedmilliót, meg műsorvezetői minőségében is. Könnyű kiszámolni, hogy ez havonta kétmillió fix – ennyivel az ember már könnyen viccel. Mindezt hetenként ötvenezerért könyvelteti le; az havonta kétszáz. A Magyar Televízió változatlanul nem Krőzus – a médiatörvényben kötelezően előírt vallási és nemzetiségi műsorok például nagyjából cakk-pakk annyiból készülnek, amennyiért Juszt László szólásra nyitja a száját. Mindezek persze bagatell tételek a Gyárfás Tamás-féle, feltűnően előnytelen szerződéshez képest (részletek a világhálón), amiért tőlünk régebbi jogállamokban magától értetődően felvetődne a közpénzek hűtlen kezelésének gyanúja. Voltaképpen érthetetlen, hogy megválasztott elnök hiányában miként ragadtathatta magát az MSZP–SZDSZ-es masszív médiakoalíció efféle szerződéshosszabbításra, amit ráadásul nem is sürgetett semmi – ha csak az nem, hogy a 2010-es választásokig kész tények elé állítsák a leendő elnököt, akit kegyeskednek majd megválasztani. Juszt és Gyárfás is kiváló érdekérvényesítő: az elnöktelen köztévé gyenge, mint a harmat; a baráti kurátorokat delegáló politikusokat pedig behatóan ismerhetik e közszférában roppant sikeres urak a kampányidőszakokból. A magyar jogállam meg olyan, hogy a tévéelnök (vagy annak puszta helyi értéke) fölött gyakorlatilag nem áll senki és semmi: nincs hová fellebbezni. Amikor adóforintokból kell táplálni a két köztévét és a közrádiót, akkor magasztos közszolgálatot teljesítenek; amikor szeretné az adófizető számon kérni, hogy miért így teljesítik azt a fránya közszolgálatot, akkor részvénytársaság, és senkinek semmi köze hozzá.
Részvénytársaság – ezt mondta indoklásul Such György rádióelnök is, amikor Gulyás Dénes operaénekes, a Fidesz országgyűlési képviselője megjelent a közrádió zenei együtteseinek évadnyitó ülésén. A zenészek és énekesek meghívták oda a hozzáértő honatyát a tekintélye meg a lobbiereje miatt, hogy segítse őket elkeseredett megmaradási harcukban – ám az intézményvezető távozásra szólította fel. Gulyás naiv módon a képviselői igazolványára hivatkozott, amely feljogosítja őt minden magyar közintézménybe való akadálytalan belépésre – erre hangzott el elnöki replikaként, hogy a Magyar Rádió nem közintézmény, hanem részvénytársaság. Hát persze: az elnök meg elnök, nem valamiféle jöttment demokrata. Hibáztatni persze jog szerint nem lehet: ne csodálkozzunk azon, hogy ha a törvénykezés olyan enklávék sorát hozza létre, amely mindegyik állam az államban, akkor ezek a mini birodalmak élnek is az érinthetetlenségükkel. Ám ez esetben a médiatörvény által kreált érinthetetlenség ütközött egy magasabb rendű érinthetetlenséggel: a mentelmi joggal. Odáig azért még ebben a csökevényes jogállamban sem merészkedik el senki, hogy azt mondja: a képviselői érinthetetlenség részvénytársaságokra nem vonatkozik.
Eme vázolt példák kétfelől erodálják törékeny, kamasz demokráciánkat. Egyrészt a közpénzek ugyanolyan ellenőrizetlenül, hasra ütéssel tudnak kiáramolni a közintézményekből, mint a legdaliásabb kádári időkben; másrészt demokratikus szándékkal létrehozott intézményeinkből menet közben valahol elveszett a demokrácia. A média csak lakmuszpapír: hasonlóan zajlanak a dolgok kevésbé szem előtt lévő szférákban is. Amikor például az MSZP aktuális miniszterelnök-jelöltje szájára fogja venni a választási ígéretek sorában a kis- és középvállalkozások felvirágoztatásának ügyét, ne feledjük majd Draskovics Tibor cinikus tévényilatkozatát. A riporter arról faggatta, hogy mit üzen azoknak, akik komolyan vették a TEÁOR-számok megváltoztatásának kormányzati szándékát, s összeszorított foggal fizettek államnak és ügyvédnek a cégiratok módosításáért. Most pedig, hogy a totális előkészítetlenség miatt összeomlott a rendszer, visszavonták az előírást, s megint azok jártak jól, akik elszabotálták az egészet. „Köszönöm nekik” – mondta a miniszter, majd azzal példálózott, hogy máskor is hatályát veszti egy rendelet, mégse kárpótolnak visszamenőleg senkit. Erre persze az indulatos polgár óhatatlanul úgy reagál, hogy ideje volna már végleg megköszönni ezt az ámokfutást. (Hányszor kell még miniszterként megbuknia Draskovicsnak, hogy végleg eltűnjön a színről?) Pedig egy brosúrával mindig tovább kellene gondolni. Ezek a packázások, önkényeskedések és tenyérbe mászó kivagyiságok ugyanis mára elérték a kritikus tömeget: immár a jogállam alapjait veszélyeztetik.
A jogállam én vagyok – mondhatják erre satnya korunk sereglő kiskirályai; és igazuk is lesz mindaddig, amíg gyávaságból vagy fantáziátlanságból szemet hunyunk homályzónás mesterkedéseik fölött. A népi bölcselem semmit sem mond megalapozatlanul, így azt sem, hogy fejétől bűzlik a hal – de a becstelenség és a jogtiprás a mai Magyarországon nem egyetlen személyhez, még csak nem is egy elvtelen, komprádor elithez köthető, hanem az egész államszerkezetet mélyen átitatta. Rendet tenni, világosságot gyújtani sohasem késő: számos ország mutatott példát erre. Radikálisnak sem kell ehhez lenni, csupán következetesnek. A jelenlegi romlott viszonyokat konzerválni szándékozók persze épp a gyökeres szakítást festik le valamiféle égszakadás-földindulásként, végítéletként – holott nem a jogállam lerombolása az elodázhatatlan feladat, hanem az, hogy a jogállamot megtöltsük tartalommal.
Egyszerű dolgokról van szó. Adózás alól senki ne bújhasson ki, legyen az minimálbérből élő munkavállaló vagy multinacionális konszern, de adóforintot csakis közcélra lehessen fordítani. A közcélokat nyilvános módon, törvényben vagy közgyűlési határozatokban kell egyértelműsíteni. Minden egyéb megoldás köztörvényes bűnnek tekintendő. Minden bűn (különös tekintettel az adócsalásra vagy a közpénzek herdálására) arányos bűnhődést vonjon maga után. Minden olyan üzlet vagy szerződés, amelyben akár egyetlen forint vagy euró közpénz van, legyen nyilvános, a világhálón hozzáférhető. (Beleértve a részvénytársaságnak álcázott közmédiumokat, állami hirdetményeket, propagandaakciókat is.) Ha a miniszterelnök nyolcoldalas hobbiprogramot tesz közzé a kedvenc pártjához nagyon-nagyon közeli napilapban, azt vagy saját zsebből fizesse, vagy a befolyó párttagdíjakból egyenlítse ki. Ha másképp cselekszik, zárják dutyiba, dolgoztassák le vele Baracskán a különbözetet.
A rendszerváltozásnak nevezett illuzórikus periódusban magam is sokat vártam a jogállam kiépülésétől. (Még mindig sokat várok.) Botor módon azt gondoltam, hogy a világos keretek (fékek és ellensúlyok) majd magát a tartalmat is meghatározzák. Tévedtem, tévedtünk: ez nincs így. Erkölcs, tartás, markáns nemzeti identitás nélkül mindez csupán írott malaszt. Belső tartalom, morális és racionális épség nélkül például az a kultuszminiszteri döntés, hogy az iskolák felső tagozataiban a tanórák negyedét ne szaktanárok tartsák, formálisan akár még rendjén valónak is volna tekinthető. Az üres keret semmit nem mond az intézkedés romboló voltáról, amiért kitervelőiknek felelniük kellene a közösség színe előtt. Egy tartalommal megtöltött jogállam meg tudja védeni magát a politikai kalandoroktól, a nyerészkedőktől, a nemzet és a család tudatos vagy öntudatlan felszámolóitól. Nem hagyja magát átverni, becsapni, megkárosítani. Egy pillanatra sem téveszteni szem elől: a jogállam mi vagyunk.