Amerikai lépések a forró balkáni lápon

Az utóbbi időben Grúziában történtek immár bizonyossá tették, hogy a világ gyökeresen megváltozik, egyetlen pontja sem marad érintetlenül. Az erőközpontok közötti elmozdulást eddig is éreztük, de nem láttuk világosan, pontosan kik is állnak szemben egymással. A kép még most is zavaros, de a grúziai „villámháború” és az azóta zajló diplomáciai és katonai mozgások az átalakulás két főszereplőjét felfedték előttünk: az Egyesült Államokat és Oroszországot.

Oroszország a szocialista blokk szétesésével háttérbe szorult, s nemcsak korábbi világhatalmi pozícióját veszítette el, hanem már-már úgy látszott, a mérhetetlen természeti kincsei feletti uralmat is. De nem így történt. Visszakapaszkodott – nem kis részben ellenfelei hibájából – a nagypolitika porondjára, és magabiztos, mert tudja, van valamije, amire a világnak nagy szüksége van, s ezért akár zsarolhatja is vele. Ez pedig az energia. Tábora napról napra gyarapszik, az arrogáns és erőszakos amerikai „demokráciaexport” minden ellenzője és kárvallottja Irántól Venezueláig az ő szövetségese.
Amerika azonban nem nyugszik bele világhatalma megrendülésébe, és megszállottan dolgozik immár csak látszólagos hatalma védőhálójának erősítésén. Lázas sietségében hibát hibára halmoz, s nem veszi észre, milyen ingoványos talajra építkezik. Újabb és újabb válsággócokat hoz létre abban a hitben, hogy majd uralkodik a káoszon, sőt hasznot húz belőle, pedig a valóságban már régen nem ez a helyzet. Módszerei lelepleződtek, s rövidesen eljön az idő, amikor vélt szövetségesei, akik eddig önvédelemből vagy haszonlesésből közte és riválisa között lavíroztak, a másik oldalra állnak, ahol többet remélnek. Ez a kárhozatos amerikai vagy legalábbis a világ közvéleménye által az Egyesült Államoknak tulajdonított politika a közvetlen közelünkben a volt Jugoszláviát döntötte káoszba, s próbált halászni a zavarosban. Viszonylag könynyen boldogult a nyugati típusú demokrácia elkötelezett híveivel, Szlovéniával és Horvátországgal. Mindkettő NATO-tag. Eltérő lelkesedéssel és számban, de elküldi katonáit a „demokrácia” védelmére az Amerika és szövetségesei, a multinacionális konszernek által nyitott újabb és újabb frontokra. Washington Horvátországban támaszpontok létesítésére is gondolt, például Split kikötőjének saját céljaira történő hasznosítására, de el kellett állnia tőle, mert a város túlságosan nagy turisztikai értékkel bír ahhoz, hogy Zágráb átengedje. Bosznia-Hercegovina, de főként Koszovó teljesen ki van neki szolgáltatva. Ám annak ellenére, hogy a legnagyobb tervei vele vannak, nem igazán boldogul Szerbiával, nem bízik Montenegróban, és könnyen a torkán akadhat Macedónia.
A közelmúltban kapott lábra a híresztelés, miszerint egy hatalmas kiterjedésű területen a CIA rendezkedik be Macedóniában. Itt óhajtja felállítani koszovói, bulgáriai és romániai támaszpontjainak logisztikai bázisát. A hír a magyar sajtó figyelmét is felkeltette, holott már egyáltalán nem újdonság, hiszen a folyamat évekkel ezelőtt elkezdődött. Mihelyt a nemzetközi közösség lett az „úr” Koszovóban Amerika Urosevac mellett felépítette Bondsteelnek nevezett támaszpontját, amelyen több ezer katona állomásozik. A koszovói békesség fenntartása mellett a támaszpont létesítésével az is cél volt, hogy innen ellenőrizzék a Kaszpi-tenger térségéből a majdan megépítendő vezetékeken érkező olaj- és gázszállítmányokat. Szlobodan Milosevics megbuktatása után Szerbia szintén megnyílt mint szabad vadászterület. Zoran Djindjics, a rendszerváltó miniszterelnök meggyilkolása után, Vojiszlav Kostunica országlása alatt azonban némileg bizonytalanná vált a terep a CIA-nak. Sikerült Belgrádnak a budai hegyvidékre emlékeztető részében, a Topsideren megszerezni a még Tito idejében épült, nagy kiterjedésű katonai objektum egy részét, ahol állítólag szintén a Központi Hírszerző Ügynökség szeretett volna sátrat ütni, de a városvezetés évekig packázott vele az építési engedélyek megadásával, nem jött létre az „üzlet” több más bázis bérletéről sem (például a Dunán és a Kopaonik hegycsúcson), s nem sikerült maradéktalanul megvalósítani a többi utódállammal gyakorlattá vált katonai együttműködést sem. Hasonlóképpen beletört Amerika bicskája a nagyszámú szerb diaszpóra körében egyre élénkebben tevékenykedő szerb biztonsági szolgálatok feletti ellenőrzés megszerzésébe. Borisz Tadics demokrata párti elnökkel a nyeregben Szerbia lojalitása iránt ismét megnőtt a bizalom Washingtonban. Indokolatlanul. Belgrád egyszerűen több vasat tart a tűzben, lassan már túl nagy az ára (például Ratko Mladics boszniai szerb tábornok bíróság elé állítása), és kevés a hozadéka (a fent említett vezetékeket nem Amerika építi meg), hamarosan nyíltan átáll az orosz oldalra. Ennek hagyománya van a szerb politikában. Macedóniával sem biztos, hogy több szerencséje lesz az Egyesült Államoknak. Az ország lakosságának nem albán kétharmada a mai napig nem tudta eldönteni, hogy elszerbesedett bolgár vagy elbolgárosodott szerb-e (a macedón nyelv a bolgár egy nyelvjárása). Az ország külpolitikája is ambivalens, különösen Szerbia irányában, s most egy olyan párt (VMRO-DPMNE) kormányozza, amelyet valaha Szófiában alapítottak. Az albánokban viszont megbízhat. Ők voltak a török birodalom jó katonái és csendőrei is, de vajon meddig tartanak ki Washington mellett a törökök? A jelekből ítélve már nem sokáig. Hiszen milyen szövetséges az, amely egy olyan biztonsági szervezetbe (Kaukázusi Stabilitási és Együttműködési Platform) invitálja az amerikai szövetség számára megnyerni kívánt országokat, amelyben a legnagyobb rivális, Oroszország elnököl, Amerika ellenben meg sincs híva?