Bródy János és a nemzet

Huszonöt éve ilyenkor már a vágóasztalon tekeredett Koltay Gábor filmje, az általam eddig látottak közt tőle a legkorábbi – és a legjobb. Írhatnám ma úgy is, hisz nem egy, nem két történelmi témájú produkció fűződik nevéhez: a „legkirályabb”.

Tévhit, hogy az 1983. augusztusi István, a király őselőadások felvételét elrontani se tudták volna az adott, különleges helyzetben, mert hát dehogynem, hisz ha másképp nem is, esztétikailag a korlátlan lehetőségek korát éltük. Nézhetne ebben is Franco Nero tízperceket a semmibe, húsz táncos sokszorozása kelthetne derültséget, és megállhatna harminc perc után a film, mint a Sacra Corona a nyitó-jelenetek után. De nem, sőt. Pont annyi gyertya kerül az Istvánba, mint amennyi didaktika: elég, és még nem sok. Klipes szaggatottsága előremutat, ma is így tálalják ezt a műfajt, a sok kimerevített kép szintén a modern fazonra erősít, cseppet sem zavarja az ezer év előtti közeget. Egyáltalán: a werkes közelítés jót tesz a darabnak, mint Bayreuthnak Wieland Wagner minimalista színháza a szőrmeköltemények és sziklaregények majdnem egy évszázada után. Süthetik a bélyeget, hogy a Jézus Krisztus Szupersztár című mozi is elemeli magát a kortól, de annak keretjátéka volt, különben is, inkább csak kikerülhetetlen ihletnek érzik a korai rockoperák világában.
Nem részletezem: aki ma napilapot olvas – harminc alatt szinte senki –, mind látta anno. Csak pár momentumot: emlékezetes, hogy Koltay darut hozat, abból formál óriás keresztet, és elemes építőállványzaton alakul a majdani Magyarország-bazilika rózsaablaka. De nem csak a zsinórpadlás szabadtéri hiánya miatt: íme, építkezik a friss állam, traverzeken vár a félkész mű nyugodt folytatásra, amikor a trónöröklés konfliktusával beüt a nagy nemzeti ménkű. A Csatár-hegyi „polgárháború” után István állva marad a lakomaasztalnál: ideges, bosszús, nem talál helyet, azaz nem találja helyét. S mintha a végső tűzijáték egy snittje is szomorúságot árasztana – alsó gépállásból, egy szögre akasztott nomádrongy hátterében robbannak az
augusztusi petárdák –, bizony, ára volt a megkapaszkodásnak. Nem csak a tömegmozgatás remek, statisztériának, élő díszletnek, tánckarnak is kiváló – a bónuszban Novák „Tata” negyedszázados szavai telibe találják az üvegház alatt életben tartott folklór problematikáját. Bravúrosan szívszorító Vikidál Gyula stilizált felnégyelése… És még az István–Koppány duett („Kényszerpályán a világ”) minitablói is szépen komponáltak, értelmet nyer számos szavasincs mellékszereplő: ahogy Balázsovits Lajos vagy Schuszter Lóránt átmozog ura mögött, az apróságokra is kiélesedett figyelmet feltételez.
Persze, pár rossz húzás sem javult álltában: Kovács Ottilia imádságos és bájos, ám faarcú Réka, vele együtt a szép Gizellát, Sára Bernadettet sem sikerül hiteles playbackig hajszolni. És bárcsak feledhetnénk a szandál alá vett fehér pamutzoknikat!
A remekműről minden leíratott, magam csak annyit jelzek, hogy felfedezésszámba megy, ahogy az extrák közt a Stúdió ’83-as Szegvári Katalin nemzetről kérdez, Bródy pedig ugyanerről válaszol, elfogódva. A sevillai klónelőadásban pedig már mutatja is magát Varga Miklós. Hát megkaptuk, most végre DVD-n az eredeti film. A borítója ugyan hibáktól hemzseg, grafikai ötletben meg szűkös, de háttéranyagban bő. És arra is alkalmas, hogy immár uniós polgárként merengjünk az önfeladás-megmaradás dilemmája felett.
(Szörényi–Bródy: István, a király – Dotkom Média, 2DVD, 2008)