Eseti kezelés

Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke nyilatkozataival azt sugallja: a globális pénzpiaci válság megáll Magyarország határainál. Én azonban elsősorban arra intenék mindenkit, aki hitelfelvétel előtt áll, kétszer is gondolja meg, mit csinál.

Őszinte megdöbbenéssel fogadtam a Magyar Nemzeti Bank (MNB) alelnökének nyilatkozatait a világ pénz- és tőkepiacain egyre mélyülő válság lehetséges hazai hatásairól. Király Júlia véleménye szerint a válságnak nem lesz közvetlen hatása a magyar gazdaság szereplőire, és áttételes hatása sem lesz nagyobb, mint a korábbi krízisek idején történt „kilengések”. Az alelnök vélhetőleg megnyugtatásnak szánta szavait. Szerény véleményem szerint azonban sikerült velük „felsősarkos öngólt” lőnie.
Az első probléma kommunikációs szempontból merül fel. Egy Rejtő Jenő-regényben olvashatjuk az alábbiakat: „Mindenki őrizze meg a nyugalmát, nincs semmi baj. Erre kitört a pánik.” A fenti helyzet tipikus illusztrációja annak az esetnek, amikor az istenadta népet hülyének nézik, és józan, tényekre alapuló tájékoztatás helyett fölényes legyintéssel intézik el az ügyet az illetékesek. Ugyanezt a hibát követték el az első nagy olajválság idején (1974) a Magyar Népköztársaság kommunikátorai, akik közölték, hogy „a kapitalista világ válságának hullámai megtörnek hazánk határainál”. Nem törtek meg.
Vélhetőleg Király Júlia tisztában van azzal a ténynyel, hogy a magyar gazdaság – nyitott gazdaság lévén – az egyre gyorsabban globalizálódó világgazdaság integráns része, vagyis nem függetlenítheti magát az ott zajló folyamatoktól. Nem élünk önálló magyar bolygón, amelynek irányítói vészhelyzet idején egyszerűen bekapcsolják a rakétákat, és biztonságos távolba repítik a planétát. Talán az is ismert az alelnök előtt, hogy Magyarországnak nem elhanyagolható összegű államadóssága van, amelyet döntő részben a külföldi befektetők finanszíroznak, tehát egy hitelválság hatással kell hogy legyen az olyan országra, amely hitelből él. Nemcsak az állam, hanem a lakosság is. Ezért az MNB alelnökének kötelessége lenne óvatosságra inteni az ország polgárait az újabb, különösen a devizaalapú hitelek felvétele ügyében.
Hogy miért is? Nem nehéz röviden felvázolni, milyen hatásai lehetnek egy ilyen válságnak Magyarországra nézve.
A költségvetés finanszírozása. A válság kezelése eddig mintegy 900 milliárd dollárjukba került elsősorban az amerikai adófizetőknek. A bankok, biztosítók megsegítésére fordított összegek fedezeteként az érintett államok, elsősorban Amerika, állampapírok tömkelegét kénytelenek piacra dobni. Mivel ez a kínálati oldalon növekedést jelent, a kibocsátók kénytelenek lesznek magasabb hozamot ígérni a vevőknek, ha azt akarják, hogy megfelelő kereslet legyen a kínálathoz. Az amerikai állampapírok hozamának emelkedése a magyar állampapírok „versenyhelyzetének” romlását eredményezi, ez magával hozza utóbbiak árfolyamának csökkenését, a hozamok növekedését. Új kibocsátás esetén a magasabb hozam ugyanígy törvényszerű elvárás lesz a vevők oldaláról. Az eredmény az adósságszolgálat növekedése.
További kockázati tényezőt jelent a bizonytalan kormányzati helyzet. Az instabilitás, a kisebbségi kormány pozícióinak esetleges további gyengülése, nota bene az előre hozott választás „réme” az adósság leminősítését vonhatja maga után. Eredmény: lásd az előbbieket.
Végkövetkeztetés: az állampapírok piacán jelentkező amerikai túlkínálat mindenképpen a magyar papírok vonzerejét rontja, mert szűkül a jelenlegi, a magyar papírok javára szóló kamatprémium (azaz: amennyivel többet ígértünk kamatként eddig másoknál). Az államadósság finanszírozásának külső forrásból történő drágulása pedig a pénzügyi kormányzat belső „tartalékok” felé fordulását okozhatja. Ez adóemelést jelent.
A hazai hitelpiac helyzete. A globális likviditás szűkülése a hazai bankok számára is a forrásbőség csökkenését jelenti. Csökken a piacon kínált pénz mennyisége. A kínálat szűkülése a hitelkamatok növekedésével jár együtt mind a deviza-, mind a forinthitelek esetén.
Ez kihat mindenkire, akinek hitele van, avagy azt akar felvenni, lett légyen az illető fogyasztói hitelt felvevő állampolgár, lakás- vagy autóhitel alanya, illetve vállalkozás. Az emelkedő hitelkamatok és a forrás szűkössége visszavetik a fogyasztást, a lakáspiacot és ezáltal az építőipart, a kereskedelmet stb.
A forint árfolyamának ingadozása. Az ingadozás, ezen belül a gyengülés az árfolyamkockázat növekedését eredményezi, amely a már felvett hitelek törlesztői számára a fizetendő részletek emelkedését jelenti. A tisztán ingatlanfedezetű jelzáloghitelek kivételével ez fenyegetés az adós vagyoni helyzetére nézve, tudniillik a hitelből vásárolt plazmatévé önmagában nem biztosíték a hitelnyújtó számára. Ha nem fizetik a részleteket, a bank viszi a tévét, és követeli a használt tévé általa megállapított ára és a nyújtott hitel közötti értékkülönbözetet is. Ez akár százezer forintos nagyságrendű is lehet, hiszen a tévé amortizációja igen gyors – ha kivittük a boltból, máris értékcsökkenés következik be. A „bedőlt” hitelek számának emelkedése a hitelezési feltételek szigorodásával, ergo a fogyasztás csökkenésével jár. Ez kihat a kereskedelemre, a termelésre – minden területre.
A beruházások visszafogása, költségcsökkentés. A pénzforrások beszűkülése és a fogyasztás csökkenése a vállalatok részéről általánosságban a beruházások visszafogását, az eszközbeszerzések elhalasztását okozza. Mindez munkahelyek megszűnésével, az értékesítés járulékos költségeinek (például marketing, reklámbüdzsék) megkurtításával jár, ami újabb munkahelyek megszűnését jelenti például a kommunikációs szakmában. Kivételt képeznek ez alól a kormányzati kommunikációt végző cégek, amelyek továbbra is harsogják – tekintélyes ellenérték fejében –, hogy nagy a jólét.
Összefoglalva kijelenthető: ha a világban válság van – és mértékadó vélemények szerint az van –, akkor Magyarországon is válság van.
A válság kezelésében eddig senki sem tudott értékelhető eredményt felmutatni. A fő gond az, hogy „eseti kezelés” zajlik. Ha egy fontos piaci szereplő bajba kerül, előkerül az illetékes központi bank, és különféle eszközök bevetésével igyekszik megmenteni. A mentőakciónak azonban igen sok a kárvallottja, elsősorban az adott társaság részvényesei. A veszteségek akkorák, hogy immár nem arról beszélünk, hogy a tőke kivonul egy adott piacról, hanem arról, hogy a befektetett tőke szinte teljes egészében – a Northern Rock, a Freddie Mac, a Fannie Mae, a Lehmann Brothers vagy az AIG esetében – elveszett. Ezek után pedig nehéz a magánszférából olyan jelentkezőket toborozni, akik a következő mentőakcióban részt kívánnak venni. Kétséges, hogy egy újabb pénzintézet bajba kerülése esetén a korábban befektető arab vagy szingapúri, netán kínai pénzalapok gazdái az év elején tapasztalt elánnal sietnének a gátra.
Globális válság orvoslása csak globális módon lehetséges. Ehhez azonban hiányoznak az intézményes keretek és mechanizmusok. A nemzetközi piacok fejlődése olyan gyorsasággal ment végbe, hogy azt az államközi együttműködésen alapuló szabályozók vagy akár a nemzetközi pénzintézetek – mint például a Nemzetközi Valutaalap (IMF) – képtelenek követni. Utóbbi forrásai egyébként is eltörpülnek a szükségletekhez képest. A létező döntési mechanizmusok pedig túl lassúak. A válság egyik, már levonható tanulsága, hogy ezen a helyzeten mindenképpen változtatni kell.