Előszeretettel idézte a sivatagi atyákat, nemritkán derűs éllel. Kedvelt mondása szerint az egyik ókori sivatagi atya úgy tartotta: a szerzetesnek mindenekelőtt a püspöktől kell távol tartania magát, mert az pappá szenteli, és akkor a szerzetesélet folytatását fel kell adnia. Asztrik gyakran mesélte ezt mosolyogva, különösen azok után, hogy maga is az lett, rá­adásul címzetes culusi püspök – ami egy tuniszi, sivatagi városhoz kötött, „virtuális” püspöki cím. A történeteiben mindig volt önirónia, de még inkább annak felismerése, hogy az egyházi szolgálat útjai sokszor nem a személyes tervek szerint alakulnak. Amit azonban a humor mögött komolyan vett: a szerzetesi lelkület akkor is megőrizhető, ha az ember olyan szolgálatra kap meghívást, amely látszólag eltávolítja őt a csendtől, a belső élettől.

Nevelői munkájában hangsúlyt kapott az önálló gondolkodás, a történelmi és teológiai reflexió, valamint az a képesség, hogy a szerzetes egyszerre legyen hűséges és nyitott: hűséges Szent Benedek regulájához, ugyanakkor érzékeny a kor kérdéseire. Hozzám hasonlóan sok ma is aktív bencés vallja, hogy Várszegi Asztrik magisztersége alatt tanulta meg a bencés élet lényegét, az istenkereső élet konkrét megvalósítási útját.

1989. február 11-én püspökké szentelték az esztergomi főegyházmegye segédpüspöki szolgálatára. 1990 júniusától a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkáraként országos és nemzetközi szinten is jelentős szerepet vállalt. Ebben a szolgálatban is következetesen a megújulást kereste. Fontosnak tartotta, hogy a magyar katolikus egyház ne befelé fordulva élje meg szabadságát, hanem európai összefüggésben gondolkodjon önmagáról, meghonosítva a II. vatikáni zsinat szellemiségét és értő figyelemmel fordulva más egyházak tapasztalataihoz.

Kapcsolatépítő készsége, nyelvtudása és teológiai látóköre révén hozzájárult ahhoz, hogy a magyar egyház hangja hallható legyen nemzetközi fórumokon is. Ugyanakkor mindig hangsúlyozta: az intézményi jelenlét önmagában nem elég. Az egyház hitelessége azon múlik, képes-e evangéliumi módon válaszolni a társadalmi és erkölcsi kihívásokra.

Várszegi Asztrikot 1991. január 5-én választotta meg a több mint száz bencés szerzetest számláló főmonostori káptalan Pannonhalma 86. főapátjának, leghíresebb elődje, Szent Asztrik apát nyolcvanötödik utódjának, és – a pápai megerősítést követően – augusztus 6-án megkezdte szolgálatát. A rendszerváltozás utáni évek történelmi fordulópontot jelentettek: az egyház hosszú évtizedek után visszanyerte a szabadságát, részben intézményeit és a mozgásterét is. Várszegi Asztrik azonban világosan látta, hogy a szabadság önmagában nem garancia a megújulásra. Tudatos vízióra, hosszú távú stratégiára és felelős gazdálkodásra van szükség ahhoz, hogy Pannonhalma valóban élő lelki és kulturális központtá váljon.

Főapátsága idején nemcsak spirituális értelemben újultunk meg, hanem gazdasági és szervezeti szempontból is. Felismerte, hogy az apátság fenntarthatóságához és függetlenségéhez olyan vállalkozásokra is szükség van, amelyek összhangban állnak a bencés értékrenddel. Legismertebb példája ennek az apátsági pincészet újraindítása és fejlesztése. A szőlőművelés és a borkészítés évszázadokon át része volt a bencés gazdálkodásnak; Várszegi Asztrik vezetésével ez a hagyomány modern, minőségi formában éledt újjá. A pannonhalmi bor nem csupán gazdasági termék lett, hanem a borhoz köthető spirituális hagyomány újjáélesztésével a munka és az imádság harmóniájának jelképe is.

Hasonló szemlélet vezette a turizmus fejlesztésében is. Pannonhalma a XX. század végére egyre több látogatót vonzott, különösen azután, hogy 1996-ban felkerült az UNESCO világörökségi listájára. A világörökségi rang nemcsak elismerést, hanem feladatot is jelentett: megőrizni és közvetíteni azt az egyedülálló szellemi és épített örökséget, amelyet az ezeréves monostor hordoz. Várszegi Asztrik főapátsága alatt tudatosan fejlesztették a látogatóközpontot. Kiállításokat, kulturális és zenei programokat szerveztek, miközben ügyeltek arra, hogy a turizmus ne sértse a monostor belső, imádságos életét.

Pannonhalma az ő vezetése alatt vált a párbeszéd helyszínévé. Konferenciák, ökumenikus és vallásközi találkozók, művészeti események sora jelezte, hogy ez a bencés apátság nem zárvány, hanem híd az egyházak, de a katolikus egyház és társadalom között is. Az ő idejében látogatta meg Pannonhalmát Szent II. János Pál pápa, III. Shenuda kopt pápa, Bartholomaiosz konstantinápolyi és Alexij moszkvai pátriárka, de járt nálunk a dalai láma is. A főapát számára fontos volt, hogy az ide érkezők ne pusztán egy történelmi emlékhelyet lássanak, hanem találkozzanak egy élő közösséggel, amelynek van mondanivalója a jelen kérdéseiről is.

Bár Asztrik nem bencés diák volt, kezdettől fogva a szívén viselte a bencés oktatás sorsát. 1976-tól 1988-ig történelmet és németet tanított Pannonhalmán. Főapátként is jelen volt az iskolában, és gondoskodott róla, hogy a Pannonhalmi Bencés Gimnázium épülete a főapátság millenniumának évében, 1996-ban teljesen megújuljon. Ugyancsak támogatta a pannonhalmi iskola kreatív útkeresését, amikor a kétezres évek végén a társadalmi és gazdasági változások világosan éreztették hatásukat a diákok és a családok életében. Munkássága nyomán a Pannonhalmi Bencés Gimnázium példaszerűen vállalta a gyermekvédelem küldetését, és folyamatosan dolgozik azon, hogy kiemelkedő szellemi műhely, lelki központ, biztonságos iskola és a közösség támogató otthona legyen.

Főapáti tevékenységének két legmaradandóbb alkotása 2012-ben valósult meg. Tízéves előkészítő munka és egyéves kivitelezés után augusztus 27-én ő szentelte fel a megújított pannonhalmi bazilikát. A rekonstrukció megtervezését az angol John Pawson építészre bízta, ám ezt megelőzően hosszú kommunikációs és tanulási folyamatot indított a szerzetesközösségben, amely képessé tette a főmonostori konventet arra, hogy közösségi módon kapcsolódjon be, hozzon döntést, fogalmazza meg szerzetesi identitását a felújítás kapcsán. A rekonstrukció így bevonáson alapuló valódi közösségi alkotás lett, s a folyamat felmutatta azt is, miként lehet vagy kell működnie egy XXI. századi bencés szerzetesközösségnek, egyáltalán az egyháznak.

Ugyanígy a felhatalmazás és a közösségi döntéshozatal régi-új modellje öntött formát abban, hogy Tihany és Győr monostora 2012-ben önállóvá vált. Az Asztrik által elindított és következetesen képviselt szerzetesi reform eredménye volt az, hogy a függő helyzetben lévő monostorok a bencés rend ezerötszáz éves – persze néha évszázadokra elfelejtett – demokratikus hagyományának megfelelően autonóm és autark közösségként alakítják életüket a bencés és a magyar katolikus világban, egyszersmind valósítják meg hivatásukat: Krisztus követését közösségben, a regula alapján és az elöljáró vezetésével.

Várszegi Asztrik 27 éven át tartó főapáti szolgálata következetes építkezést jelentett. Oktatás, kultúra, lelkipásztori tevékenység, szociális elkötelezettség, gazdálkodás és lelki élet egymást erősítve formálták Pannonhalma és a magyarországi bencés világ arculatát. Ez az időszak máig meghatározza a főapátság helyét a magyar közéletben.
Emeritus főapátként és püspökként sem vonult vissza a gondolkodás és a megszólalás elől. Írásaiban, nyilvános szerepléseiben következetesen az egyház lelki megújulásának szükségességéről beszél, a párbeszéd, az önvizsgálat és a felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozza.

Várszegi Asztrik 80 évesen sem egy lezárt életút hordozója, hanem élő bizonyság arról, hogy a hűség és a nyitottság nem ellentétei egymásnak. Személyében olyan szerzetest, püspököt és főapátot tisztelhetünk, aki egész életével azt üzeni: egy monostor és az egyház is akkor marad élő, ha mindig képes megújulni – a forráshoz visszatérve, de a jelen felé fordulva, a ma emberével sorsközösséget vállalva.

Utódjaként, testvéreként, barátjaként és tanítványaként kívánom: Isten tartsa meg ad multos annos!

A szerző bencés szerzetes, pannonhalmi főapát