Európai birodalomépítők

(Brüsszel)

Javier Solana, az Európai Unió külügyekkel foglalkozó főmegbízottja 1998-ban – akkor még mint a NATO-főtitkár – előadást tartott a vesztfáliai béke érvényességéről Münsterben, ahol 350 évvel azelőtt megkötötték a békét. Az előadás tárgya ugyan az „Európai béke biztosítása” volt, fő mondanivalója azonban a nemzetállam létjogosultságának megkérdőjelezése.
Az 1648-as vesztfáliai béke a hatalmas emberáldozatokkal járó utolsó nagy vallásháborút, a protestánsok és katolikusok között dúló harmincéves háborút zárta le, és kimondta, hogy az egyes nemzetek határozhatják meg a törvényeket, amelyek szerint élni akarnak, és dönthetnek a kormányokról, amelyek igazgatják őket. Mai szóhasználattal élve kimondta a nemzetállamok szuverenitását, területi integritását, a más országok belügyeibe való be nem avatkozás elvét, s ezzel egyszersmind megteremtette a legutóbbi időkig érvényes nemzetközi jog alapelveit. Javier Solana – akkor elsősorban Szerbia bombázásának elvi, erkölcsi alátámasztása érdekében – ezt kérdőjelezte meg:
„A vesztfáliai béke sokkal inkább, mint bármely más esemény formálta az elmúlt háromszázötven évben gondolkodásunkat a nemzetközi kapcsolatokról, háborúról és békéről. Mégis azt kell mondanom, hogy a vesztfáliai békének korlátai vannak. Mindenekelőtt a nemzeti szuverenitás elve, amelyre ez a béke épült, nem az államok közösségét hozta létre, hanem rivalizálást teremtett közöttük: kirekesztést és nem egységesülést hozott. Továbbá az erős, szuverén nemzet ideája később nacionalista hévvel telítődött, amely destruktív politikai erővé torzította. E rendszer stabilitása csak folyamatosan változó, szívélyes és nem túlzottan szívélyes szövetségekkel és titkos egyezményekkel volt fenntartható. Végül is olyan rendszert hozott létre, amely nem tudta a békét garantálni. A háborút sem tudta megakadályozni, amint ezt az elmúlt három évszázad történelme oly tragikusan bizonyítja.”
Vagyis e gondolatmenet szerint a háború a nemzetállamok belső, megváltoztathatatlan tulajdonságából: a nemzeti önzésből és nacionalista hévből származik, és a béke biztosításának legjobb módja a nemzetállamok megszüntetése – szuverenitásuk felszámolása révén. Solana persze a szuverenitás csak egy részének és ráadásul önkéntes feladásáról beszél, de milyen az a szuverenitás – például az Európai Unió tagországainak az esetében –, ahol sem a kül-, sem a védelmi, sem a fiskális és monetáris politikát nem a nemzetállam, hanem egy felette álló, az állampolgárok által nem befolyásolható politikai struktúra határoz meg? Mert az Európai Bizottságot mint az unió kormányát nem az európai polgárok helyezik hivatalba, és le sem válthatják. Mindeközben e központi politika negatív társadalmi hatásaival mégiscsak nemzetállami szinten kell foglalkozni, hiszen abban a felettes struktúra „nem illetékes”, és nem is vállal felelősséget érte, sőt a felelősségre vonás politikai eszközei sincsenek meg.
Joschka Fischer még Németország külügyminisztereként Solana nézeteihez hasonló gondolatokat fejtegetett az Európai Parlament egyik ülésén 1999-ben, hangsúlyozván, hogy egy európai föderáció az egyetlen, amely megvéd a nemzetállami rivalizálástól és annak sokszor tragikus következményeitől. Később megismételte ugyanezeket a gondolatokat elhíresült Humboldt egyetemi előadásában (2000. május 12.), kifejtve az európai föderális állam szükségességét:
„Európa alapvető értelmezése 1945 után mind a mai napig elvetése az európai erőegyensúly koncepciójának és az egyes államok hegemonikus törekvéseinek, amelyeket az 1648-as vesztfáliai béke hozott magával. Ez az elvetés az alapvető érdekek összeegyeztetésében és a nemzetállami szuverenitás nemzetek feletti európai intézményekre való átruházásában nyilvánul meg.”
Ulrich Beck, a London School of Economics szociológiaprofesszora azt fejtegette a Guardian hasábjain (2008. január 15.), hogy amint a vesztfáliai béke elválasztotta az egyházat az államtól, és ezzel véget vetett a vallásháborúknak, ugyanúgy a XX. század nemzetállami háborúinak borzalmaira is csak az lehet a megfelelő válasz, ha szétválasztják a nemzetet és az államot. Így egy kozmopolita Európa jönne létre, amely garantálná a különböző etnikai, vallási csoportok és politikai formák békés együttélését.
A vérvád, mármint hogy a háborúk a nemzetállamok létéből következnek, csak egyik eleme a nemzetállamok ellen intézett támadásnak.
*
A másik sokszor hallott érv, hogy nemzetállami szinten nem lehet megfelelő választ adni a XXI. század kihívásaira, különösen a globalizáció problémáira, a nemzetközi terrorizmusra vagy a globális felmelegedésre. E gondolat jóval messzebbre nyúlik vissza a múltba, mint ahogy a „globalizáció” fogalma egyáltalán ismertté vált volna. A német születésű, de a nácizmus elől Amerikába emigrált Hans Joachim Morgenthau, a politikai realizmus ismert képviselője már a hatvanas évek közepén ezt írta egyik esszéjében: „A modern technológia elavulttá tette a nemzetállamot mint politikai szervezési elvet, mivel a nemzetállam nem képes többé ellátni azt a funkciót, amely elemi kötelessége minden politikai szervezetnek, hogy megvédje állampolgárai életét és életmódját.”
A kilencvenes évektől felgyorsult az európai unió belső integrációja („az integráció elmélyülése”), és ezzel párhuzamosan egyre nagyobb hangsúlyt kapott a nemzetállami szuverenitás és a nemzetállami lét megkérdőjelezése is a politikai irodalomban. Eric Hobsbawm brit marxista történész például már az 1990-ben megjelent Nations and Nationalism since 1780 című könyvében ezt írta: „A nemzetállamok és nemzetek visszaszorulása lesz tapasztalható, mielőtt a világ új, nemzetek feletti struktúrája végleg fel nem oszlatja, vagy el nem nyeli azokat.”
Az Európai Unióban fokozatosan ment végbe a nemzetállami szuverenitás elvesztése. Az eredeti párizsi szerződés (az Európai Szén- és Acélközösség, amellyel kezdődött az együttműködés 1951-ben) még nemzetállami együttműködésre és nem nemzetek feletti szervezetekre épült. Az első nagy változást a maastrichti szerződés hozta 1992-ben. Mint Joschka Fischer már említett Humboldt egyetemi beszédében mondta, a szerződés három lényeges ponton: a monetáris politikában, továbbá a belső és a külső biztonság terén ruházta át a nemzetállami felelősséget a közösségre. A volt német külügyminiszter szerint a közös pénz, az euró bevezetése (amelynek bevezetését szintén a maastrichti szerződésben rögzítették) nemcsak a gazdasági integráció megkoronázását jelentette, de teljes egészében politikai aktus is volt, mivel a pénz egyben szimbolizálja azt is, aki kibocsátja, vagyis az uniót.
Már az unió kezdeményezői, Jean Monnet és Robert Schuman előtt is világos volt, hogy az európai közvélemény nem fogad el egy nemzetek feletti kormányzatot, ezért tudatosan apró adagokban akarták hozzászoktatni e gondolathoz az európaiakat. Az Európai Szén- és Acélközösség még csak egy jól körülhatárolt gazdasági területen hozott létre nemzetek feletti igazgatási rendszert; ezt változtatták az egymást követő szerződések gyakorlatilag föderális állammá. A módszert egyes szerzők Samuel Johnson, egy XVIII. századi angol író egyik mondásával jellemzik: „A megszokás láncszemei túl gyengék ahhoz, hogy érzékelni lehessen őket, egészen addig, amíg túl erősek nem lesznek ahhoz, hogy szabadulni lehessen tőlük.” A hatalmát egyre inkább koncentráló uniótól először a dánok akartak szabadulni, amikor elutasították a maastrichti szerződést, de a második szavazáson elfogadtatták velük. A következő elutasítás az alkotmányt érte a franciák és a hollandok részéről, amit a lisszaboni szerződéssel akartak megkerülni, amelyet viszont – legalábbis egyelőre – Írország utasított, az egyetlen hely, ahol népszavazást tarthattak róla.
Az unió ismert politikusai közül néhányan elég határozottan felléptek a nemzetállami szuverenitás folyamatos degradálása ellen. Václav Klaus, a csehek világosan látó és szókimondó elnöke például a Mlada Fronta Dnes lapnak nyilatkozva kijelentette az európai alkotmányról: „Ezzel átléptünk a Rubiconon, amely után Európában már nem lesz teljes hatáskörű kormánnyal és parlamenttel rendelkező szuverén állam, amely állampolgárai legitim érdekeit képviselhetné, csak egyetlen állam fog maradni. Alapvető kérdésekben a távoli Brüsszelben lévő »szövetségi kormány« dönt, és például a cseh állampolgárok csak egy csöppnyi részt fognak alkotni, akiknek befolyása csaknem a nullával lesz egyenlő… Ellene vagyunk egy európai szuperállam létrehozásának.”
A maastrichti szerződés elfogadása után azonban átszakadt a gát, a centralizáció, az egységes európai állam, vagyis föderális állam hívei addig akarták ütni a vasat, amíg meleg. Maastricht után átlag ötévenként következtek az újabb és újabb szerződések (az amszterdami és a nizzai szerződés, majd az alkotmány), amelyek egyre több és több területet rendeltek Brüszszel hatalma alá. Hubert Védrine, Franciaország külügyminisztere 1999–2005 között, a következőképpen jellemezte ezt a reformmegszállottságot az Irish Timesnak (engedtessék meg, hogy hosszabban mondatait idézzem):
„1996 és 2005 között ezen őrület minden szakaszában sokkal ésszerűbb alternatívákat választhattunk volna, és nyugodtabb ütemben haladhattunk volna, nem növelve az elit és a lakosság közötti szakadékot. A nyugodtabb ütem jobban konszolidálta volna a reálisan megvalósítható Európát, és megkímélt volna bennünket a jelenlegi krízistől. Ezt mondván azonban alábecsülöm azt a vallásos lázat, amely az európai projekttel foglalkozókat hatalmába kerítette. Mindazok számára, akik hittek a XX. század második felének különböző ideológiáiban, és túlélték azok összeomlását, az európai integrációba menekülés volt az egyetlen pótideológia.”
„Sürgősen meg akarták szüntetni a nemzetállamot. Minden, ami nem ezt célozta, eretnekségnek számított, és küzdeni kellett ellene. Ez volt Jean Monnet szelleme, önmagunk és a történelem, továbbá minden józan megfontolás elutasítása. Az »európai hatalom« volt a fedőneve annak a törekvésnek, hogy Európát az Egyesült Államokkal azonos szintre emeljék, amely Franciaországot már évek óta izgatta, és amelynek eléréséhez az »alkotmány« nyújtott volna varázslatosan egyszerű utat. És ne feledkezzünk meg arról az időről időre felbukkanó francia szándékról sem, amelynek célja egy francia–német unió létrehozása.”
„Amint az események menete felgyorsult, ez a két csoport, ahelyett hogy fékezték volna a szerelvényeket, folyvást csak fűtötték a mozdonyt. Némelyek a bővítést, mások az elmélyítést szorgalmazták, figyelmen kívül hagyva az egyes kocsikból jövő panaszokat. Mivel időről időre jóváhagyást kellett kérnünk, azt mondtuk a csökönyösen ellenszegülő embereknek, hogy nincs választásuk, hogy ez az egész az ő érdekeiket szolgálja, hogy az elutasítás vagy késedelem egoizmus, befelé fordulás, idegengyűlölet, sőt lepenizmus vagy fasizmus lenne. De a dolog nem működött, az utasok lekapcsolták a vagonokat.”
Az eredetileg hat országot és 170 millió lakost tömörítő unió a legutóbbi tagfelvételekkel 27 országra bővült, amelynek félmilliárd lakosa van, akik 22 különböző nyelvet beszélnek. A bábeli nyelvzavar semmiség lehetett a brüsszeli parlament ebédlőjében uralkodó nyelvzavarhoz képest. Ma az unió soknemzetiségű birodalomhoz hasonlít, maga José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke mondta ezt egy tavalyi sajtóértekezleten. A hasonlat azután élénk hullámokat vert, különösen az angolok körében, ahol a közvélemény nehezen akarja tudomásul venni, hogy Anglia, egy valamikori világbirodalom vezetője az európai birodalom egyik tagjává vált. A birodalom definíciószerűen olyan állam, amely számos etnikailag, kulturálisan különböző nép felett uralkodik, és uralmát, legalábbis részben, erővel tartja fenn. E definíció pontosan ráillik az Európai Unióra, mert: 1. népessége valóban igen vegyes, szinte minden országban más nyelvet beszélnek, és nem értik egymás nyelvét; 2. az unió fenntartása részben szintén erővel, mindenekelőtt gazdasági nyomással történik; 3. hasonlóan más, a történelemből ismert birodalmakhoz, az unió is terjeszkedik; 4. ugyancsak hasonlóan az ismert birodalmakhoz, az unió irányítása sem demokratikus eszközökkel történik.
Európa lakói azonban nem kívánnak egy európai birodalom részesévé válni. Felmérések szerint például Angliában a lakosság kilencven százaléka utasítaná el a birodalmi politikai berendezkedést szentesítő lisszaboni szerződést, ha szavazhatna róla, ahogyan azt a munkáspárti vezérek ígérték (ám ígéretüket, a valószínű eredményt figyelembe véve, nem tartják be). Egy korábbi magyarországi felmérés is azt mutatta, hogy a megkérdezettek hetven százaléka a nemzetállami együttműködés és nem egy egységes birodalom vagy föderatív állam mellett tenné le a voksát.
A lakosság ellenállását elsősorban az váltja ki, hogy az, ami mára kifejlődött a valamikor jól működő Európai Gazdasági Közösségből, legalább három igen fontos területen szembemegy az alapvető európai értékekkel. Mindenekelőtt: az emberek megértik az együttműködés szükségességét, és nincs is kifogásuk ellene, ám nem akarják feladni nemzeti önállóságukat, tehát csak olyan formákat támogatnak (ilyen volt az Európai Gazdasági Közösség, vagyis a Közös Piac), amelyek nem járnak a nemzeti szuverenitás olyan alapvető csonkításával, mint amit az alkotmány vagy a lisszaboni szerződés tartalmaz. Másodszor: az európai lakosság alapértékei közé tartozik a demokrácia. Az európai polgárok nem akarnak olyan államformákban élni, amelyeknek a politikáját nem tudják befolyásolni. Végezetül: az európai polgárok nem akarják feladni a második világháború után felépített európai szociális modellt, ezért elutasítják azt a neoliberális politikát, amelyet a legújabb szerződések alkotmány rangjára akarnak emelni.
Ezek után joggal feltehető a kérdés: mi az oka annak, hogy a vezető európai politikusok – a magukat néppártinak vagy kereszténynek nevezők éppúgy, mint a magukra szocialista, szociáldemokrata címkét aggatók – figyelmen kívül hagyják állampolgáraik kívánságát?
E kérdés megválaszolásához a mai Európa politikai szereplőit, illetve hatalmi szerkezetét kell tanulmányoznunk. Idevonatkozó elmélyültebb munkák hiányában az élet mindennapi tapasztalatai alapján próbálunk következtetni e hatalmi szerkezetre. Mindenekelőtt számításba kell vennünk a multinacionális tőke szerepét, amelynek a szemében a nemzetállam természetszerűleg korlátozó tényező. Az Európai Iparosok Kerekasztala például az alkotmányt kidolgozó konvent idején egyértelműen kiállt az integrált (föderális) Európáért, amelyben egységes törvények szabályozzák a piacot. Az európai politikai közvéleményt nagymértékben befolyásolja a multinacionális tőke kezében lévő médiahatalom. Jelenleg a „szabad világ” közvéleményét mintegy tíz médiatársaság határozza meg, az európaiét még kevesebb. Ez a hírközeg túlnyomórészt azt az ideológiát közvetíti, amelyet a köznyelv „politikailag korrekt beszédnek” nevezett el. Ez gyakorlatilag a társadalomra vonatkozó liberális nézetekből és a gazdaság területén a neoliberális érvrendszer propagálásából áll. Mindehhez a megint csak a nemzetközi tőke által finanszírozott agytrösztök szolgáltatják az ideológiai érveket. Ilyen például az Adam Smith Institute vagy a Centre for European Reform. Az agytrösztök érveket szolgáltatnak annak a liberális, kozmopolita elitnek, amely a gyakorlatban kivitelezi az európai politikát. Tagjai gyakran a hatvanas évek szélsőbaloldali mozgalmainak olyan vezetőiből kerülnek ki, mint Joschka Fischer, José Manuel Barroso, vagy az Európai Parlamentben a zöldfrakciót vezető Daniel Cohn-Bendit (az utóbbi az 1968-as párizsi diáklázadások feje volt). Más esetekben viszont jobboldali vagy liberális gyökerekkel bírnak, mint Günter Verheugen német liberális politikus, Jean-Claude Juncker luxemburgi vagy Guy Verhofstadt belga miniszterelnök. Érzékelhető más, például amerikai vagy nemzetközi nyomásgyakorló csoportok hatása is. Mindenekelőtt az amerikai Council on Foreign Relationsé, amely elsősorban az unió külpolitikáját kívánja befolyásolni.
Végül egy nagy apparátus működésében, így az unió politikáját meghatározó Európai Bizottságéban is mindig jelen vannak olyan emberi tényezők, amelyek megerősíthetnek vagy megkérdőjelezhetnek bizonyos politikai irányokat. Megerősíthetik a „hivatalos ideológiát”, ugyanakkor a változást felerősítő tényezők is lehetnek.
A fent leírt európai hatalmi struktúrával szemben a baloldalon elsősorban a harcosabb szakszervezetek (például a görögök) és olyan civil szervezetek állnak, mint a Világbank politikája elleni tüntetések szervezésében oroszlánrészt vállaló ATTAC (Akció a Pénzügyi Tranzakciók Megadóztatásáért az Állampolgárok Javára) mozgalom. A jobboldalon pedig kisebb „nacionalista” pártok, például a Union for Europe of the Nations soraiba tartozók, akik többnyire De Gaulle tanainak követői. Mindkét oldalt erős nyomás alatt tartja a fősodrú média, a baloldaliakat általában „populista”, a jobboldaliakat „nacionalista”, esetenként „fasiszta” jelzővel illeti.
A szakszervezetek az utóbbi két-három évtized technológiai fejlődése nyomán sokat veszítettek erejükből, mivel megszűntek a több tízezer embert foglalkoztató nagyüzemek és ezzel együtt a szervezett munkásság nagy része is. A szakszervezetek az alkotmányt természetesen annak neoliberális jellege miatt támadták, bár az európai szakszervezeti szövetség, az ETUC végül is áldását adta a lisszaboni szerződésre. Ám amikor nemrég egy európai bírósági precedensértékű döntés nyomán kiderült, hogy az egyezmény nem biztosítja a sztrájkjogot, az ETUC követelni kezdte a szerződés módosítását. Az ír Unite szakszervezet már e bírósági döntés lobogtatásával kampányolt a lisszaboni szerződésre adandó „nem” válasz mellett.
Vannak agytrösztök az európai birodalmat, illetve a neoliberális Európát ellenző oldalon is. A jobboldalon például a brit konzervatívok által finanszírozott European Foundation vagy a Bruges Group, amelyek elsősorban az Egyesült Királyság önállóságának megtartása mellett hoznak fel érveket. A baloldalon pedig számos nem kormányzati szervezet található, amelyek időről időre a hatalomkoncentráció elleni értékeléseket, kritikákat adnak ki. Ilyen például a The European Alliance of EU-critical Movements (TEAM) vagy a Centre for European Policy Studies (CEPS).
Az, hogy „nincs más alternatíva”, mint a lisszaboni szerződésben meghatározott, csak annyit jelent, hogy a jelenlegi hatalmi struktúrában azok nézete dominál, akik az európai birodalom létrehozásán fáradoznak. Valójában, ha az elmúlt tíz-tizenöt évben az európai együttműködés formájával kapcsolatban felmerült ötleteket nézzük, kilenc, viszonylag jól elhatárolható alternatíva különböztethető meg, amelyek a lisszaboni szerződés ratifikálásával létrejövő európai birodalomtól egy európai szabadkereskedelmi társulás létrehozataláig tartanak. E két „szélsőség” között számos átmenet képzelhető el. Például a neoliberális politikát elvető „paternalista” birodalom, amely már számíthatna a baloldal támogatására. Vagy egy valódi szövetségi állam létrehozása az Egyesült Államok mintájára, amely kielégítené a demokrácia hiányát számon kérők igényeit. Reális lehetőség a nemzetállamok valamilyen föderációja, amelyben az egyes államok megtartják szuverenitásukat, és amilyet Lionel Jospin korábbi francia miniszterelnök is javasolt. Lehet rugalmas együttműködéseket létrehozni, ahol az egyes tagállamok a kötelező minimumon túlmenően csak ott működnek együtt, ahol ahhoz kölcsönös érdekük fűződik és így tovább.
Az említettek közül bármely alternatíva reális lehet, ha megfelelő erőket lehet mögé felsorakoztatni, jelenleg azonban a főerő az európai birodalom kialakítása mögött van. Az európai parlamentben az európai birodalmat jogilag megalapozó lisszaboni szerződést 525 szavazattal fogadták el 115 ellenében. Ez a csaknem nyolcvanszázalékos elfogadottság egyáltalán nem tükrözi az európai állampolgárok véleményét. Ha népszavazásra vinnék a dolgot, megközelítőleg ilyen arányú lenne az elutasítás. Nem véletlen, hogy az európai birodalmat támogató liberálisok vezére, Graham Watson nemrég élesen kikelt az osztrák és a görög szocialisták ellen, akik népszavazás kiírását követelik. Mindemellett nem teljesen reménytelen még a jövő évi európai parlamenti választások előtt egy olyan európai szintű mozgalom létrehozása, amely kiáll a nemzetállami szuverenitás megőrzését tartalmazó valamelyik együttműködési forma mellett. Az Európai Parlament két kisebb csoportja, az Independence and Democracy és a baloldali GUE–NGL (European United Left – Nordic Green Left = Egységes Európai Baloldal – Északi Zöld Baloldal) csoport testületileg a lisszaboni szerződés ellen foglalt állást, és így tettek a néppárti csoportba tartozó angol konzervatívok is. Emellett a zöldektől és az el nem kötelezettektől is sokan nemmel szavaztak, amikor a lisszaboni szerződés vitáját tartották az Európai Parlamentben. Valamennyi csoportnak van európai szintű pártja is, ha ezeket a következő évi választásokra össze lehetne fogni, és a lakosságnak meg lehetne magyarázni, miről van szó, akkor tekintélyes erőket lehetne felvonultatni a nemzetállamok megmentése érdekében.
Mint ismeretes, a háromszor felosztott Lengyelország himnusza így kezdődik: „Nincs még veszve Lengyelország, / Míg mi meg nem haltunk, / Hogyha földünk elrabolták, / Visszaszerzi kardunk.” Ennek analógiájára talán mi is elmondhatjuk: nincs még veszve a nemzetállam – amíg összetartunk.