Józanodás?

A hetvenes–nyolcvanas években a magyar labdarúgásról gyártottak sorozatban „miért vesztettünk?” típusú könyveket, tanulmányokat. Futballunk azóta sem vált újra nyerővé, viszont a pekingi olimpia után az egész hazai sportéletre várhat hasonló – valószínűleg meddő – elemzéshullám. A sokat emlegetett három arany, öt ezüst, két bronz mérleg 1924 óta a legrosszabb, mégsem mondhatjuk, hogy távol állna a realitásoktól. Legfeljebb az eddigi eredményektől.
Közelítsünk az egésztől a rész felé. A pekingi olimpia minden szempontból Kína totális győzelmét hozta. A szervezés gyakorlatilag semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, az impozáns létesítmények tökéletesen funkcionáltak, a sokat emlegetett szmog sem fordult elő, s ha néhány nyugati sajtóorgánum a cenzúra olimpiájának titulálta is a rendezvényt, tekintsük ezt az irigység egyik formájának. A helyszíni tapasztalatok ugyanis nem támasztanak alá ilyesmit, az az újságíró, aki a sporttal, az eseménnyel akart foglalkozni, minden segítséget megkapott. Persze ha „Free Tibet!” feliratú transzparenst próbált volna kifeszíteni a Tienanmen téren, azt már feltehetően nem hagyják…
Az európai sajtóértékelések jellemzően az elismerés és a féltékenység között mozogtak, de azért akadt találó megállapítás. Süddeutsche Zeitung: „Elképesztő sportteljesítmények, tökéletes szervezés, modern, zsúfolt stadionok és egy olimpiai falu, amelyért rajongtak a sportolók.” Bild Zeitung: „Pekingnek jól sikerült. Londonnak jobban fog.” Tagesanzeiger: „A kínai kormány mindent megtett, hogy minél jobb fényben tüntesse fel az országot, de hogy ezért mivel kellett fizetnie a kínai népnek, az örökre titok marad.” Blick: „Az igazi Kínát nem ismerhettük meg. A »függönyt« ismét behúzzák az egész világ előtt. Egy reménysugár azért megmarad: a kínai fiatalok. Több százezer kisgyerek láthatta fél hónapon keresztül, hogy milyen lehetne az élete.” El Mundo: „A pekingi olimpia vitathatatlanul sikeres volt Kínának és diktatórikus hatalmának. Elérték, amit szerettek volna, úgy mutatkoztak be, mint egy szuperhatalom.” El Periódico de Catalunya: „Londonnak nehéz lesz felülmúlnia a pekingi olimpiát. A szervezés kiváló volt, 43 világcsúcs született, a biztonság és a légszennyezettség miatti aggodalmak pedig feleslegesnek bizonyultak.” Jyllands-Posten: „Elbúcsúztunk a majdnem tökéletes olimpiától. Szívesen emlékszünk majd vissza rá, de az biztos, hogy nem volt egy népünnepély.” Svenska Dagbladet: „Kialudt a láng, és azzal együtt az államilag szabályozott mosoly is lehervadt a kínaiak arcáról a záróünnepség után.” Gazeta Wyborcza: „Senki nem tudja megállítani Kínát. A pekingi olimpiai játékokat a Kínai Kommunista Párt nyerte. A Nyugat vesztett.” Le Figaro: „Kína: az új szuperhatalom. A függöny legördült, Kína a nagy nyertese az ötkarikás játékoknak.” La Repubblica: „Kína kétarcú diadala.” Daily Telegraph: „Az olimpiai lobogó immár nyugat felé mutat. London kicsit visszafogottabb kell hogy legyen – összhangban a nemzet karakterével.” The Guardian: „Kína arra használta az olimpiát, hogy demonstrálja hatalmát. Londonnak bíznia kell magában, és koncentrálnia a feladatra.”
Népünnepély, ahogy a dán Jyllands-Posten írta, tényleg nem volt, de a svájci Blick vagy a svéd Svenska Dagbladet csöpögős metaforája a százezer kisgyermekről és az elhaló mosolyokról tökéletesen érzékelteti, hogy Kínát nem lehet megérteni az olimpián keresztül, de erre szándék sem mutatkozott. Miért, az Egyesült Államokat megismerte az, aki ott volt 1996-ban a rosszul rendezett, bombarobbantással és számítógépes rendszerhibával nehezített atlantai játékokon? Aligha. Nem tisztünk védeni a világ legnépesebb országát, s természetesen tudjuk, Kína európai mértékkel mérve nem demokrácia, hanem diktatúra. Csakhogy ez az európai, illetve ha tetszik, nyugati mérték – hasonlóan a mai világpolitikai gócpontnak számító Irakhoz vagy Afganisztánhoz – itt működésképtelen, nem mutat valós adatokat. A konkrét sporteseményre, az eredményekre és azok hátterére rátérve, Kínában természetesnek hatott, hiszen olimpiai bajnok kenussal és cselgáncsozóval is megtörtént, hogy elszakítva családjától, újszülött gyermekétől több mint egy évet készült elzárva az edzőtáborban. Nálunk ez persze nem lehet járható út, de jól mutatja egyrészt a helyiek több ezer év alatt kialakult teljesen más gondolat- és érzésvilágát, másrészt, hogy az ilyen edzési módszerekkel – meg amiket még nem is ismerünk – elég nehéz felvenni a versenyt a sportpályán.
Nem is sikerült. Az 1988-as szöuli olimpia óta, amikor a Szovjetunió 55 arannyal zárt az éremtábla élén, most fordult elő újra, hogy a legeredményesebb nemzet félszáz győzelem fölé került. A pekingi éremtáblázatot (lásd keretes írásunkat) elemezve látható, hogy az aranyak bő hatodát elvitte Kína, több mint a felét pedig összesen hét ország a részt vevő 204-ből. Nő tehát a különbség a szűk élcsoport és a többiek között, s a magyar eredményeket vizsgálva látható, mi a dicső múlt ellenére ez utóbbi kategóriába kerültünk. Noha az olimpia előtt úgy fogalmaztunk a Magyar Nemzet olimpiai mellékletének hasábjain, hogy legalább a sportban s legalább két hétre nagyhatalomnak érezhetjük magunkat, ez az érzés elmaradt, ezek az idők elmúltak. A három arany-, öt ezüst- és két bronzérmes mérleg, amelynél rosszabbat csak az 1924-es párizsi játékokon, illetve előtt produkáltunk, azóta soha, első látásra szíven ütő. S most arra sem lehetünk büszkék, hogy a lakosságszámra kivetítve legalább mi vagyunk a legjobbak. Nem. Nálunk 3 318 703 emberre jut egy arany, 995 611-re egy medál, az előttünk végzettek közül mindkét rovatban megelőz bennünket Jamaica (463 355 és 252 739), Ausztrália (1 459 584 és 444 221), valamint Fehéroroszország (2 431 181 és 511 828). A velünk pontosan egy szintre került Norvégia is kedvezőbb átlagot hoz (925 585 és 462 793), a mögöttünk állók közül Szlovákia, Új-Zéland, Grúzia, Kuba, Dánia, Mongólia, Szlovénia, Lettország, Észtország és Bahrein szintén, hogy csak az aranyat nyerteket említsük. Keserű vigaszként megemlíthetjük, hogy a megszokotthoz képest katasztrofálisan sikerült a pekingi olimpia Kubának (Fidel Castro a betegágyáról elemezve nemzetközi összeesküvést vizionált, s az ökölvívó-diadalok elmaradása kapcsán ebben van is valami); Bulgária és Görögország teljes súlyemelőcsapata korábbi doppingbotránya és lebukása miatt maradt le, de a görögökhöz hasonlóan arany nélkül maradt svédek, horvátok vagy szerbek sem lehetnek boldogok.
Házunk táján már a játékok alatt elkezdődött a politikai felhangokkal átszőtt nyilatkozatháború, az egymásra mutogatás, a vezetők önnön érintettségük miatt egyelőre visszafogottabban fogalmaztak. Gyenesei István sportért (is) felelős önkormányzati miniszter szerint nincs kudarc, csak kijózanító valóság. Mint mondta, megérti ugyan a csalódott, elkeseredett hangokat, de úgy látja, a többség értékeli a kínai fővárosban megszerzett érmeket.
Hangsúlyozta: a tanulságokat le kell vonnia mindenkinek, és az ezt követő egyeztetések, illetve szigorúan szakmai alapú viták után lehet meghatározni, milyen lépésekre lesz szükség annak érdekében, hogy már a 2012-es londoni olimpián eredményesebb legyen a magyar csapat. Úgy látja, hogy az ötpárti konszenzussal elfogadott nemzeti sportstratégiát kell a jövőben is alapnak tekinteni, amelyen elképzelhetőek módosítások, de új törvényekre nem lesz szükség. Gyenesei – akinek lánya, Leila az öttusázó hölgyek pekingi 36-os mezőnyében a 24. helyen végzett – még Kínában tette azt a kijelentést, miszerint Michael Phelps és a jamaicai atléták példája mutatja, hogy tejbedarával nem lehet eredményt elérni; a hangzatosságot a nyílt doppingvád enyhén szólva hiteltelenné teszi. A nemrég kinevezett tárcavezető amúgy is hajlamos a marketingtartalmú, populista intézkedésekre: Kolonics György tragikus halálakor semmire sem jó defibrillátordömpinggel lepte meg a szakszövetségeket, s a kenus klasszis hozzátartozóinak életjáradékot gründolt, az olimpia közben és után pedig – utóbb el is fogadott – javaslatot tett rá, hogy a Kozmann György, Kiss Tamás bronzérmes kenus egység jutalmazását az aranyérmesekére, a győztes férfi-vízilabdaválogatott tagjainak díjait pedig 12 millióról az egyéni elsőknek járó 20 millió forintra egészítsék ki. Vitatkozni nehéz és nem is lenne népszerű ezekkel az intézkedésekkel, de abban megegyezhetünk, hogy a magyar sport lényegi kérdéseit enyhén szólva sem érinti. Gyenesei elismerte, hogy – a kormánypropagandával ellentétben, amely azt hangsúlyozta, soha ennyi pénz nem volt az ötkarikás felkészülésre – alulfinanszírozottság jellemzi a sportszférát, mint ahogy azt is, a jutalmazási rendszert aránytalanságok jellemzik.
Persze messze nem ez a legnagyobb gond. Amíg a magyar gyermekeknek mindössze hat százaléka sportol, nincs meg a napi iskolai testnevelés lehetősége, a költségvetésnek csupán 0,2 százalékát fordítják a verseny- és rekreációs sportra, az edzőknek taxisofőrként kell dolgozniuk a megélhetésükért, amíg nem használjuk a modern felkészülési módszereket, sorra szűnnek meg a sportági utánpótlásműhelyek és pályák, így drasztikusan szűkül a merítés lehetősége, addig hiába várjuk a régi szép idők visszatérését. Női kézilabdacsapat jobbátlövő nélkül, férfi-párbajtőrválogatott két 38 éves taggal, 34 éves átlagéletkorral, birkózó ezüstérmes havi ötvenezer forintos fizetéssel – csodálkozunk az eredményeken? Ha nem születnek stratégiai döntések, s ezzel párhuzamosan a fejekben sem tisztul le, hogy a sport egyben testkultúra, így életünk szerves részének kell lennie, akkor egyrészt megmarad a katasztrofális népegészségügyi helyzet, másrészt az élsportban soha nem érjük utol egykori önmagunkat.
Mert Kínát és a többi nagyhatalmat úgysem tudjuk.