Juhász Ferencet köszönti a Tiszatáj

A Tiszatáj augusztusi számának vezérmotívuma egy sokak által sokféleképpen értékelt, értelmezett költő, Juhász Ferenc augusztus 16-i nyolcvanadik születésnapjának köszöntése. Hogy Kormos Gyula Krisztián Juhász-interjúbeszélgetésének bevezetőjéből idézve máris a sűrűjébe vágjunk, az ifjabb pályatárs, literátor így jellemzi a költőt: „Juhász Ferenc volt a Kádár-korszak egyik, kedvelt költője, akit a pártkongresszusokra épp olyan szívesen meghívtak, mint Nyugaton felolvasókörutakra… Pályáját szinte az első kötete óta éppoly komoly viták és fölháborodások, mint amilyen jelentős elismerések és sikerek kísérik.”
E költészet a világegyetem föltérképezését tűzte ki céljául. Kozmikus erejű, burjánzó jelzőbokrok, szókatedrálisok, mondatvárosok érték egymást abban a – sokak szerint legjobb korszakában –, amikor az ötvenes évek ünnepelt költőjeként szakított a dogmatikus korszak kötelező lelkesedésével és a magyar népmesék, népi mítoszok világa felé fordult. A Nap és a Hold elrablása című nagy ívű verssé emelt mesében nem volt nehéz fölismerni, hogy az emberi világot fenyegető sárkányokkal nemcsak az atomkatasztrófa, az ökológiai világvége, hanem az országot egyre inkább elnyelni akaró eszmesátán, a bolsevizmus rémére is figyelmeztet 1954-ben. És A tékozló ország című époszban – ő így, hosszú é-vel megkülönböztetve jelezte, hogy sajátosan értelmezi a verses nagyepika, a verses nagyregény sajátosságait – az egyre árvább, egyre lepusztultabb ország démoni metaforáját növeszti történelmi látomássá. Juhász szinte gáttalanul burjánzó, áradó, hiperösszetett képekkel vetíti elénk azt a pusztulást, amit az erőszakolt téeszesítés, a szocialista falurombolás hozott e világra. A virágok hatalma, A tenyészet országa című nagyszerű költeményekben a halál vízióit ellensúlyozza Juhász költészetében az élet értékeinek határtalan tisztelete. A harc a fehér báránnyal című kötetben olyan filozofikus szintézisműveket gyűjt össze a költő 1965-ben (Babonák napja, csütörtök, amikor a legnehezebb, Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában stb.), amelyek formai kimunkáltsága, a harmonikus és disszharmonikus elemek ötvözése abba a magasságokba emeli Juhász Ferenc költészetét, ahová Bartók és Kodály életművét, Ady, József Attila, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád költészetét helyezzük.
Mindenkit a csúcsaival és nem a zenitjeivel kell megmérnünk. Juhász Ferenc elementárisan áradó képalkotó fantáziája megállíthatatlan. Neki életformája a szünettelen írás, a mennyiségi szempontból is zavarba ejtő oeuvre szükségképpen termeli ki az egyenetlen, a gyöngébb és a feledni való műveket is. Ám az életmű legjobb darabjai – ebben megegyezik mindenki, Móser Zoltán fotóművész, Bodnár György irodalomtörténész, Báger Gusztáv költő – a magyar irodalom elidegeníthetetlen értékeit képviselik.
(Tiszatáj, 62. évfolyam, 2008. augusztus.)