Már szívből örül az ezüstéremnek

Magyar szempontból Fodor Zoltán hozta az egyetlen kellemes meglepetést a pekingi olimpián, hiszen tíz érmünk gazdái közül ő, a 84 kilós kötöttfogású birkózó az egyetlen, akit a sportág berkein kívül kevesen ismertek. Ez a beszélgetés is bizonyság rá, hogy ezüstérme után is ugyanaz a szerény, családcentrikus, szimpatikus fiatalember maradt, aki volt.

Egy hónapja töltötte be a 23. életévét, de a nagy ünneplés, gondolom, inkább az olimpia utánra maradt. Megtörtént már?
– Pestszentimrén, ahol lakom, volt egy utcabál, hétfőre pedig válogatott-társam, Lőrincz Tamás szervezett Kiskunfélegyházára egy bulizással kombinált horgászást. Kedd délig tartott, volt, aki az ünneplésből vette ki jobban a részét, volt, aki a pecából. Én mindkettőből.
– Ön a pekingi olimpia egyetlen kellemes meglepetése magyar részről. Hogyan ízlik ez a státus?
– Nincs viszonyítási alapom, az biztos, hogy sokan keresnek, hívnak, járom a televíziókat, adom az interjúkat, be is kellett szereznem egy határidőnaplót.
– Eddig nem sokan ismerhették, de mára szócikk lett a Wikipédia nevű internetes enciklopédiában. Mit fontos tudnunk Fodor Zoltánról?
– Például azt, hogy mindig birkózó szerettem volna lenni. Édesapám (Fodor János – a szerk.) ismertette meg velem a sportágat, aki annak idején vb-4. és Eb-6. helyig vitte. Ő a példaképem az életben is, hosszú évek óta szeretik egymást az édesanyámmal, jó rájuk nézni. Miatta akartam mindig fradista lenni, ezzel is úgy voltam, mint a birkózással. Kilencévesen, 1994-ben kezdtem, három hónap múlva a 32 kilóban bronzérmes lettem a Vasas-csarnokban egy országos versenyen. A következőn meg második, aztán első. 2002-ben 76 kilóban ifjúsági Eb-t nyertem Odesszában, 2003-ban megtört a karrierem, elszakadt a térdszalagom. Egy évig így versenyeztem, térdvédővel, fáslival, 2004-ben megműtöttek, a sérülésre ráment a junior korom. Felnőttben elkezdtem csipkedni a nagyokat, 2007-ben pedig magyar bajnok lettem, a döntőben Bárdosi Sanyit vertem. Pontosabban leléptették, mert begőzölt és hátulról fejbe vágott.
– A 2000-es sydneyi olimpiai ezüstérmes, vb- és Eb-3. Bárdosin keresztül kellett magát a válogatottig verekednie, ugye?
– Igen, sokat birkóztam vele, 2007-ben válogatóztunk az Eb előtt, és megvertem. Még 2006-ban volt vele olyan meccsem, hogy szövegelés miatt leléptették, de ezt nem sorolom a győzelmek közé, sok közöm nem volt hozzá.
– Korábbi riválisa, aki azóta szumóban és MMA-küzdelemben arat babérokat, pár napja azt nyilatkozta, hogy a nagypapáját is kiállítaná ön ellen.
– Hívtak is a bulvárlapoktól, hogy reagáljak rá, de mondtam, hogy minek? Sportolónak tartom magam, nem médiaszemélyiségnek. Sanyi szeret szerepelni, nekem ez kevésbé hiányzik.
– Akkor valóságshow-ba sem vágyik, mint egy korábbi Fradi-birkózó, a nagy klasszisoknál is ismertebbé vált Szabó Péter?
– Dehogy vágyom, nem vagyok én bazári majom!
– Szakmailag egyébként mi a véleménye Bárdosiról?
– Nagyon jó adottságokkal rendelkezik, erős, robbanékony, pontérzékeny.
– Említhetek még olimpiai és világbajnokokat e tradicionális magyar súlycsoportból? Farkas Péter.
– Húzta, nyúzta az embereket, hatalmasakat fogyott, fantasztikus érzékű, nagyon jó birkózó volt.
– Komáromi Tibor.
– Szinte elpusztította az ellenfeleket, mielőtt legyőzte őket. Amikor szövetségi kapitány volt, figyelt rám, birkózgattam is vele, s még mindig olyan erős, mint a bika.
– Hegedűs Csaba.
– Az ő korában még igazán őszinte birkózás folyt, minden helyzetből dobni akartak, neki nagy tehetsége volt ehhez. Sportvezetőként pedig a fanatizálásban fantasztikus, olyan a karizmája, hogy bármit elhiszel neki, amit mond.
– Ebbe a sorba nem könnyű belépni, de sikerült. Pedig a Pekingben szerepelt kötöttfogású-válogatottban csak ön nem nyert az olimpiáig világversenyes érmet. Éreztették a többiek a „felsőbbrendűségüket”?
– Egyáltalán nem, sokkal inkább az újságírók, akik a felkészülés során értelemszerűen azokat keresték, akik már értek el valami kimagasló eredményt. Piszkálta is a csőrömet, be akartam kerülni ebbe az elitcsoportba. Szerencse, hogy nekem az olimpián sikerült.
– Mennyi és mi maradt meg az agyában a pekingi küzdelmekből?
– Az egész három hét, amit ott töltöttem. Nem felejtem azt a sírás közeli állapotot, ami akkor kapott el, amikor mentem fel a szőnyegre. Még soha nem éreztem ilyet, legalább negyven százalékot dobott a teljesítményemen.
– Még mindig tartja azt a Pekingben tett kijelentését, hogy mindent úgy csinálna, ahogy csinált?
– Tartom. És szívből örülök az ezüstnek, egyedül az bánt, hogy itt a Fradiban és a Müller Ferdinánd birkózóteremben nem kerültem fel a dicsőségtáblára. Ott csak az aranyérmeseknek jut hely.
– Apropó, Fradi! A szakosztály az utóbbi idők mostoha egyesületi viszonyai ellenére is termelt egy olimpiai ezüstöt és Bácsi Péter révén egy ötödik helyet. Mi a titok?
– Remek a társaság, van élet, ha valamit, ezt az egyet irigylik tőlünk a többiek. Nagy a rivalizálás, Bácsi Peti, Kun Renátó, Németh Iván is nyert már korosztályos vagy felnőtt világversenyt, mindenki éhes a sikerre. Van egy olimpiai bajnok edzőnk, Sike András, vagy olyan kiváló mesterünk, mint Széles József.
– Az anyagi helyzetüket viszont nem irigyelheti senki.
– Néhány éve havi harmincezer forintot kaptam, azt is késve, ezt kellett Bundesliga-szerepléssel, Gerevich-ösztöndíjjal kiegészíteni. Szerencsére jó a családi hátterem, „megtűrtek” otthon, a bátyám is segített. Most a szakosztály szponzora jóvoltából ötvenezer a fizetésem, de az olimpiai siker után kaptam több sokkal jobb ajánlatot, s meg kell gondolnom, mit tegyek.
– S az ezüstért kapott 18 millió forinttal mit tesz? Ez az eddigi helyzetéhez képest katartikus változás.
– Az életem mégsem változik meg tőle. Bankba teszem, nem veszek házat, kocsit, a menyasszonyommal továbbra is édesapámékkal lakunk. Ez a pénz arra jó, hogy nyugodtabb legyek, tudom, van miből elindulni a birkózás után.