Telefonfülke

Rendkívüli élményben lehet része az Erdélyben utazónak, ha meglátogatja az ezeréves határt a Gyimesekben: szálláshelyül eredeti formájában helyreállított és berendezett parasztházakat választhat. A csángó skanzenben a házigazda az a Ferkó Zoltán lesz, aki tavaly a csángó magyarok anyanyelvű miséje érdekében elbiciklizett a Vatikánig. A fiatalember családjával Budapestről Borospatakára költözött.

Valóságos zarándokhely lett az idei csíksomlyói búcsú napjaiban újra átadott 30. számú őrház, az egykori Magyar Királyi Államvasutak legkeletibb pontja. A határokon átívelő civil összefogással rendbe hozott kis épület előtt naponta több anyaországi turistabusz is parkol, a ház előtti, a Szent Koronára emlékező műalkotást pedig nemzetiszín szalagokkal díszített koszorúk borítják. Az őrház a történelmi Magyarország legvadregényesebb vasúti szakasza, vagyis a Csíkszereda–Gyimesbükk vonal végét jelezte az egykori határtelepülés végében.
Néhány kilométerre az őrháztól, Gyimesközéplokon egy ütött-kopott autóbusz-megálló falán plakát figyelmeztet arra, hogy itt kell letérnünk, ha a borosi gyimesi csángó skanzenbe és panzióba igyekszünk. A kövesút Borospataka mellett kanyarog a hegynek, de nem kell sokat autóznunk a letérő után, hamar megérkezünk az augusztus elsején megnyílt skanzenba, ahol – az országban egyedülálló módon – nemcsak szemlélődni és szórakozva tanulni, hanem megszállni is lehet. A huszonháromezer négyzetméteres, gyönyörű helyen lévő telken tizenegy régi parasztházat állítottak vissza eredeti formájukba, illetve rendeztek be korhű tárgyakkal. A házak eredeti helyükön pusztulásra voltak ítélve – egy csíkszeredai építési vállalkozó, Szász István vásárolta fel őket, és találta ki számukra a továbbélés e formáját.
Az ezerméteres tengerszint feletti magasságon fekvő panzióban Ferkó Zoltán fogad – ő volt az a kerékpáros zarándok, aki 2007 tavaszán négyezer kilométert karikázva bejárta oda-vissza a jászvásári püspöktől a Vatikánig tartó utat, mindenhol hangoztatva a moldvai csángók anyanyelvi vallásgyakorláshoz való jogát. A budapesti kétgyermekes tanár hű maradt a zarándoklat elvéhez, és jól fizető állását feladva (multinacionális cég személyzeti osztályán dolgozott) családostul Borospatakára költözött. Alig pár kilométerre az ezeréves határtól, ahova most hetente kijár szekérrel, a panzió vendégeit kirándultatva nosztalgiaprogram keretében. A családnak csíkmadarasi porta jutott, de újjáépült – többek között – gyimesbükki, bálványosi, középloki parasztház is, a legrégebbi közülük százötven éves. Ezek a porták eredeti helyükön bontásra voltak ítélve – tulajdonosaik „szebb és modernebb” házat álmodtak helyükre.
Lebontották, elszállították őket, és az új helyen – fotók és számozás alapján – visszaépítették, kívül-belül hagyományos módon tapasztva, majd régi bútorokkal és tárgyakkal berendezve. A látogató eredeti körülmények között élhet – a csikókályhába magának kell begyújtania, a tisztálkodáshoz a házban csak egy mosdótál áll rendelkezésre, és tévé sincs a telepen. Sőt térerő se nagyon – a telek egy pontján fakorlát jelzi a „telefonfülke” helyét, vagyis azt a pontot, ahol néha működnek a mobiltelefonok. Az utólag felépített csűrök itt más jelleget kaptak: az egyik például fürdőházzá alakult, a másik tánccsűr lett, de van csángó múzeumnak berendezett ház is. Ebben a Gyimesek vidékének jellegzetes használati és berendezési tárgyait, bútorait, valamint népviseletét mutatják be. Már azt, ami befért – a szánt például a csűr falának támasztották, de éppígy tárolják a helyiek is, mert a tél olyan hosszú errefelé, hogy nem is érdemes eltenni nyárra.
Ferkó Zoltán szerint elsősorban pihenni vágyó, hagyományokat értékelő, népművészetet kedvelő csoportokat várnak – a diákok számára csángó értékmegőrző tábort tudnak szervezni, de örömmel adnak helyet konferenciáknak is. Ugyan a hely még bővítés alatt van, de már most kilencven személynek tudnak szállást adni, és igény szerint helyi ételekkel traktálják a vendégeket, például tárkonyos pityókalevessel és felcsavart túrós puliszkával.
Ferkó Zoltánnak különben nem idegenek a csángók – a zarándoklatot megelőzően Lábnik faluban magyar nyelvre oktatta a csángó gyerekeket, majd Budapesten bekapcsolódott az úgynevezett keresztszülői mozgalomba (mely ezernyolcszáz csángó gyereknek nyújt támogatást a tanulmányaihoz), és a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület alelnöke lett. Több éve próbálkozik Erdélybe telepedni (felesége különben erdélyi származású), és most élt a felkínált lehetőséggel. Az áttelepülésről internetes naplót vezet, mely a legolvasottabb blog az Erdely.ma portálon. Nem kell megkérdeznem, hogy hiányzik-e neki a nyüzsgés, a naplóban hamar megtalálom a választ: „Hogy őszinte legyek, nem vágyom vissza Pestre. Nem hiányzik a város felett terjengő barnásszürke szmogréteg, amely a levegőből vagy a külső kerületekből figyelhető meg igazán jól. Nem hiányoznak a zsúfolt buszok, metrók, az állandó dugók, az utcán hullámpapír dobozokon fetrengő hajléktalanok, a lábukon alig álló kéregetők, az összepiszkított járdák, az omló vakolatú házfalak, de mindenekelőtt az unott, kedvetlen, magukba roskadt, mégis halálosan streszszes emberek. Mintha mindenki, aki itt él, csak kényszerből viselné el a civilizáció előbb említett áldásait, s folyton arról ábrándozna, hogy egyszer majd kitör a mókuskerékből, és örökre maga mögött hagyja ezt a gazdátlan, élhetetlen helyet. Adottságainál, potenciáljánál és múltjánál fogva Budapest csodálatos európai nagyváros lehetne. Jelen állapotában azonban nem több egy magára hagyott, elszúrt kelet-európai kis ország fejetlen, szedett-vedett fővárosánál.”
A fiatalember több hónap után a napokban látogatott vissza szülővárosába, de az útra magával hozta a gyimesi táj emlékét: „Budapesti tartózkodásunk alatt is sokat gondolunk Borospatakára. Ha behunyjuk a szemünket, magunk előtt látjuk a házakat, a halastavat, a patak hídját, a csűrt, a domboldalt, egyszóval mindent, ami a Borost jelenti számunkra. Nagyon hiányzik a friss szél, pesti lakásunkban fülledt marad a levegő, akárhogy is szellőztetünk. A fejünk felett menetrend szerint eldübörgő repülőgépek zajától teljesen elszoktunk, el is felejtettük, hogy van ilyen. Őszintén szólva nem volt nehéz.”